Régi igazságok és új elméletek a közgazdaságtanban

Tartalom: I. Mit értsünk ma a közgazdaságtanban régi tanítások alatt? A régi, angol iskola néhány örökérvényű tanítása. — II. A régi és az új tőkeelméletek. — III. A régi és az új pénzelméletek. — IV. A régi és az új hitelelméletek.

I.

Gondolkozásmenetek, tudományok történetében előfordulhat, hogy régebbi gondolatok erősebbeknek bizonyulnak újabbaknál, túlélik az újabb elméleteket. De megtörténhetik az is, hogy a későbbi, újabb magyarázatokban szinte észrevétlenül kelnek életre a régibb tanítások. Akár így, akár úgy történjék: az említett körülmény mindenesetre a régi gondolatok életképességemellett bizonyít. Aminek következtében aztán könnyen felmerülhet az a kérdés is, hogy a régebbi gondolatoknak ezt a nagyobb életképességét az újabbakkal szemben vajon nem az okozza-e, hogy az előbbiek igazságtartalma nagyobb, mint az utóbbiaké. Így jutunk el a kérdéshez, hogy vajon nem állíthatnak-e a tudományokban régi igazságokkal olyan új elméletek szemben, melyeknek helyessége még bizonyítva nincs. Amikor is különösen érdemesnek mutatkozik azt vizsgálni, hogy a régebbi tanításokkal szemben mennyire állják meg helyüket az újabb elméletek.

E tanulmány célja ezt a kérdést a közgazdaságtan szempontjából, legalább bizonyos vonatkozásokban, vizsgálat tárgyává tenni.

Régi tanítások alatt itt elsősorban és főleg az angol klasszikusok tanításait fogjuk érteni; habár ma már más iskolák, például a határhaszonelmélet is, teljes joggal régi tanításoknak tekinthetők. Az angol iskola keletkezésének immár több, mint száz esztendeje óta igen változatos sorsot ért meg. Egyedurálmi helyzetét, melyet — legalább a polgári közgazdaságtanban — soká megtartott, még a múlt század közepén elveszítette. Azóta is több irányból rendkívül erős támadások érték. Tanításait az élet tanúbizonyságai is nagyon megtépázták. Ma szinte lehetetlennek látszik, ezeknek az igazsága mellett síkra szállani. Tényleg az angol iskola rendkívül sok tévedést tanított. Egyoldalú vizsgálati szempontja, ennek is szerfölött túlzása; a gazdasági élet vizsgálata helyett az angol gazdasági élet szemlélete, ebben is az ipari és kereskedelmi szempontok szinte öntudatlan előtérbe helyezése: mind oly hibák, melyek korán éreztették káros hatásaikat ennek az iskolának tanításaiban. Éppen ezért, amint nem lehet célom az angol iskolát felfedezni, úgy nem akarom annak elkésett apológiáját sem adni. Csak egyes, örökérvényű igazságokra szeretnék rámutatni, melyek ennek az iskolának tanításaiban, minden, sok tévedése ellenére, még ma is megtalálhatók és a közgazdaságtani gondolkozásra, sokszor öntudatlanul, ma is megtermékenyítőleg hatnak. Rá akarok mutatni azokra a tévedésekre, melyeket későbbi irányzatok éppen azért követtek el, mert az angol iskola igazságairól nem tudtak, vagy nem akartak tudomást szerezni. Aki ezt teszi, úgy vélem, nem teljesít haszontalan feladatot, mert a gyomirtó munkáját végzi.

Minden tanítás közös sorsa, hogy ellenhatás jár a nyomában. Az angol iskola kozmopolita és általánosító jellege váltotta ki a közgazdaságtanban a történeti iskola nemzeti és specializáló hajlandóságát. Egyoldalú objektívizmusa pedig, tudvalevőleg, a határhaszonelméletet késztette arra, hogy a szubjektiv kiinduló-pontnál próbálkozzék meg. Míg individualizmusa a közgazdaságtanban és a közgazdasági politikában a szociális irányzatokat váltotta ki. Mindezekben az angol iskola ellen feltámadt tanításokban sok az igazság. De ezeket az igazságokat is utoléri, belső erejük ellenére, a közös sors. Ellenzékük támadt nekik is. A múlt század vége felé a történeti iskola tanításaiban már csak kevesen hisznek. Ugyanígy jár negyedszázad mulva a határhaszonelmélet. A közgazdaságtan szociális irányzata pedig sokak szemében a szocializmus túlhajtásai miatt veszti el hitelét. De van a tanítások sorsában még valami, ami közös. Ha a tanítások hatása gyengül is, a bennök rejlő igazságok azért nem vesznek el, el nem temethetők. Ami a történeti iskolában igaz volt, azt most az amerikai institucionalizmus karolja fel nagy erővel. A határhaszoniskola örökérvényű alaptételeit — röviden csak Gossen-féle törvénynek nevezem — az újabb támadások (Liefmann, Cassel, Spann) sem tudják megdönteni. És a kelleténél erősebben hangsúlyozott konzervativizmus, nemkülönben a „tiszta elmélet” álláspontja sem tud diadalmaskodni azon az irányzaton, mely a szociális gondolat bevitelének termékenyítő hatását hirdeti a közgazdaságtanban.

Ugyanez mutatkozik az angol klasszikus iskola tanításainál is. Hibái, túlzásai ellenhatásokat váltottak ki. De igazságai, melyeket pedig sokszor a maga egyoldalú formáiban hirdetett, túlélték az ellenhatásokat. Az angol közgazdaságtannak kétségtelenül legnagyobb hibája anyagias, chrematisztikus felfogása, melynek jellemzésére alig találhatni hirtelenében jobb példát, mint a régi angoloknak azt a tételét, hogy „a munka igen nehezen szállítható áru”. Szociális érzéstől áthatott, modern közgazdának szinte a háta borsódzik annak az anyagiasságnak hallatára, mely ebből a rövid mondatból feléje kiált. És mégis alig ismerek tételt a közgazdaságtanban, mely nagyobb igazságot tartalmazna lényegében ennél a rövid mondatnál. Ma már az élet megtanított rá, hogy milyen nehéz problémája ennek a gazdasági életnek a munkanélküliség; és jól tudjuk már tapasztalásból azt is, hogy ennek a nagy bajnak egyik leghatásosabb, megelőző ellenszerét, a munkaközvetítést, milyen nehéz jól alkalmazni. Hogy miért, azt jobban ma sem magyarázza meg senki, mint az oly csúnyán hangzó, idézett angol mondás.

Természetesen nem ez az egyetlen tanítása a régi angoloknak, melyben — sokszor nagyon is idejét múlt alakban — ma is örökké eleven életerő lüktet. Az angolok egész elméleti tanításainak alapja, melyből levezetőleg minden további okfejtésük következik, jól ismert termelő költség-tanuk. Ez mint árelmélet végtelenül egyoldalú, mesterségesen leegyszerűsített, azt mondhatnám, naiv magyarázata az áralakulás nagyon bonyolult jelenségének. A primitív festők képeiben van ilyen naivság. De amint ezekben erő és igazság is szokott lenni, úgy van ilyen a régi angolok termelő költség-tanában is. Ezt különösen akkor látjuk jól, ha a régi angol árelméletet a határhaszoniskola tanításával állítjuk szembe, mely tudvalevőleg főigyekezetét az áralakulás magyarázatára fordította. A határhaszoniskola árelmélete csak olyan egyoldalú, mint az angolok tanítása. Tartalma azonban jóval kevesebb. A határpárok ismert elmélete például az áralakulásnak igen hű, külső képét adja, de az ártényezők hatásának magyarázatában sokkal erőltetebb, kevésbé hatol le a dolgok mélyére, mint a régi, angol magyarázat, egyoldalúsága mellett is, erőteljesebb, közvetlen odaállításával az ő, igaz, csak egyetlen ártényezőjének. Az angol álláspont mindenen keresztül törő erejét az árelméletben a legújabb, szintetikus árelméletek jól mutatják. Cassel, Engländer sem tudnak boldogulni az angoloktól vett, objektív szempontok nélkül árelméletükben.¹

Éppen úgy érvényesül az angol, régi felfogás felsőbbsége, nézetem szerint, a jövedelemeloszlástan terén is. A régi, angol iskola idevonatkozó, jól ismert magyarázatának, az iskola árelméletéből kiinduló alapgondolata az az örök érvényű tétel, hogy az árak alakulásától függ a jövedelmek kialakulása. Nem nehéz észrevenni ennek a magyarázatnak az egyoldalúságát sem. Rég tudjuk, hogy a jövedelemeloszlás folyamata sokkal bonyolultabb, semmint azt a régi angolok ebben a tételükben látták, vagy képzelték. Rég tudjuk, hogy a gazdasági élet jelenségei sokkal bonyolultabbak és összetettebbek, hogy összevissza hatnak egymásra, hogy ép ezért a kialakult jövedelmek is hatnak az árak alakulására, stb. És mégis, ma is uralkodik a jövedelemeloszlástan terén az angol felfogás alaptétele, mert azt, ami a tünemény lényege, magyarázatával jól ragadja meg. A határhaszonelmélet jövedelemeloszlási tanával, az ún. beszámítási elméletével, hiába méricskél aprólékosan. Az angol magyarázat nagyvonalusága uralkodó marad. Egyik legújabb tantörténeti munkánk találóan mondja, hogy az a gondolat, hogy a megoszlást közvetlenül az árképződés folyamatából magyarázzuk, az utolsó évtizedben a német tudományban ismét erősen előtérbe lépett.² De így látjuk ezt más nemzetek irodalmában, nagyban-egészben a francia és olasz, de természetesen még inkább az angol irodalomban is. Ez alatt persze nem azt értem, mintha a régi angolok tanításai egyszerűen átvétetnének, szolgailag másoltatnának, amint ez például még Say idejében jórészt történt. Hanem inkább azt, hogy ez az újabb és legújabb irodalom kiinduló pontok dolgában sok tekintetben visszatér a régi, angol iskola alaptételeihez a határhaszoniskola ellentétes kiinduló pontjával szemben, mely pedig, sokáig úgy látszott, hogy eredményesen fogja visszaszorítani tudni az angol klasszikusok tanításait.

A régi angoloknak a jövedelemeloszlástan terén, tudvalevőleg, két állandó értékű, ha nem is ugyanilyen érvényű tanításuk van. Az egyik munkabér-, a másik földjáradékelméletük. Az előbb régóta már senki sem vallja. Régtől fogva azzal kezdődik már minden munkabérelméleti magyarázat, hogy az új író először is a száz év előtti angol munkabérelmélet szörnyűségeit mutatja ki. Ma minden munkabér-elmélet meghaladott álláspontnak mondja Ricardo idevonatkozó tételét. És mégis minden mai munkabér-elmélet a két ellentétes véglet között, ti. ahogyan a szocializmus látja és ahogyan szeretné látni a munkabér kialakulását, tulajdonképpen a körül forog, hogy megmagyarázza, hogy a gazdasági élet változott körülményei folytán miként változtak meg a régi angolok ideje óta a munkabér alakulásának feltételei. A régi elmélet igaz magja tehát, minden támadás ellenére, megdöntetlen maradt. Még inkább így van ez a földjáradék-elmélet terén. A járadékelmélet általánosításában s a csökkenő hozadékképesség törvénye érvényességi területeinek kiterjesztésében sokan a régi, angol földjáradék-elmélet megdöntését látják. Holott éppen ellenkezőleg áll a dolog. Mindez inkább a ma is nagyon használható voltát mutatja annak a kiinduló pontnak, a gazdasági jelenségek egy részének magyarázata körül, melyet a járadék-elméletben a régi angoloknak köszönünk. Az angol földjáradék-elmélet egyik főtételét, a határgondolatot, különben nem csak az a későbbi közgazdaságtan használja, mely mindvégig barátságosan áll szemben az angol tanításokkal és szívesen nyúl további gondolkozásban az angol iskola nyújtotta tanításokra vissza, hanem használja a nagy ellenfél, a határhaszoniskola is. A határhaszon-elméletnek ti. két, egymást kiegészítő alapgondolata van: a szüksélettelítés ténye és ezzel kapcsolatban a határjelenség eszméje. Az utóbbira nem nehéz már Ricardo földjáradéktanában rátalálni.

A határhaszoniskoláról szólva, meg szeretném említeni, hogy ez az iskola is tanít olyan, ma már szintén réginek nevezhető igazságot, melyet egyes, legújabb gondolkozók tarthatatlannak mondanak. De azt hiszem, hogy ezt az alapigazságot az ellene támadt, újabb elméleteknek mégis sem sikerült megdönteni. A határhaszoniskola már előbb említett alapgondolatát, a szüksélettelítés törvényét értem. Ez a Gossen-féle törvény, nézetem szerint, éppen úgy örök érvényű tétele a közgazdaságtannak, mint az angol iskola nem egy tanítása. Az angol tanítások egyik nagy hiányát a határhaszoniskola éppen ezzel a törvényével pótolta, feltétlenül helyes választ adván ezzel a kiinduló pontjával arra a kérdésre, hogy mi az érték, mi az érték lényege. Ezzel természetesen nem állítom azt is, hogy a határhaszoniskola az értékelmélet következő, második kérdésére is helyesen felelt volna meg, ti. arra, hogy mi az érték mértéke. De az első kérdésre adott feleletével maradandót nyújtott. Ígyekezzék most már ám például Cassel közgazdaságtanából kitörölni az érték fogalmát, — ami, mellesleg mondva, igen veszedelmes igyekezet, mert az érték nélküli közgazdaságtan könnyen értéktelen közgazdaságtanná lesz, — ezt a kikerülhetetlen, de nála meg nem magyarázott tüneményt, más név alatt, mégis csak belopja magát könyvének sorai közé.³ Éppen így Spann is hiába iparkodik az egyenlő értékűségről szóló tanításával, ezzel a legújabb fordulattal elméletében, megdönteni a régi igazságot, a határhaszon-iskola tanítását a szüksélettelítés tényéről.⁴ Spann minden számbajövő bírálójának rá kellett mutatnia arra a nagy tévedésre, mely ebben a támadásban rejlik.⁵

Visszatérve már most az angol, régi tanításokhoz, hosszan lehetne még példálózva felsorolni az egyes, régi tételeket, melyekben nagy igazságok rejtőznek. Így egyebek közt rá lehetne mutatni arra is, hogy csak legutóbb történt kísérlet abban az irányban, hogy a külkereskedelem elmélet, az angol közgazdaságtannak ez a jellegzetes terméke, modernizáltassék. Értekezésének végén az író, Bertil Ohlin, kopenhágai tanár, jelzi, hogy előadott alapelvei nyomán készülő munkájában, mely egy nemzetközi „Standortlehre” lesz, az olvasó a klasszikus elmélet leglényegesebb tartalmát viszont fogja látni.⁶ És így tovább.

E felszínes áttekintés helyett azonban inkább az angol iskolára különösen jellemző, néhány olyan tanításra szeretném figyelmemet fordítani és e tanításokat jól megvizsgálni, amelyek mihamar ellenmondásokat váltottak ki a közgazdaságtanban és amelyek ellenében újabban és legújabban is éles ellenzék száll síkra a közgazdaságtan elméletében. Szeretném e tanítások során az angol klasszikusok álláspontját, nemkülönben az újabb elméletekét is behatóbban elemezni, amivel kapcsolatban saját magamnak a kérdésekre vonatkozó nézetét is alkalmam lesz kifejteni.

E célból az angol tanítások közül a tőke, a pénz és a hitel, egymással is szorosan összefüggő kérdéseit, illetve az ezekre vonatkozó magyarázatokat választanám ki, hogy ezeket az újabb, idevágó elméletekkel szembeállítsam. A kérdések fölöttébb alkalmasaknak látszanak ilyen tárgyalásra. A tőke, a pénz és a hitel jelenségei legtöbbször egymással oly szorosan összefüggenek, hogy egymástól szinte el sem választhatók, az életben egymásba szinte átfolynak. A tőke legtöbbször pénz alakjában kerül forgalomba a hitel útján. De más szempontból is érdekesnek ígérkezik e három tünemény angol, klasszikus magyarázatának a vizsgálata. A tőke és a vele összefüggő jövedelem fogalmát elemezték, tudvalevőleg, legkevésbé behatóan az összes termelőtényezők között a régi angolok. Pénz-, illetve bankjegyelméletük pedig már keletkezésekor is ellenzéket ébresztett maga ellen már maguknál az angoloknál is. Sőt a klasszikusok hitelelméletével szemben is egy sajátos, sokáig egészen elszigetelten maradt, olyan elmélet keletkezett maguknál az angoloknál, amelyre ma megint nagyon sokan hivatkoznak és amelynek sok rokon vonása van bizonyos, legújabb, a klasszikusok álláspontjával ellentétes kiindulású magyarázatokkal. Nem vagyok tehát elfogult a klasszikusokkal szemben, mikor ilyen, rájuk nézve kényes tárgyaknál vizsgálom tanításaik igazságát. Annál kevésbé lesz érdektelen megvizsgálni, hogy egy ennyire körültámadt talajon megáll-e a régi angolok tanítása; igazságokat tanítottak-e az új elméletekkel szemben.

II.

A közgazdaságtan sok vitás fogalma között legvitatottabb, kétségtelenül, a tőke fogalma. Ennek a vitatottságnak oka nagyon régi időkbe nyúlik vissza. A tőke külföldi elnevezése is mutatja, hogy a fogalom először mint a kölcsön adott vagyon jelzése alakult ki. (Kapital, capitalis pars debiti.) A közgazdaságtan csak később foglalta le ezt a kifejezést arra, amit jelölni akart vele, ti. egy termelőtényező megnevezésére. A szónak ez a mondott eredete a tőkeelméletekben is mindig kísértett. Még az újabb és a legújabb tőkeelméletek is hajlanak a felé, hogy pénzt, illetve valami vagyonjogi kategóriát értsenek tőke alatt. Ezt rendesen azzal az indokolással teszik, hogy így használják a „tőke” kifejezést az életben kialakult szokásnak legmegfelelőbben, hogy így jutnak a gazdasági élet magyarázataközben, már pedig ez a közgazdaságtan célja, a valósághoz legközelebb. Nézetem szerint ez tévedés. A közgazdaságtan, tudvalevőleg, nem egy szakkifejezését volt kénytelen a mindennapi beszédmódtól kölcsönvenni. De az így szerzett műkifejezéseknek a közbeszédben használatos értelmüktől eltérő értelmet adott gyakran a maga fejtegetései közben. Munka alatt például mást ért az élet, és mást, szorosan véve, a közgazdaságtan. Így van ez a tőkénél is. Mikor ezt a kifejezést a közgazdaságtan használni kezdte, egészen határozottan, — ez nem vitás — termelőtényezőt akart alatta érteni. Azt hiszem, ehhez a megszokott felfogásához a közgazdaságtan nyugodtan ragaszkodhatik is. A „tőke” kifejezés továbbra is minden veszedelem nélkül műelnevezés maradhat egy termelőtényező megjelölésére a közgazdaságtan szóhasználatában, ha a közbeszédben sokszor mást értenek is alatta. Ebben a közgazdaságtan által helyesen használt értelmében aztán a tőke, az én megjelölésem szerint, elemi jelensége a gazdasági életnek. Ezzel azt akarom kifejezni, hogy a tőke mint termelőtényező, a magántulajdoni jogi rendtől független jelenség, mely például a kommunista módon berendezett társadalom gazdasági életében is szerepel. Semmi esetre sem csupán vagyonjogi kategória, ha Adolf Wagner és mestere, Rodbertus, úgy értették is, hogy a tőke közgazdasági fogalma mellett — ez az, amit én őnáluk röviden tőke alatt értem — képzelhetjük annak történelmi-jogi fogalmát is felállítani.⁷ Kevés fontosabb megállapítása van a közgazdaságtannak, mint a tőkefogalomnak ez a Rodbertus-Wagner-féle ketté választása. Csak a szétválasztott részek másodikának jelzésére használt elnevezés nem szerencsés. A tőke mint történelmi-jogi kategória: tulajdonképpen a magántulajdoni rend mellett egyszerű jogcím, hogy bizonyos jogi körben felhalmozódott, illetve felhalmozódható jószágérték, más szóval: vagyon. Akármiként értelmezzük is a tőkét, nem célszerű, még az ilyen különbözőleg értelmezett „tőke”-elnevezéssel sem a vagyont illetni. Sőt ellenkezőleg, célszerű a kettőt egymástól, a tőkét a vagyontól, jól elválasztani. Igen nyomatékosan hangsúlyozandónak tartom, hogy a tőke nem egyértelmű a vagyonnal, ha magántulajdoni jogi rend mellett a tőkejavak egyesek vagyonává válhatnak is. És éppen úgy nem egyértelmű a tőke a pénzzel sem, ha a pénzgazdaság idejében a pénz egyik legszokottabb alakja, megjelenési módja is a tőkének.

Én a tőke fogalmát közelebbről következőleg szeretném magyarázni. Tőke alatt a javak termelésre fordított, illetve fordítható készletét és a munkaeszközöket, illetve a mindezekben rejlő termelőtényezői tulajdonságot értem.

Ezt a termelőtényezői tulajdonságot pedig a növekvő hozadékképesség törvénye jellemzi. A tőke jellemzőjéül tehát, végső elemzésben, ennek a törvénynek az érvényesülését tenném. A munka anyagában és a munka eszközéül használt javakban nyilvánul meg ugyanis a növekvő hozadékképesség, vagyis az a sajátszerű tulajdonság, hogy amennyiben ezek a javak termelésre fordíttatnak, a termelésnek való részvételük folytán hatványozott mértékben növekedik a termelés eredménye.⁸ Ezt a sajátos tulajdonságot mindig bizonyos javakban, mégpedig az éppen említett jószágkategóriákban vesszük észre. Ezért a közgazdaságtani szóhasználat, mintegy metonymice, tartót jelölvén meg a tartalom helyett, röviden magukat ezeket a javakat nevezi tőkéknek. Ezzel az áttétellel aztán a tőke materiális felfogásához jutunk el.⁹

A tőke kérdésével foglalkozó, az apró részleteket is gondos vizsgálat tárgyává tevő, újabb elméletek ezt a tőkemagyarázatot, amelyet éppen adtam, alighanem szegényesnek, mesterségesen leegyszerűsítettnek, olyannak fogják tartani, mely különösen a mai kapitalizmus korában a tőke körül felmerülő, sokszínű jelenségek megfejtésére nem alkalmas, nem lehet elegendő. Tőkemagyarázatomnak ez a látszólagos hiánya azonban mindjárt kevésbé fog hibának feltűnni, mihelyt figyelembe vesszük, hogy egyes újabb, más vizeken evező tőkeelméletek viszont sok minden olyant akarnak tőke alatt érteni, ami félreértések özöne nélkül, semmiesetre sem szoritható be a tőke fogalma alá. Ilyenek főleg a pénz, a vagyon és a vagyonalkatrészek jelenségei. Mihelyt ilyen, különösen magántulajdoni vonatkozásokkal akarjuk kapcsolatba hozni a tőke fogalmát, természetesen szűk lesz a fenti tőkemagyarázat. Erre a kapcsolatbahozatalra azonban semmi szükség sincs. Sőt, nézetem szerint, a tőkeelmélet egyik legfontosabb feladata, hogy ezt a kapcsolatbahozatalt elkerülje. A gazdasági élet magyarázatát tényleg megnehezítjük, de lehetetlenné is tesszük, ha fölöslegesen viszünk a gazdasági élet magyarázatába a gazdasági élettől különböző, például jogi mozzanatokat bele, amelyeknek figyelembe vétele a tisztán látást a gazdasági törvényszerűség kutatása terén megnehezíti.

Igaz, hogy az életben a gazdasági mozzanatok mindig szorosan karöltve jelennek meg az élet más jellegű mozzanataival. Ezek a mozzanatok és tényezők rendkívül szorosan tapadnak egymáshoz és hatásaikat is kölcsönösen éreztetik egymásra. De ez nem zárja ki, hogy amennyiben ezek a tényezők szétfejthetők, egymástól elkülönítve ne volnának vizsgálhatók, sőt hogy ne kellene őket éppen így vizsgálni a nagyobb fokú tisztánlátás céljából. Ezzel az életet nem hamisítjuk meg, sőt ellenkezőleg, jobban belelátunk. Izomrendszerünk és idegeink sem élnek például külön életet a valóságban, és mégis jó oka van annak, hogy különkülön tanulmányozzuk a működésüket. Azt hiszem, akkor látunk a gazdasági jelenségek szövevényébe is legvilágosabban, ha a gazdasági élet vizsgálataközben mindent lehetőleg figyelmen kívül hagyunk, ami az életben tényleg nem tartozik lényegesen a gazdasági tényezők életnyilvánulásaihoz. A jogi mozzanat szerepe a termelőtényezők életében pedig nyilvánvalóan ilyen kísérő jelenség, de nem olyan, mely a termelés terén a gazdasági életben lényegeset alkotna.¹⁰

Nyilvánvaló, hogy a tőkeelméletnek az az egyik főfeladata, hogy vele a tőkének a gazdasági életben játszott szerepét tisztázzuk. Ha most szigorúan ragaszkodunk ahhoz a felfogáshoz, hogy a tőke gazdasági, mégpedig termelési kategória, míg ezzel ellentétben a vagyon jogi, magánjogi kategória, akkor, úgy érzem, minden nehézséget elkerülünk a tőkével kapcsolatos jelenségek magyarázata körül. Ekkor tisztán fog előttünk állani a javak felhalmozott készlete, mint merőben gazdasági jelenség, míg ugyanazt a tüneményt jogi vonatkozásban teljes joggal vagyonnak fogjuk tekinthetni. Ami pedig a készletből termelésre fordíttatik, helyesen fogja viselni a tőke nevet. Hogy az ekként termelésre fordított vagy fordítható javak vagyon, illetve vagyonalkatrészek gyanánt is jelentkeznek, társadalmunk magántulajdoni rendjének a következménye; de ez a dolog lényegén nem változtat. Az üzleti élet, persze, szabadabban használja a tőke elnevezést. De, azt hiszem, ezáltal az elméletnek nem szabad magát megzavartatnia. Megjegyzendő különben, hogy az üzleti világ nyelvezetében tőkének nevezett vagyontárgyak is, túlnyomó részben, csakugyan termelésre vannak szánva és arra fordítódnak.

Az agyonmagyarázott tőkefogalom tisztán kifejtésének nehézsége kezdettől fogva onnan ered, hogy azt, amit a tőke nevével jelöltek, kétféleképpen foghatjuk fel: mint gazdasági és mint jogi tüneményt. Az első esetben a tőke, ezt láttuk eddig, termelőeszköz; a másodikban azonban a jövedelemszerzésnek válik eszközévé. Említettem már, hogy a tőkefogalom, keletkezését tekintve, az emberek gondolatvilágában először jogi kategória gyanánt jelenik meg. A tudományos közgazdaságtan csak a fiziokratákkal indul meg. A rendszer megalapítója, Quesnay, nem foglalkozik a tőke mibenlétével. Nagy tanítványára, Turgot-ra, vár a feladat, hogy a fiziokraták tőkeelméletét nyújtsa. Ő a tőkét termelőeszköz, tehát gazdasági kategória gyanánt kezeli.¹¹ Az angol klasszikusok, sajnos, nem járultak sokkal hozzá e fogalom tisztázásához. Adam Smith a készletnek azt a részét tekinti tőkének, mely után a tulajdonos jövedelmet húz.¹² Tanítása tehát, legalább a mi felfogásunk szerint, visszaesést jelent a Turgot-éval szemben. Ricardo azonban már megint rátér a helyes útra és a munkának, tehát a termelésnek az eszközét látja a tőkében.¹³ De örök kárára a közgazdaságtannak, a tőke fogalmát bővebben sehol sem fejti ki. Kár az is, hogy a sokkal könnyebben olvasható és sokoldalúbb Smith hatása nagyobb volt az utókorra, mint Ricardo-é. Smith előadásmódja sokszor meglehetősen pongyola, gondolkozása nem egyszer felszínes, filozofáló hajlandóságú. A gazdasági és a jogi szempontokat a jelenségek vizsgálatánál szinte sohasem választja szét. Ez az oka, hogy a szocializmus is olyan könnyen fűzhette be a maga gondolatmenetének fonalát Smith fejtegetéseibe. Ricardo legalább mindig szilárdan áll a maga egységes, magántulajdoni álláspontján. Smith tőkeelméletének az alapkiinduló pontja is téves, de elméletében még egyéb hibák is vannak. Nagy hatásánál fogva a későbbi irodalom tőkemagyarázatának sok tévedéséért nem ok nélkül az ő munkáját tehetjük felelőssé. A klasszikusok utáni idők nagy angol írói, mint John Stuart Mill,¹⁴ J. E. Cairnes,¹⁵ H. Sidgwick,¹⁶ stb. Smith és Ricardo között jobban tudták különbséget tenni, mint Say és kortársai. Az ő tőkemagyarázataik egészségesebb irányban való fejlődést mutatnak. De ez a fejlődés aztán megáll. J. Sh. Nicholson, A. Marshall megint Smithre nyúlnak vissza és a magánjogi szempontot megint beleviszik a tőkefogalom magyarázatába.¹⁷ Marshall tőke-fogalma például teljesen fedi a vagyon fogalmát.¹⁸

A tőke fogalmát most azért elemezzük és ezt a kis tantörténeti áttekintést is azért tettük meg, hogy a régi, angol klasszikusok szerepét vizsgáljuk e tőkefogalom tisztázása körül. Szemlénk meglehetősen sovány eredménnyel járt. Láttuk, hogy az angol tudomány nem szerzett különösebb érdemeket a tőkefogalom helyesebb magyarázata körül, sőt hogy fejlődésének kezdetén és vége felé határozottan téves nyomokon is jár. Van azonban egy időköz, amikor helyeset tanít, és ez a köztük legnagyobbnak, Ricardo-nak, és az utána következő íróknak az ideje. De akár tekintette légyen a régi, angol közgazdaságtan a tőkét termelőeszköznek, akár kizárólag, vagy legalább elsősorban jövedelemszerző tényezőnek, bizonyos, hogy ez az angol irodalom mindig ragaszkodott a tőke fogalmának materiális értelmezéséhez és hogy mindig távol tartotta magát ezekben az időkben attól a felfogástól, mely az angol tudománynak egyik, e felfogása tekintetében különösen egészen elszigetelten álló képviselője, MacLeod, vallott a múlt század derekán a tőkéről.¹⁹ Ő, mint ismeretes, azt a vásárlóerőt tekinti tőkének, melyet a javak tulajdonosaiknak biztosítanak és ezzel két irányban magyarázza másként a tőkét, mint ahogy azt én szeretném látni. Immaterializálja a tőkefogalmat és a vagyonjog terére tolja át a termelés teréről. Azt, hogy MacLeod kortársai között ezzel a felfogásával egészen elszigetelten áll, az alábbiak szempontjából különösen hangsúlyozni kívánom.

Az újabb és a legújabb közgazdaságtani irodalmat ugyanis nagy általánosságban a tőke immaterializációja jellemzi. A tőke világhírű monográfusának, Böhm-Bawerk-nek, tisztán materiális tőkeelméletével²⁰ már bizonyos fokig szembe szegeződik kortársának, az idősebb Clark-nak, tőkemagyarázata, aki nyomatékosan hangsúlyozza ugyan, hogy a tőke termelőeszközökből áll, melyek mindig anyagi javak,²¹ de azzal a megkülönböztetéssel, melyre rendkívül nagy súlyt helyez, hogy a tőke és a tőkejavak nem jelentik ugyanazt, már hajlik a tiszta tőkefogalom immaterializációja felé.²² A tőkefogalom egy időben nagy hírűvé vált másik amerikai monográfusának, Irving Fishernek a munkája jól mutatja, hogy szinte mennyire kénytelen manapság a tőke fogalmát vizsgáló, az anyagiak határát elhagyva, immateriális régiókba emelkedni.²³ Ez a hajlandóság a mi hazai tudományunkban is korán tapasztalható. Már Földes is erősen hajlik a tőke immateriális magyarázata felé.²⁴ Szívesen elismerem, hogy annak a tőkemagyarázatnak, melyet fentebb én adtam, szintén van immateriális mellékzöngéje. Pedig alighanem van annak mélyebb oka, hogy az említettem Böhm-Bawerk, aki mindenesetre a legmélyebben átdolgozta ezt a problémakört és akinek tantörténeti tájékozottsága a legnagyobb volt, kutatásainak eredményeként a tőkefogalom immateriális magyarázatánál jutott el. És lám, egyik legjobb tanítványa, Amonn, kitart mesteremellett, ha nagyon árván marad is, ezen a téren. Az ő tőkeelmélete ma már csak azért is a legjobb az összes újak között, mert ő feltétlenül termelő kategóriát lát a tőkében.²⁵ Nem így a többi, újabb elmélet, melyek nagy kedvteléssel keverik bele a tőke fogalmába az oda nem tartozó jellemzőket. Így különösen a vagyonjogi mozzanatot, amivel elsősorban jövedelemszerző viszonyt csinálnak a tőkéből, a termelésnek ebből a tisztán elemi jelenségéből. Hogy ezt megvilágítsam és ezzel a tarthatatlanságát is kimutassam annak a felfogásnak, mely a tőkéből tisztán vagyonjogi kategóriát alkot, és ezzel együtt a veszedelmességére is rámutassak annak a felfogásnak, mely a tőkefogalmat minden áron immaterializálni akarja, három, újabb tőkelméletet szeretnék közelebbről ismertetni.

Az újabban sokat olvasott és még többet emlegetett Cassel sok elmével megírt²⁶ munkájában tulajdonképpen kétféle tőkefogalmat ad, aszerint ti., amint a gazdasági életet általánosságban nézve szemléli, és aztán, amint a pénzzel gazdálkodó cseregazdaság állapotában vizsgálja ezt a tüneményt. Az első esetben a tőke mivoltát egészen jól látja meg. Materiális álláspontja is rokonszenves. A második esetet vizsgálva azonban lecsúszik a tőke magyarázataközben a termelés talajáról és a pénzt teszi meg rövidesen tőkévé. Azt egészen jól érzi, hogy az ő első tőkefogalmának megfelelő „reáltőke” mindenféle gazdasági, helyesebben jogi berendezkedés mellett egyformán mutatkozó, abszolút, gazdasági kategória, és hogy a másik tőkefogalmának megfelelő jelenség csak a pénzgazdaság, helyesebben a magántulajdoni jogi rend mellett mutatkozhatik. Ez a szétválasztás jól föléje is helyezi az éles eszű svéd tanítást azokénak, akik a tőkét röviden a pénzzel azonosítják. Éleslátása azonban nem menti azt a tévedését, mellyel a mai gazdasági életre nézve, végeredményben, mégis csak vagyonjogi kategóriává teszi a tőkét; annál kevésbé, mert erre egész rendszere szempontjából semmi szüksége sem volt.²⁷ Azt sem merném jó lélekkel állítani, hogy Cassel azzal a beállítással, ahogy a tőkét, kezeli, ennek a szerepét a gazdasági életben jobban megvilágította volna. Lehetetlen mást, mint elrajzolást látni azokban a tőkemagyarázatokban, melyek vagyont, pénzt látnak a tőkében. Ezeknek az elméleteknek a tőkemagyarázata jól szolgál arra, hogy segítségükkel a pénz fogalmának elemzését elmélyítsük, vagy különösen, hogy a vagyonjogi mozzanat szerepének hatását a gazdasági életben közelebbről lássuk, de a tőke mivoltáról közelebbi felvilágosítást nem adnak. Cassel is csak annyiban tud ilyesvalamit nyújtani, amennyiben az által a tőkének nevezett tőke-fogalmat is megismerteti az olvasóval.

A másik két elmélet, amellyel itt foglalkozni szeretnék, hazai termék. Az egyik Balás tanáré, a másik Heller tanár magyarázata. Ma már mind e két kiváló tudósunk tőkeelmélete, eredeti német kiadványok révén, a külföldi szakközönség előtt is ismeretes.

Az előbbivel már csak azért is érdemes kérdésünk kapcsán közelebbről foglalkozni, mert Balás tőkeelmélete szerzője részéről egy egész közgazdaságtani rendszernek alapjává tétetett.²⁸ Sőt újabban szerző ezt az elméletet gazdaság- és társadalompolitikai célok kiinduló pontjául is szerepelteti.²⁹ Ha bírálni akarom ezt a tőkeelméletet, azzal kell kezdenem, hogy amennyiben valaki az immateriális és a vagyonjogi szempontokat kiemelő tőkeelmélet példáját keresné, erre jellegzetesebbet a szóban forgó elméletnél nehezen találhatna. Erősen érvényesül benne az immaterializáció, de különösen erősen a vagyonjogi felfogás is. Csakhogy Balás, nézetem szerint, még Cassel-nél is kevésbé szerencsés a vagyonjogi szempontnak a tőkefogalomba való bevitelében, mert a különben igen mély gondolkozású szerző e téren annyira megy, hogy tőkeelméletében egyenesen MacLeod közvetlen utódának tekinthető. A tőkében ti. ő is vagyoni jogi erőt, fizető hatalmat lát. Ebből aztán igen eredményes következtetéseket von le a jövedelemeloszlás terén. Csak egyel nem jövünk tisztába az ő tanítása révén, ti., hogy mi a tőkének a termelésnél játszott szerepe. Azt a vádat emelni ebből szerzőnk ellen, ahogy azt például egy, az ő gondolatmenetével különben nagyon rokonszenvező és igen elismerő, újabb ismertetés is teszi, hogy ez a tőkeelmélet nem adja, nem magyarázza a tőke szerepét a gazdasági életben, túlzás volna. A mondott, ismertető bírálat³⁰ beleesik ebbe a túlzásba. Jogosan keres ugyan funkciómagyarázatot szerző tőkeelméletében, mert a közgazdaságtanban is, akárcsak az életben, valamely tünemény mibenlétét semmivel sem lehet olyan jól megmagyarázni, mint szerepkörének, funkcióinak megfigyelésével és feltárásával. De téved, mikor nem talál benne funkciómagyarázatot. Mert van funkciómagyarázat elegendő, ha burkolt formában is, a szóban forgó elméletben. Csakhogy ez a funkciómagyarázat a tőkének pusztán a megoszlás terén játszott szerepét látja meg, amivel, nézetem szerint, meglehetősen torz képet rajzol a tőkéről. Az említett bírálatnak is mentségül szolgál, hogy a funkciómagyarázat hiányát is azért említi a tárgyalt tőkeelmélet gyengéje gyanánt, mert nyilvánvalóan érzi, hogy szerzőnk elméletében a tőke termelő funkciójáról is kellene valamit hallanunk. Ezt a hiányt a tőke más téren játszott szerepének igen mélyreható fejtegetése nem pótolja.³¹

A másik magyar tőkeelméleten, a nem kevésbé nagy tudású Heller tanárén, szintén megérzik a Baláshoz hasonló, külföldi tőkeelméletek hatása. De mert Heller nagyon jelentős közgazdasági tudása már jól meg volt alapozva, mikor ő ezekkel az elméletekkel megismerkedett, szerencsésen elkerülte legalább azoknak túlságos egyoldalúságát. A tőke szerinte is gazdasági erő, gazdasági rendelkező hatalom. Ennyiben tehát a tőke nála is immateriális jelenség, mégpedig olyan, mely elsősorban nála is jogi kategória gyanánt jelentkezik. Ez teszi szerinte lehetővé a tőke nélkül szűkölködő gazdasági egyének alávetését a tőkével rendelkezők hatalma alá, valamint azt, hogy a tőkével rendelkező magához ragadja a vezető szerepet a gazdasági életben. Ekként az ő tőkefogalma sem magyaráz elemi jelenséget. Magántulajdoni rend nélkül, kétségtelenül, nem állhat meg. Más szóval, szintén vagyonjogi kategória. De a tőkének nála is mennyire előtérbe toluló jövedelemeloszlási tényezői mivoltát némileg elleplezi annak a jelentős szerepnek a kiemelése, melyet a tőkének a termelés terén, az előbb említett szerzővel szemben, juttat. Így a tőke nála igen jelentős termelő kategória gyanánt is jelentkezik. Lehetetlen azonban az ő tőkeelméletével szemben meg nem állapítani, hogy az a szerep, melyet ekként a tőkének juttat, jórészt legalább, a vállalkozó szerepe. Nézetem szerint éppen az ennek a tőkeelméletnek a másik hiánya, hogy a tőke szerepét a vállalkozóéval magyarázza.³²

Ha már most azt nézzük, hogy ezek és a hozzájuk hasonló, újabb elméletek mit érnek el azzal, hogy a tőkefogalom immaterializációján kívül, a régebbi felfogással szemben, mely elsősorban és főként termelő kategóriát látott a tőkében, a tőkét elsősorban és főként, vagy kizárólag vagyonjogi, jövedelemeloszlási kategóriának nézik, nemigen fogunk számottevő eredményt látni. Először is tény gyanánt fogunk megállapíthatni egy negatív eredményt: az újabb elméletek a régebbek jó részével szemben nem derítik fel a tőkének a termelésnél játszott szerepét. Ezzel együtt azután a növekvő hozadékképesség törvényét, melynek hatása pedig elvitathatatlan a gazdasági életben, vagy nem is veszik figyelembe a tőke magyarázatánál, vagy nem derítik fel kellőképpen. Az újabb elméletek pozitív eredményének pedig már most abban kellene mutatkoznia, hogy az új elmélet, fentebb például is magyarázott beállításával, a termelés elemeit a régitől eltérő módon csoportosítja. Balás fejtegetéseiből nem tudom megállapítani, hogy a termelés azon elemének, melyet a régi iskola tőkének nevez, mi volna tulajdonképpeni tényezői szerepe a termelésnél. Heller magyarázatából pedig azt látom, hogy jóval kevesebb, mint ezt a régibb felfogás tanította.

Itt felmerül a kérdés, hogy nyújt-e eredményt, ha a tőkét egészben vagy legalább részben el is tüntetem a termelés szemhatáráról. E tekintetben az új magyarázat, első pillanatra tetszetős beállításnak látszhatik, mert azt gondolhatnók, hogy ezzel a szocializmus támadásai elől vonjuk el azoknak indokolatlan főcélpontját, a termelés központjában álló tőkét. De közelebbről vizsgálva, látjuk, hogy ezen a téren sem érnek el sikert az ily elméletek, mert a szocializmus ma már a maga támadásait, saját szempontjából egészen helyesen, nem a tőkének a termelésnél, hanem éppen a jövedelemeloszlásnál játszott szerepe ellen irányítja. Ha már most az új elmélet a vagyon funkcióival ruházza fel a tőkét, már pedig ezt teszi, amikor csak, vagy főleg magántulajdoni megjelenési alakjában, tőke név alatt a vagyon formájában szerepelteti, — még védtelenebbül hagyja a tőkét a támadásokkal szemben. És itt mutatkozik megint a régi felfogás felsőbbsége az újabb elméletekkel szemben. A jó, öreg termelékenységi elméletek például, melyekkel a régiek igyekeztek a tőke hozadékát magyarázni, legalább arra kényszerítették a szocializmust, hogy oda összpontosítsa támadásainak tüzét a tőke ellen, ahol ez jobban tud védekezni ellenük, ti. a termelés terére.

Legsajnálatosabb és legvégzetesebb hatásokat azonban az új tőkeelméletek azzal fejtik ki, hogy támasztékot adnak bizonyos pénz-, és, ami még kellemetlenebb következmény, ezekkel szorosan összefüggő hitelelméletek alá. Erről a továbbiakban lesz szó.

III.

A második kérdés ugyanis, mellyel problémánk során foglalkozni szándékozom, azon magyarázatok összehasonlítása, melyek a régebbi és az újabb közgazdaságtanban a pénzre vonatkoznak.

Kérdésünknek ez a része szorosan összefügg az előbb tárgyalt problémával, amit már a tőke és a pénz között gyakran előforduló fogalomösszetévesztések is mutatnak. Láttuk, hogy többen, Menger Károlyt követve, a tőke mivoltának kereséseközben a pénz fogalmához jutnak el, vagyis a tőkét rövidesen a pénzben látják meg, a pénzzel veszik azonosnak. Ennek a felfogásnak az a főindoka, de mondhatnók így is, főmentsége, hogy a közbeszéd is gyakran pénzt említ, mikor tőkéről kellene mondania, így például, mikor a kölcsönkamatnak, tehát a tőke használati árának emelkedését a pénz drágulásának nevezi, stb. Véleményem szerint a tőke nem azonosítható rövidesen a pénzzel, és a pénz nem mondható rövidesen, minden körülmények között, tőkének. Az összefüggés a két tünemény között, nézetem szerint, csak abban mutatkozik, hogy a magántulajdoni jogrend mellett, tehát a vagyon kategóriáján keresztül, tényleg a pénz a tőkének egyik igen gyakori megjelenési alakjává válik. Éppen ez az összefüggés késztet rá, hogy kérdésünk szempontjából a pénz mibenlétével is közelebbről foglalkozzunk.

Mindenek előtt megállapítandó, hogy a pénz nem elemi jelensége a gazdasági életnek, aminő például a tőke. Létében nem független a jogi rendtől, megjelenésének feltétele a magántulajdoni jogi rend. A szocialista állam munkautalványai, utalványai a közös termelés eredményének bizonyos hányadaira, melyek nem adhatók tovább és csak fogyasztást akarnak biztosítani, éppen ezért nem tekinthetők pénznek.

Mi tehát a társadalom gazdasági életében magántulajdoni berendezkedés mellett megjelenő pénz? Említettem már, hogy a gazdasági jelenségek mivoltát legjobban azzal a szerepükkel lehet magyarázni, melyet a gazdasági életben betöltenek. Ezen az alapon pénznek kell tekintenünk azt, amit a társadalom általános csereeszközül, értékmérőül, illetve a mért érték kifejezőjéül, vagyongyűjtőül használ és ami a társadalom felfogása szerint, rendes körülmények között, az értékállandóságnak is a kifejezője. Hogy e funkciók sorozatában a csereeszközi szerepet elöl említem, egyúttal a pénz keletkezésére is világot derít. A cserére használható javak közül az erre legáltalánosabban alkalmas lesz pénzzé.³³ Az ekként elénk állt szerepkörök, mint jellemző vonások, azonban mégsem merítik ki teljesen a pénz fogalmát. Ugyanis a javak forgalmi rendjét biztosítandó, az állam rendezés alá veszi a pénz dolgát. És minthogy a pénz a magántulajdon rendjével élő társadalomban tartozások kiegyenlítésére szolgál, a maga részéről is szankciójával látja el a pénzt, azt közkötelező fizetőeszközzé, törvényes fizetőeszközzé teszi. Ezzel kapja meg a pénz a társadalom gazdasági életében teljesítendő, ötödik funkcióját.

Ebből a magyarázatból következik, hogy a gazdasági élet értékes jószágot, valami olyant fog pénzzé tenni, aminek benső, anyagi értéke van, ami állandóan és biztosan, más módon is szolgálhat emberi szükségletek kielégítésére. Minél nagyobb a jószágnak ez az értéke, minél állandóbb és minél egyenlőbb ez, bárhol találtassék is az illető jószág, annál jobban fogja e jószág a pénz funkcióját teljesíthetni. Jól ismert, szintén igen fontos, előnyök, technikai tulajdonságaikon kívül, főleg ezek a tulajdonságok azok, melyek miatt már olyan korán kezdték a nemes érceket pénzül használni. A gazdasági élet azonban pénzhelyettesítőket is alkothat magának az értékes anyagú pénz pótlására. Ilyen a bankjegy, a váltó. Az előbbi különösen a belföldi, az utóbbi a külföldi forgalomban szolgál a pénz helyettesítésére. A gazdasági élet, főleg a bankjegyek révén, hozzászoktatja most már a társadalmat ahhoz, hogy mást is használjon csereeszközül és mást is fogadjon el fizetőeszközül, ne csak értékes jószágot. Ezt az alakulást aztán az állam kiinduló pontul veszi pénzpolitikájában. Említettem, hogy a végső szankciót a pénznek az állam adja meg. Az állam a maga mindent átfogó hatalmát a pénz-ügy terén is éreztetheti. Elvileg bármit pénzzé tehet, ami neki tetszik, hatalma van hozzá. A köz jól felfogott érdekéből azonban elsősorban azt teszi jogilag is pénzzé, amit a gazdasági élet törvényszerűsége pénz gyanánt elismer. Így alkotja meg a maga nemesfémvalutáját. De pénzzé teheti a bankjegyet is. És ekkor még mindig a közgazdaság érdekéből cselekszik, mert ezzel az utóbbi eljárásával, tudvalevőleg, kíméli és védi az ország nemesérc-pénzkészletét. De eljárhat ugyanígy a saját anyagi érdekéből is, amikor adósleveleit jelenti ki törvényes fizető eszközül. Ezzel ugynevezett papírpénzt alkot. Ez az eljárás célját, hatását tekintve, ugyanaz, csakhogy persze az újabb idők nagyobb méreteinek és finomabb gazdasági formáinak megfelelő megjelenési alakban, mint a régi idők hivatalos, állami, fejedelmi pénzrosszabbítása.

Persze az ilyen pénz értéke, értékállandósága nagyon kérdéses, bizonytalan. Márpedig a jó pénz egyik legfőbb tulajdonsága éppen az értékállandóság. Van tehát a világon jó pénz és rossz pénz. De a rossz pénz is pénz. Minthogy pedig rossz voltát éppen értékállandóságának a hiánya okozza, az elmélet sokat foglalkozik a pénz értékének, ezen érték állandóságának tényezőivel. A pénz értéke, ti. csereértéke, vásárlóereje különösen a pénz anyagául szolgáló jószág előállításának és használatának közelebbi körülményeitől függ. Ilyen körülmények: az előállítás oldalán a pénzjószág termelésének költségei és a termelés mennyisége; a használat oldalán a pénz anyagául szolgáló jószágra irányúló szükséglet, és pedig egyfelől a pénzítés, másfelől az egyéb használat (például ipari feldolgozás) szempontjából vett szükséglet nagysága. Függ továbbá a pénz értéke a rendelkezésre álló és tényleg forgalomban levő mennyiségétől; amikor természetesen a pénzmennyiséget kiegészítő, pénzhelyettesítő eszközök is szaporítják ily értelemben a pénz mennyiségét. A belső, anyagi értékkel bíró pénz értékére mind a két okcsoport kihat, a papírpénzére csak az utóbbi. A pénz mennyiségének a pénz vásárló erejét csökkentő hatása legjobban a túlszaporított papírpénznél mutatkozik. Minthogy pedig a papírpénz állami hitelművelet eredménye, különösen a túl nem szaporított papírpénz, az ún. államjegyek, értékére az állam hitelképességének a foka is hatással lesz. Ez pedig nagyrészt az ország gazdasági jólététől függ, aminek fokát, egyebek mellett, az ország fizetési, illetve gazdasági mérlegének alakulása is mutatja. Az mindig a körülményektől függ, hogy minek van nagyobb hatása az értéktelenedett pénz értékalakulására, a pénz túlszaporításának vagy a külfölddel szemben fennálló tartozásoknak. Éppen így a fennforgó körülményektől függ az is, hogy a pénz belföldi értékcsökkenése vonja-e maga után a pénz külföldi viszonylatban mutatkozó értékének csökkenését, vagy megfordítva. Hiszen ez a kérdés tulajdonképpen egy az előbbivel. Csak tény, hogy

szabad forgalom mellett a kétféle érték között állandó eltérés nem lehet. Belső, anyagi értékkel bíró pénznél a pénz külföldi értéke csak a küldési költségek határai között ingadozhatik. Anyagi értékkel nem bíró pénznél ennek az értékingadozásnak nincs határa.

Ezek, dióhéjba összefoglalva, a pénzelmélet alaptételei, ahogy én látom azokat helyeseknek. Lássuk most ezzel szemben a régebbi közgazdaságtan álláspontját, valamint az újabb elméleteket.

A legrégibb közgazdaságtan, természetesen, a belső értékkel bíró pénzt tekinti pénznek, vagyis a dolog természeténél fogva metallista alapon áll; a papírpénzt meg nem ismerte. Az állam pénzcsináló politikája akkor az ún. pénzrosszabbításra szorítkozott. Így örökölte a pénzről való felfogást az angol iskola a merkantilizmustól. Az angol iskola, bizonyos, később említendő, utalványelméleti kísérletektől és tapogatódzásoktól eltekintve, csak egy eltérő, a metallizmus elveivel homlokegyenest ellenkező elméletről tudhatott. Ez John Law jól ismert elmélete volt, aki hitelre alapított bankjegyekkel akarta hazáját, Skóciát, boldogítani.³⁴ Tervét, mint tudjuk, Franciaországban meg is valósíthatta, ahol egy megtévesztésen alapuló, kockázatos, tengerentúli, kereskedelmi vállalkozás remélt nyereségére alapított jegyeket bocsáthatott ki. A Banque Royale csúfos bukása azonban hamar kimondta az élet megfellebbezhetetlen ítéletét elméletének tarthatatlanságafölött. Ez a világhírűvé vált eredménytelenség csak megerősítette a későbbi angol közgazdaságtant szilárdan vallott metallista hitvallásában, mely Ricardo tanításaiban jelentkezik mindenesetre egyoldalúan, de a legklasszikusabb formájában. Az ő idejében az, mondhatni, általános felfogás volt, hogy a pénznek értékes anyagú jószágból kell lennie. A francia assignaták sorsa is megerősítette ezt a felfogást.

Csakhogy a pénzprobléma akkor válik rendesen vitatott és vizsgált kérdéssé, amikor a pénz körül bajok vannak.

Így Ricardo-nak is abnormissá vált pénzállapotok szolgáltattak arra alapot, hogy a maga pénzelméletét kifejtse. Tudvalevőleg a francia háború eredményeként előállott, angol papírpénzgazdálkodás folyományaként jött létre az élesen körvonalozott metallista pénzelmélet Ricardo currency-theóriájában, mely tulajdonképpen bankjegyelméletnek készült. Ricardo a nagy mennyiségben szaporított bankjegyek elértéktelenedésének okát akarta vele megmagyarázni. Ma már egészen nyilvánvaló, hogy Ricardo-nak ez a magyarázata, mint bankjegyelmélet, nem állja meg a helyét. Csakhogy ezek a bankjegyek, melyeknek a jelenségeit Ricardo vizsgálta, papírpénz gyanánt tettek számot és ezért nagyon helyénvalónak látszik, közelebbről megvizsgálni, hogy vajon ez az elmélet, mely bankjegyelméletnek tarthatatlan, nem áll-e meg papírpénzelmélet, általában pénzelmélet gyanánt.

Azt hiszem, hogy jórészt igen. Nézetem szerint már Adolf Wagner is túlszigorúan és egyoldalúan ítél méltán nagyhírű, régi munkájában³⁵ Ricardo fölött, mikor ennek és elleneseinek nagy vitájában a győzelmi pálmát feltétlenül az ún. bankszerűségi elmélet híveinek nyújtja. A kérdés akkor is az volt, ami most, a világháború kapcsán szintén sokat foglalkoztatta az elméletet, ti. hogy a pénz elértéktelenedését a mennyiség szaporítása, avagy az ország fizető mérlegének romlása okozta-e. Ricardo kétségtelenül tévedett, mikor a pénz értékének csökkenését kizárólag a pénzmennyiség szaporodása következményeinek tartotta. Aki Tooke-nak árstatisztikai adatokkal dolgozó munkáját ismeri,³⁶ kétségtelennek fogja tartani, hogy az említett, másik tényezőnek is volt hatása akkor is a pénz értékének alakulására. Nyilvánvaló azonban, hogy a Ricardo által egyedüli ható ok gyanánt kezelt tényezőnek is nagy befolyása volt ugyanerre az eredményre. Fenti kérdésemre adom meg most a feleletet, mikor kiemelem, hogy e tényező hatásának erőteljes kifejtése az, amit a pénzelmélet terén a közgazdaságtan Ricardo-nak köszön, aki ezzel a pénzelméletnek igen nevezetes alapjait rakta le. Ricardo idevágó munkásságával az ún. mennyiségi pénzelméletnek lesz, tudvalevőleg, egyik legexponáltabb képviselőjévé. Ezt az elméletet eredetileg, a metallista felfogással együtt, az angol iskola még a merkantilistáktól örökölte. Ma a közgazdaságtanban már szinte közhellyé vált erről az elméletről megvetéssel szólani. Komoly ember tényleg nem is fogja ennek az elméletnek azt az ősi, nyers formáját olyan gyanánt védeni, mint amellyel egyedül meg lehetne magyarázni a pénz értékének alakulását. De azért, azt hiszem, hogy több igazság van ennek az elméletnek még a régi, nyers formájában is, mint sok új pénzelméletben. Kész bizonyságul csak a mostani, háborús tapasztalatokra hivatkozom.

A pénzelmélet legkényesebb, de egyúttal legfontosabb problémája az a kérdés, mely a pénz értékének alakulása, illetve ezen alakulás okaira akar feleletet kapni. Amint az angol iskola is, az iskola lényegére nézve a metallista felfogás alapján áll, úgy a pénz értékének alakulására nézve ismert termelő költségtanát vallja. Vagyis a pénz értékét, ti. az értékes anyagú pénz értékét, az angol iskola szerint elsősorban ennek az anyagnak a termelő költségeiből kell magyarázni. Ez így történt, különösen W. N. Senior idevonatkozólag alapvető fejtegetéseiben.³⁷ Az iskola a belső értékkel nem bíró pénz értékének alakulását, mint láttuk, a pénz mennyiségéből magyarázza. Sőt Ricardo-t annyira magával ragadta ennek a magyarázatnak az egyszerű volta, hogy azt az anyagi értékkel bíró pénz értékének alakulására is magyarázatul vélte alkalmazhatni.

Ez is mutatja, hogy a régi angol iskola nem fejtette meg véglegesen a pénzproblémát. Különösen nem sikerült neki e kérdésnek azt a részét minden kétséget kizáróan megoldani, mely a pénz értékének alakulásával foglalkozik. De ezen a téren is igen értékes alapokat rakott le, melyen a későbbi, vele rokon elmélet igen eredményesen dolgozhatott. Metallista álláspontjával azonban, úgy vélem, arra a kérdésre, hogy mi a pénz lényege, örökérvényű igazságnak vált hirdetőjévé. Hiszen még a currency-elmélet angol ellenesei is metallisták. De metallista ennek az elméletnek későbbi, nagy bírálója, Adolf Wagner is. Ezzel ellentétben a háború előtt, mintha a metallista álláspont ereje gyengült volna. A háború valutapolitikai tanításainak eredményeként azonban, bízvást mondhatjuk, hogy a metallizmus erejében ismét, mégpedig számottevően nyer.

A metallista elmélet a múlt század hetvenes évei óta gyakorlatilag már a kontinensen is az aranyvalutát jelentette. Akik a metallizmus alapján állottak, az aranyvaluta megvalósítása mellett szálltak síkra. Tényleg, ettől az időtől kezdve, az aranyvaluta mind nagyobb elterjedettséget nyert. De azért olyan valutákat is ismertünk ebből az időből, melyek, ha az arany elvi alapjára voltak is alapítva, mégis az aranyvaluta leglényegesebb kellékével, a törvényes fizető eszközül deklarált bankjegyek aranyra beválthatásával nem rendelkeztek. Ezek között is elsőrendű szerepet játszott Ausztriának és Magyarországnak háború előtti valutája. Éppen ennek a valutának a békében elért kétségtelen sikere terelte a pénz problémájával foglalkozók egy részének a figyelmét abba az irányba, hogy a pénz lényegét másban keressék, mint a pénz anyagának értékében. Így jött létre a metallizmussal szemben, nominális alapon, a chartális elmélet a pénz lényegéről. Nem kell azonban hinni, hogy már G. F. Knapp híres könyve³⁸ előtt ne lett volna a pénzelméletek terén nyoma a nominalizmusnak. Nem Otto Heyn inkább valutapolitikai, ismert gondolataira³⁹ célzok ezzel, hanem azokra a gondolkozástermékekre, melyekben a pénz ún. utalványelmélete már a merkantilizmus korában is, de aztán később a természetbölcselet hatása alatt álló közgazdaságtanban, messzebb menő hatás nélkül, de valamennyire már érvényesül.⁴⁰ Ezt az elméletet, mely a pénz lényegét abban látja, hogy utalvány javakra, saját magának tehát értéke tulajdonképpen nincs, szórványosan később többen is kifejtették. Legismertebb ezek közt az írók között S. Oppenheim.⁴¹ Előfutárjai ezek a chartalizmusnak, ha közvetlen szellemi kapocs köztük és az első, modern nominalisták, Simmel,⁴² Heyn,⁴³ Knapp⁴⁴ között nincs is.

A chartalizmus, tudvalevőleg, a pénz lényegét az állami deklarativ akaratban látja. Szerinte az állam teszi a pénzt pénzzé, mikor törvényes fizető erőt tulajdonít neki és ezt a fizető erőt a belföldön jogi parancsával kikényszeríti, a külfölddel szemben pedig megfelelő pénzpolitikájával igyekszik fenntartani. A chartalizmus ezzel a pénz mibenlétét egy igen fontos és addig, tényleg, kellően nem méltányolt oldaláról világítja meg. Föntebb saját álláspontomról igyekeztem a pénz mivoltát megmagyarázni. Ott a pénz ötödik, fontos funkciója gyanánt kellett a pénz törvényes fizető eszközei szerepét említenem, mely szerep az állami akaraton alapul. Hozzátettem azt is, hogy teljes értelemben pénzzé a pénz a társadalomban csak akkor lesz, mikor már ezt a funkcióját is teljesíti. A chartalizmus ennek a funkciónak hangsúlyozásával mélyebben nyúlt le a pénz fogalmának magyarázatánál egy bizonyos irányban, mint a metallizmus, mert így megmagyarázta a jó pénzt, de a rossz pénzt is.

A pénzelméletnek ez a kiszélesítése a chartalizmusnak mindenesetre nagy érdeme. De határozottan tévedett a chartalizmus akkor, mikor ezt a funkciót a pénz egyetlen jellemzőjének látta. Knapp-nál magánál ez a tévedés még kisebb mérvű. Azt mondhatni, hogy Knapp elméletébe még belefér a metallizmus, amint Knapp maga az ilyen megállapítás ellen e sorok írójával szemben, nem sokkal munkája megjelenése után, nem is tiltakozott. A baj csak ott kezdődik, ahol a nominalizmus abból a tételből, hogy nem a benső érték a pénz lényege, további következtetéseket von le és azt a tételt állítja fel, hogy a belső értékű pénz nem jó pénz és a jó pénz az, melynek nincsen belső értéke. A tanítás érvényesül ugyanis a nominalista valutapolitikájában. Knapp maga nem valutapolitikus, ha vannak is művében részek, amelyekből kitűnik, hogy miként képzeli el ő elmélete alapján célszerűnek a valuta berendezését. Nem így azonban követői. Ezek a jórészt német írók már a háború előtt, de még inkább a háború alatt nominalisztikus álláspontjukon az aranyvaluta vezető szerepe, Anglia ellen akarnak német, nemzeti alapon valutapolitikát csinálni, hogy az aranyak trónjáról ledöntésével⁴⁵ Angliának gazdaságpolitikai nehézséget támasztanak a valutapolitika terén. Hitük szerint, ha a kontinens, illetve az Anglián kívüli világ megszűnnék az aranyat a valuta anyagául használni, ezzel Anglia, mely a világ aranytermelő forrásain tartja rajta a kezét, szenvedne a legtöbbet. Ezek a nemzeti érzéstől fűtött elméletalkotók feledik, hogy maga Knapp is nyomatékosan rámutat arra, hogy az egymással gazdasági érintkezésben lévő országok közül a gyengébb, ha nem akarja saját kárát látni, kénytelen valutapolitikájában a vele érintkezésben lévő, gazdaságilag erősebb ország valutapolitikájához simulni.⁴⁶ —

Csak az ismertebb neveket sorolom fel, mikor a nominalizmus terén legmesszebb menő és sok bámulóval bíró Bendixen-re mutatok rá, aki annak ellenére, hogy a gyakorlati élet terén működő bankember, légies pénzelméletének nagyon is a levegőben lógó valutapolitikai következtetését is a legkomolyabb és legkövetelőbb határozottsággal levonja.⁴⁷ Vagy amikor Liefmann-t említem, aki nagy önbizalommal hirdetett közgazdaságtani elméletének folyományaként szintén a tiszta nominalizmushoz jut el a pénzelmélet terén és ennek megfelelő papírpénzpolitikát kíván.⁴⁸ Vagy amikor a tudós Elster-ről szólok, aki a „pénz lelkét” keresi és aközben bámulattal adózva Bendixennek, szintén az érték nélküli pénz fogalmát tanítja.⁴⁹ Ily könyvek után szinte jól esik látni, hogy Németországban is íródnak újabban pénzelméleti munkák, melyeknek szerzői nem hódolnak be feltétlenül a nominalizmusnak, így például Wagemann könyve.⁵⁰ Vagy hogy például Nussbaum, aki pedig tisztán a jogász szempontjából vizsgálja a pénz problémáját, nem kerül bele a jogászra nézve sok csábító erővel bíró chartalizmus hálójába, hanem megértést tanúsít a metallizmus álláspontjával szemben.⁵¹ Örömmel szegezem le azt is, hogy az újabb időben író, eredetibb gondolkozók egyike, a bár különködő Cassel, szilárdan kitart a pénzelméletben a metallizmus álláspontja mellett.⁵²

A nominalizmus pénzelmélete a pénz értékét minden anyagi alaptól elszakítja. Szerinte a pénz a papírpénz, a bankjegyek, vagy más, belső érték nélküli fizető eszközök formájában csak számolási egység. Szerinte a pénz értékének problémája csak a pénz külföldi viszonylataiban lép elénk és itt a fizetési mérleg alakulásával magyarázódik. A nominalizmus a pénzzel tett háborús tapasztalatokat bizonyságnak mondja a maga igazsága mellett. Ez a szinte hihetetlenül hangzó állásfoglalás már elegendő bizonyíték a pénzelmélet terén a nominalizmus tarthatatlansága mellett. Azt a háború előtt is tudtuk, hogy papírpénzzel is lehet élni, sőt hogy ez a papírpénzgazdálkodás, megfelelő, kedvező körülmények között, jó is lehet. De nem kell elvakult metallistának lennem ahhoz, hogy átlássam, hogy a háború éppen a papírpénzgazdálkodás szükségszerű, hátrányos következményeit mutatta ki, melyek azonnal beállanak, mihelyt azok a bizonyos, az eredményes papírpénzgazdálkodáshoz szükséges, megfelelő körülmények hiányzanak. Ha a nominalizmus a háborús tapasztalatokkal azt akarja igazolni, hogy aranyalap nélkül való pénzgazdálkodás lehetséges, igen szegényes eredményt mutat fel, mert csak a rossz pénz lehetőségét igazolja. De ezt a nominalizmus nélkül is tudtuk. A metallizmus ezzel szemben éppen a jó pénz lehetőségének a feltételeit keresi.

Mikor a pénzelmélet terén a régi és az újabb tanításokat szembeállítom egymással és az előbbiek gyanánt a metallista felfogást, az utóbbiak gyanánt pedig a chartalizmust, illetve a nominalizmust említem, eljárásom csak nagy vonásokban felel meg a ténynek. Mint közelebbről láttuk, régebben is mutatkoztak kísérletek a pénznek olyan magyarázatára, mely a nominalizmus alapelveivel tulajdonképpen egyezett. Az azonban mindenesetre áll, hogy a nominális felfogás a pénzelmélet terén elemi erővel csak az újabb és a legújabb időkben jelentkezik. Ennek több oka van. Megpróbálom ezeket egyenként szemügyre venni.

Az első okot futólag már említettem. Ez az, hogy a pénzelmélet az okosan és szerencsésen vezetett papírpénzgazdálkodás jelenségeit az osztrák és később az aranyalappal ugyan bíró, de keresztül nem vitt, a gyakorlatban tehát megfelelőképpen papírvaluta gyanánt érvényesülő osztrák és magyar valuta jelenségein tanulmányozhatta. A másik ok a huszadik század eleje óta érezhetővé vált, lassú és fokozatos, de állandóságot mutató, nagy drágulás volt, melynek okát sokan az aranyban, ennek nem előnyösen változott termelési körülményeiben keresték. Az arany értékcsökkenésébe vetett hit ekként megingott és növekedett azoknak a száma, akik a gazdasági élet jelenségeinek alakulását az aranytól, ennek termelési költségeitől, áramlásaitól mentesíteni szerették volna.⁵³ A harmadik okot a nominalizmus jellemzésénél már említettem. A németeknél, és nálunk találhatók az újabb nominalizmus főképviselői, nemzeti gazdaságpolitikai szempontok is támogattak egy olyan elmélet kialakulását, mely az angol valutapolitika elméleti alapjának, a metallizmusnak, helytelenségét igyekezett kimutatni. Ez a tagadhatatlan tény mindenesetre igen lesújtó bírálata volna a nominalizmusnak, ha nem hatott volna csak mellékesen a nominalizmus kialakulására. Szomorú elmélet az olyan, melyet egy bárminő szempontból elvakult gyakorlat, illetve gazdaságpolitikai cél igazolására találnak ki. A vád azonban, mely ekként a német nominalistákat, azoknak különösen a háború alatt író részét éri, veszít súlyából, ha figyelembe vesszük, hogy Angliában is hódított a nominalizmus, illetve érvényesülnek egyes tanításai.⁵⁴ Ez pedig azért történhetett, mert egy negyedik, és nézetem szerint, igen fontos ok is hatott még arra, hogy a nominalizmus pénzelméleti tanításai népszerűekké váljanak. Ez a nem eléggé hangsúlyozható ok nem a közhitel, hanem a magánhitel útján kialakult és forgalomba hozott pénzhelyettesítő eszközök nagymérvű elszaporodása és ezen eszközök gazdasági jelentőségének növekedése. Közülök csak a bankjegyet említem. A gyakorlat, tudvalevőleg, pénzt látott bennük. Az újabb elmélet pedig azon hajlandóságánál fogva, melyet már a tőkénél is láttunk, hogy ti. a közgazdaságtan lehetőleg azt értse az elnevezések alatt, amit a gyakorlati élet, a pénznek oly fogalmát igyekezett megalkotni, hogy ez alá a pénzhelyettesítőket is besorozhassa. Megerősítette ezt az elméleti törekvést az is, hogy a bankjegyek az utóbbi időben mindenütt törvényes fizető eszközzé, tehát jogi értelemben is pénzzé váltak.

Ha mindezt figyelembe vesszük, azt hiszem, érthetővé fog válni a nominalizmus erős terjedése a pénzelmélet terén. A megértés azonban még nem jelent bocsánatot.

Mindazzal, amit a nominalizmust életre keltő okokról itt elmondottam, a nominalizmus helyessége a metallizmussal szemben, tehát az újabb elméletek igazsága a régebbiekkel szemben, még nincs igazolva. És nem is lehet. A nominalizmus kétségtelenül értékes adalékkal egészítette ki a régi metallizmus egyoldalú, szűk pénzelméletét. De az utóbbinak azt a tételét, hogy a jó pénznek értékkel kell bírnia, elméletével, legalább az én és a velem egyformán gondolkodók nézete szerint, nem tudta megdönteni. A gyakorlati élet pedig, miként régen, ugy most is, a háborúval kapcsolatos pénzjelenségek során is, a metallizmus igazsága mellett bizonyított, mert megmutatta, hogy a nominális pénz igen könnyen tud rossz pénzzé válni. A pénzzel kapcsolatos kérdéseknél pedig, csak ugy, mint a gazdasági élet más, fontos problémáinál, az elméleti kutatás a gyakorlati élet szemléletétől el nem választható. A metallista elmélet ezért, nézetem szerint, joggal hivatkozhatik álláspontja helyes voltának igazolása céljából a háborús pénzpolitika tapasztalataira.

A mérleg tehát a pénz elmélete terén is inkább a régi tanítások igazsága felé hajlik az új elméletekkel szemben, annak ellenére, hogy ez utóbbiakban is találunk olyant, amit a közgazdaságtan értékes kincsei között fog elraktározhatni.

IV.

A gazdasági élet azon jelenségei között, melyeket a tudomány nagyon sokféle, szerteágazó módon magyaráz, elsőrendű helyet foglal el a tőke és a pénz eddig tárgyalt jelenségei mellett az a harmadik gazdasági tünemény is, mellyel e jelenségnek a tőkével és a pénzzel való igen szoros kapcsolatánál fogva is, ennek az értekezésnek a keretében foglalkozni szándékozom, a hitel jelensége.

A hitel nyilvánvalóan csak a magántulajdoni jogi renddel élő társadalom gazdasági életében jelentkezhetik. Az is vitán felül áll, hogy a hitel ebben a gazdasági életben az ugynevezett forgalmi élet jelensége, mert szerepe a javak forgalmának lebonyolításában áll. Ennyiben tehát rokonság fűzi a pénzhez, de attól meglehetősen különböző valami. Mikor a javak pénz ellenében kerülnek forgalomba, — ez az egyszerű adás-vétel esete, — a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás időpontjai, túlnyomólag, összeesnek. Hitelforgalom esetén pedig ezek a jelenségek széttagolódnak, a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás időpontjai nem esnek össze. Ekként értelmezve a hitel, fogalma alá kerülnek az ún. szükségképeni hitelügyletek, mint a bérlet, a haszonbérlet, stb. is. Ezzel a magyarázattal azonban a hitel fogalmát csak egyik oldalról közelitjük meg. Mondhatni, hogy ekként a hitel fogalmának alaki meghatározását kaptuk. A jelenséget azonban magyarázólag egy másik oldalról is meg lehet közelíteni. Ha ugyanis tartalmilag vizsgáljuk a tüneményt, észre fogjuk venni, hogy hitel esetén a rendelkezésünkre álló jószágmennyiséget (vagyont), vagy annak egy részét időleges használatra másvalakinek átengedjük úgy, hogy az illető ezen idő alatt az átengedett jószágmennyiség fölött rendelkezik, ha nem is mindig tulajdonilag. Ekként a javak a szükséges használat biztosítása céljából forgalomba kerülhetnek akkor is, mikor ez egyébként, más módon, az ún. hitelvevő anyagi erejének hiánya miatt nem volna lehetséges. Ebben áll éppen a hitel nagy jelentősége. Hogy a szükséges használat célja termelés, vagy fogyasztás-e, mellékes. Az pedig, hogy a hitelnyújtás nem ingyenes, társadalmunk magántulajdoni rendjének egyszerű, további következménye.

Minthogy a hitel mibenlétének idők folyamán igen sok, a fentiekből lényegesen eltérő magyarázata keletkezett, hitelfogalmunknak nemleges irányban is célszerű lesz elhatárolni. Így nem áll, hogy a hitel a pénztől egészen független volna. Nem áll különösen, hogy, miként még az idősebb Hildebrand tanította,⁵⁵ egy magasabb fejlődési fokán a társadalom gazdasági életének hitelgazdaság keletkezhetnék pénzgazdaság nélkül. Viszont az sem áll, hogy a naturálgazdaság állapota ne ismerhetné a hitel jelenségét. De bizonyos azért, hogy a hitelgazdaság kifejlődése pénzgazdaság nélkül nem lehetséges, mert a pénz az az általános jószág, mely a hitelvevő igénye szerint bármiféle alakot könnyen ölthet és amelyben éppen ezért a hitelnyújtó is legkönnyebben tudja, érdekeinek sérelme nélkül, a kölcsönt visszakapni. Nem áll az sem, hogy a hitel a bizalom dolga volna, amint ezt nagyon sokan széltében tanítják, és amit, még túlozva, úgy is szoktak értelmezni, mintha a hitel egyjelentőségű volna a bizalommal. A bizalomnak egy bizonyos foka a gazdasági élet minden cselekményéhez, különösen minden forgalmi cselekményhez szükséges. Ennél több a bizalomból a hitelnél sem jelentkezik. Sőt inkább kevesebb. Ezt a hitelnél szereplő biztosítékok, váltó, ingó- és jelzálogok, eléggé mutatják. Rossz szolgálatot tesz az a közgazdasági tisztánlátásnak, aki a hitelt a bizalomból magyarázza, mert lovat ad vele azok alá, akik úgyis hajlamosak a hitel fogalmát az elméletben aetherizálni, jelenségét pedig a gyakorlati életben reális alapjától megfosztani.

Éppen így nem áll meg az a hitelelmélet terén felmerült felfogás sem, mely szerint a hitel maga jószág volna. Itt helyénvaló, hogy a közgazdaságtan jószágelméletére is vessünk egy pillantást, mert a jószágtan a közgazdasági elméletnek fölöttébb alapvető kérdésével foglalkozik.

Aszerint ugyanis, hogy miként állapítjuk meg a jószág fogalmát, szűkül, vagy tágul a gazdasági élet, tehát a közgazdaságtan kutatásának tárgyát tevő jelenségvilág köre is. A klasszikus angol közgazdaságtan szűk, tisztán materiális jószágfogalmával szemben a közgazdaságtan később vizsgálatának körébe vonta a nem anyagi dolgokat is, vagyis felállította az immateriális javak ismert fogalmát és ezzel a közgazdaságtani vizsgálódás körét jelentősen kiszélesítette. Az angol iskolát felváltó irányzatok közül, alapfelfogásához híven, ezen a téren különösen az etikai iskola mehetett el igen messze. A közgazdaságtan azonban ennek az irányzatnak felfogásától egészen függetlenül is meglehetősen szélesen kiterjesztette a jószág fogalmát, mikor például jogviszonyokat, vagy egyszerű, tényleges viszonyokat, minő, teszem az üzlet vevőköre, mely cégátruházásoknál, üzleteladásoknál nyilvánvalóan adás-vétel tárgyát is teszi, jószágnak minősített. Itt azonban olyan ponthoz jutott el a közgazdaságtani elmélet, hol fokozott óvatosságra van szükség.⁵⁶

A közgazdaságtan ugyanis, mert adás-vétel tárgyát tehetik, ezzel a felfogással jószágnak minősítette a követelési jogokat is, mint amelyeknek azoktól a javaktól, melyekre vonatkoznak, független, önálló életük van, illetve volna. A közgazdaságtan ezzel a felfogásával minősítette a hitelt is jószággá, amivel meglehetősen veszedelmes lejtőre jutott, ahová nem szeretném követni. Az elméletnek ez a beállítása nagyon tetszetősnek látszott. Azt mondja: Vitathatatlan, hogy a kölcsön fedezetéül átadott váltót, vagy — ha a jogrend ezt megengedi — az ingatlanra nyújtott kölcsön fedezetéül szerzett zálogjogot, szóval a követelést, a hitelező másnak átengedheti, eladhatja. Amit pedig el lehet adni, annak értéke van, következésképen tehát jószág. Ha a hitel nem jószág, jobban mondva, ha a hitel útján saját magából nem jön létre új jószág, akkor ebben a gondolatsorban valahol tévedésnek kell lennie. Van is. És ezt rendesen úgy szokták magyarázni, hogy a fenti okfejtésben a közgazdasági szempont összekeverődik a magángazdaságival. Ekként magyarázza a dolgot legújabban Diehl is.⁵⁷ Nézetem szerint azonban ez nem eléggé világos magyarázat. Célszerűbb úgy magyarázni a kérdést, hogy a fenti tételekben rejlő tévedést az is megértse, aki nem tudja, hogy mi a különbség közgazdasági és magángazdasági szempont között. Ez a magyarázat így szólna:

Ha én mint hitelező továbbadom a váltót ellenérték ellenében, visszakapom a kölcsönadott összegemet, rám nézve a hitelviszony megszűnt létezni. Én kilépek belőle és más lép be oda helyettem, mint hitelező. Mindig csak ugyanez történik, akárhányszor cserél is gazdát a váltó.

Ezek a megújuló, váltóforgalmi aktusok mindig újabb és újabb hitelnyújtások, melyeknek során a jószág, mely a hitelnyújtás előtt, eredetileg az első hitelezőnél volt, a hitelviszony tartama alatt most már a hitelvevőnél tartózkodik. De ez mindig ugyanaz a jószág, melyet személyükben megváltozott hitelezők nyújtanak folytatólagos egymásutánban ugyanannak az egy hitelvevőnek. Ha ekként, a valóságnak megfelelően állítjuk magunk elé a tüneményt, a legnagyobb igyekezettel sem fogunk tudni benne valahol még egy, új jószágot találni. Éppen így van ez a jelzálogos követeléseknél, illetve azok átruházásánál is, feltéve természetesen, hogy ezeknek átruházását a jogrend megengedi. Persze az egész tünemény során a mindenkori hitelező vagyonállagában a követelési jog plusz-tétel gyanánt szerepel, mialatt a hitelezett jószág az adósnál van. Ebben a megállapításban most az a bizonyos magángazdasági szempont érvényesül. De azért a hitelező követelési jogában nem keletkezik új jószág, mert ennek mínuszjelű, tehát törlő, teljes értékű ellenértéke az adós vagyonának tartozási tételében ott áll. Itt pedig, minthogy most már nem csak egy, hanem két gazdasági alany helyzetét nézzük egyszerre, az a bizonyos közgazdasági szempont érvényesül. Ha igaz volna, hogy a hitelező követelési joga új jószág, akkor tulajdonképpen úgy állana a dolog, hogy az adós nyújt hitelt a hitelezőnek, amint ezt a tarthatatlan következtetést MacLeod, aki ennek a bírált jószágelméletnek nagy hírű képviselője, sajnos, tanította is.⁵⁸ Majd látni fogjuk, hogy legújabban ezt még mások is tanítják.

Csak mellesleg említem meg, hogy abból a jószágtanból, mely a követelési jogokat azoktól a javaktól, melyekre vonatkoznak, független, önálló javaknak mondja, egészen következetesen folyik a most bírált hitelelmélet. Nem lehet egyfelől azt mondani, hogy a követelési jog jószág, de azért a hitel saját maga nem hoz új javakat létre. Ennél szembeszökőbb ellentmondást nehéz volna találni. A közgazdaságtannak nem szolgál nagy dicsőségére, hogy ezt az ellentmondást, különösen azok az írók, akik az angol iskola immateriális jószágmagyarázatát tökéletlennek találták és azzal szembeszálltak, anélkül, hogy észrevették, hosszú ideig vígan tanították.⁵⁹

Már mikor hitelről, mint jószágról beszélünk, azoknak a hitelelméleteknek a világába jutottunk, melyeknek extravaganciája fokozott mértékben hívja ki ellenzésünket. A higgadt közgazdaságtannak, nézetem szerint, ugyanilyen elutasító álláspontot kell elfoglalnia azokkal a hitelmagyarázatokkal szemben, melyek a most tárgyalt elmélettel szoros rokonságban, a hitelben egyfelől pénzt, másfelől tőkét akarnak látni. Ezek az álláspontok igen messzemenő következményekkel bíró tanítások kiinduló pontjaivá lesznek nemcsak az elméletben, hanem a közgazdasági politikában is. Amelyik a pénzzel azonosítaná a hitelt, pénzt lát a hitel útján létrejött pénzhelyettesítőkben. Ebben a képzelt tényben aztán a nominalista pénzelmélet keresi egyik legerősebb támasztékát. Az a felfogás pedig, mely tőkének tekinti a hitelt, tulajdonképpen a hitel termelőtényezői mivoltát tanítja, ha ezt kifejezetten nem is mondja ki. Hogy tisztába jöjjünk ezeknek az újabban különösen nagy jelentőségűvé vált tanításoknak az értékével, meg kell vizsgálnunk, hogy minő a szerepe a hitelnek tulajdonképpen a gazdasági életben.

A hitel, mint a javak forgalombakerülésének egy sajátos lehetőségi módja, főleg két irányban játszik fontos szerepet a gazdasági életben. Egyik szerepe közvetlenül a termelés terén érezteti hatását, a másikkal közvetlenül a forgalmi életre hat ki, mikor pénzhelyettesítőket ad a forgalomnak. Ezzel azonban közvetve szintén a gazdasági élet jószágelőállító, termelő fázisára vált ki hatást. A két szerepkört egyenként fogom vizsgálni.

Hitel útján a javak, tehát a tőketulajdonsággal bírók is, mondjuk röviden, a tőkék, könnyebben kerülnek forgalomba, mint hitel nélkül. Tehát könnyebben jutnak oda, hol rájuk a termelés, illetve a fogyasztás, de ez utóbbi esetben is végeredményben legtöbbször megint csak a termelés céljából szükség van. A vállalkozó hitel útján kapja meg a legkönnyebben a termelésre szükséges tőkéket. Hitel útján halmozandók fel az egyébként jelentőség nélküli, elszórt, kisebb tőkék legkönnyebben hatalmas tőkekészletekké, melyekkel a termelés, köztudomásulag, immár sokkal eredményesebben folytatható. A hitel útján tehát meghatványozódhatik a tőkék termelőtényezői ereje. Ebből a tényből már most egyesek, köztük különösen az előbb említett MacLeod is, azt a következtetést vonták le, hogy a hitel az, ami ilyen esetekben termelőleg működik közre, a hitel maga termelőtényező, tőke. Nem szavakon nyargalászás, mikor azt mondjuk ezzel a felfogással szemben, hogy nem a hitel, hanem a hitel útján mozgásba hozott tőkék hozzák létre ilyen esetben az eredményt, illetve hogy az ember termel ilyenkor többet az ilyképpen, a hitel útján, rendelkezésére bocsátott tőkék segítségével. Mert azt akarom ezzel a megállapítással hangsúlyozni, hogy a hitel nem sokszorozza meg a rendelkezésre álló tőkék mennyiségét, csak megfelelőbb helyzetbe hozván őket, jelentőségüket fokozza. Az egyes magángazdaságok hitelük felhasználásával, a hitelbe kapott tőkékkel új javakat termelhetnek. Itt az előállítás, a termelés eredménye az új jószág. Igaz tehát, hogy a hitel közvetítésével új javak állanak elő, de ez nem a hitelezés, hanem már azon termelő folyamat eredménye, melyet a vállalkozó a hitelbe kapott tőke segítségével foganatosít.

Egy, a háborús életből vett hasonlat jól meg fogja világítani a hitel szerepét a termelés terén. Tudvalévő, hogy a hadvezérre nézve nagy előnyt jelent, ha széles fronton folytatott hadműveleteinek vonala mögött egy, azokkal párhuzamos, tranzverzális vasútvonal áll rendelkezésére, melyen csapatait könnyen dobhatja ide vagy oda arcélének veszélyeztetett pontjaira, illetve könnyen gyűjtheti azok egy nagyobb részét hirtelen össze egy, az ellenségtől nem várt támadás keresztülvitele céljából. Az ellenfél ilyenkor könnyen tévedésbe esik a vele szemben álló hadcsapatok száma tekintetében, könnyen sokkal nagyobb haderőt sejt a mi hadvezérünk oldalán. Az ügyesen végrehajtott csoportosító műveleteknek, kisebb szám esetén is, hadi siker lehet az eredménye. Így van ez a gazdasági életben is a tőkék koncentrálásánál. Ami példánkban a hadvezér volt: az a gazdasági életben a vállalkozó, a hadcsapatok: a tőke és a munka, a vasúti vonal: a hitel, a hadi siker pedig: a nagyobb termelő eredmény. Ha a példám új is, nem mondtam vele semmi újat. Régtől fogva így magyarázza a hitel szerepét a termelésnél a közgazdáknak még ma is számottevőbb része. És ha nem is szóról szóra így, de ebben az értelemben írtak a hitelnek a termelésnél játszott szerepéről a régi angolok is, a már említett MacLeod kivételével, és így tanítják ezt a hitellel foglalkozó, konzervatívabb munkák és kézikönyvek még ma is. De azért mégsem csépel üres szalmát, aki ezt újra és újra megint elmondja. Látni fogjuk mindjárt, hogy bizonyos, újabban ismét felülkerekedni akaró irányzatokkal szemben, nem lehet eléggé sokszor hangsúlyozni ezeket a régi igazságokat. De előbb a hitel szerepének előbb említett, másik oldalával is végezni szeretnék.

Itt a hitelnek a pénzhez való viszonyát kell vizsgálnunk, illetve azt kell kutatnunk, hogy egyértelmű lehet-e a hitel a pénzzel, más szóval, hogy hozhat-e a hitel pénzt létre.

Szerintünk, a metallizmus álláspontján, a pénz értékes jószág, mely éppen ezért alkalmas rá, hogy a szintén értékkel bíró tőkejavak gyakori megjelenési alakjává legyen. A nominalista pénzelmélet szerint a pénznek, tudvalevőleg, nem kell belső értékkel bírnia. Sőt ez az elmélet hajlik a felé a felfogás felé, hogy a belső értékkel bíró pénz nem jó pénz, fölösleges, sőt veszedelmes tulajdonsággal rendelkező pénz, melynél a nominalizmus jobb pénzt tud ajánlani. Ezzel a nominalizmus tárt ajtót nyit annak a felfogásnak, mely szerint hitel útján pénz jöhet létre, mert a hitel útján keletkeznek azok a pénzhelyettesítők, melyekben a nominalizmus a jobb pénzt látja. Még pedig pénzt a szó legszorosabb értelmében. Az újabb pénz- és hitelelméleti irodalom egy bizonyos iránya ma már szintén feltételezi olvasóinál a közgazdaságtani műveltségnek azt a fokát, melyen a pénz és a bankjegyek között nem szabad különbséget tenni. Fensőbbséges lenézéssel tekintenek ennek az irodalomnak a képviselői azokra a maradiakra, akik még mindig különbséget akarnak észrevenni e kétféle fizetőeszköz között.⁶⁰

De lássuk közelebbről azoknak az okoskodását, akik pénz és hitel között nem akarnak különbséget tenni. Ezek így okoskodnak: A pénz vásárlóerőt jelent. Ugyanezt adja a hitel is. A kettő között tehát nincs különbség. Nézetem szerint ebben a felfogásban tévedés rejlik. Akik így okoskodnak, először is feledik, hogy míg a pénz azonnali és végleges vásárlóerőt ad, addig a hitel útján szerzett vásárlóerőben előlegezés rejlik, melyet később kell megfizetni. És feledik másodszor azt is, hogy amikor a hitel útján vásárlóerő keletkezik, ez mindig csak olyan pénzhelyettesítők formájában jöhet létre, amelyek kibocsátásának egyetlen jó alapja a pénz, vagy más már meglévő jószág. A hitel útján létrejött vásárlóerő éppen erre a már meglévőre támaszkodik, mely nélkül az újonnan keletkezett vásárlóerő nem léteznék. A hitel útján tehát csak annyiban keletkezik vásárlóerő, amennyiben meglévő, esetleg erre a célra összegyűjtött, felhalmozott, de pillanatnyilag nem szükségelt vásárlóerő a hitel útján oda kerül, ahol rá inkább szükség van. Így van ez legalább a szabályszerűen kibocsátott, a szó szoros értelmében vett bankjegynél, a pénzhelyettesítők e főtípusánál. De nincs így, és ez téveszti meg az ellenkező véleményen lévőket, például a tulajdonképpeni papírpénznél. Ennek a kibocsátásával tényleg létesül új vásárlóerő, mégpedig a semmiből egy kényszerhatalmi művelet folytán. Csakhogy az, hogy az ilyen vásárlóerőalkotás hova vezethet és a legtöbbször tényleg vezet is, eléggé ismeretes. Ezért a metallizmus álláspontjáról az el nem értéktelenedett papírpénzt sem lehet jó pénznek tartani. Érdekes, hogy még a bírált elmélet régebbi főképviselőjének, MacLeod-nak is ez volt az álláspontja a papírpénzzel szemben.⁶¹ Nem látok benne haladást a tudomány terén, ha manapság az említett író újabb és legújabb szellemi rokonai e tekintetben sokkal enyhébben ítélnek a papírpénzzel szemben. Igen jellemző erre a régi és még régibb irodalomra, hogy képviselői, mint Law, Cieszkowski, szükségét látják annak, hogy a hitel útján létrejött vásárlóerő valami kézzelfoghatóval alátámasztassék, csak a pénzt nem tartják erre alkalmasnak.⁶² Innen az említett, régi íróknak a tervei, melyekkel például a föld segítségével akarják a bankjegyeket fedezni. Sajnos, az újabb hitelelmélet képviselői, akiket pedig a szellemi rokonság erős szálai fűznek ezekhez, a téves utakon járó, régibb gondolkozókhoz, még annyira sem aggodalmaskodnak, mint ezek, az angol iskola felfogásával szemben álló régiek. Ez az újabb hitelelmélet, mely újabban kifinomodott formában, de annál radikálisabban kíván érvényesülni a pénz és hitel szoros összefüggésénél fogva, a pénzelméleti nominalizmustól erős tápot kap, arra erősen támaszkodhatik. Eszerint az újabb hitelelmélet szerint, ha a hitel nem is egyenlő éppen a pénzzel és a tőkével, de magából pénzt és tőkét hoz létre.

Ha ezt az új hitelelméleti irányzatot jellemezni akarom, nem tudok rá jobb módot, mintha a német Hahn Alfred gondolatmenetét ismertetem, aki ma ennek az irányzatnak a legjellegzetesebb képviselője és akinek a hitel fogalmával és szerepével foglalkozó dolgozatai újabban igen nagy olvasottságnak örvendenek.⁶³ Az igazság kedvéért meg kell ugyan jegyeznem, hogy van egy angol társa is, R. G. Hawtrey,⁶⁴ aki újabb időben szintén nagy hírre tett szert és aki abban a rokon Hahn-nal, hogy mindketten a társadalom feltételezett, elképzelt, készpénzforgalom nélküli állapotával számolnak. Ő sem áll messze attól az iránytól, melyet legjellegzetesebben, nézetem szerint, az előbb említett, német író képvisel. Ez utóbbi a köztük lévő, szellemi rokonságra könyvének második kiadásában büszkén hivatkozik is. De azért az angol írónak az az álláspontja, hogy a hitel, forgalomközvetítő eszköz gyanánt, előbb való jelensége a gazdasági életnek, mint a pénz, úgy látom, inkább csak módszerbeli kisegítő eszköz gyanánt jelentkezik, míg német társa ebből, a régi felfogás szerint hamis tételből messzemenő, gyakorlati következtetéseket von le. Hawtrey-t még hitelelméleti reformátori szerepében is megóvni látszik a nagyon messzemenő túlzásoktól az angolok józan konzervativizmusa, amiért is munkáját messze a Hahn-éi fölé helyezem. Az utóbbinak írásaiban, aki pedig egy személyben jogi és filozófiai doktor és bankigazgató, a realitások mezején is túlteng a fantázia. Hahn tanítása röviden a következő:

A hitelelmélet ma különösen arra a kérdésre keres feleletet, hogy a hitelnyújtás útján a társadalom tőkekészlete növekedik-e. Szerinte, ha ezt a kérdést meg akarjuk fejteni, figyelembe kell vennünk, hogy a hitel a társadalom gazdasági életében kétféle formában jelentkezhetik: inflációs és nem inflációs alakban. Az utóbbit a bankok a tényleg történt megtakarítások alapján nyújtják, itt a gyűjtők, betevők vásárló erejét egyszerűen átruházzák a hitelvevőre. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben új vásárlóerő nem keletkezik. Nehezebb a helyzet akkor megítélni, mikor a hitelnyújtás nem meglévő megtakarítások alapján történik. Ez az inflációs hitel, melynek tőketeremtő erejét a klasszikus iskola tagadta. Pedig szerzőnk szerint nyilvánvaló, hogy megfelelő felhasználás esetén, ennek a nyomán is állhatnak produktív, termelő berendezések, tőkék elő.

Előttünk áll tehát a dilemma, hogy egyfelől a hitelnyújtás nyilvánvalóan nem termelés, másfelől pedig, hogy a hitel mégis hoz létre tőkéket. Ebből a dilemmából kibontakozás csak akkor kínálkozik, még mindig szerzőnk szerint, ha átlátjuk, hogy a tőkeképződés nem a javak előállításának, hanem azok megosztásának következménye, és pedig megosztásuk időbeli és személybeli tekintetben. A közgazdaság tőkeállományát ugyanis a termelés ún. kerülő útjainak meghosszabbodása is szaporítja. Ha a munkások, ahelyett, hogy kézzel állítanák elő a termékeket, előbb az előállításhoz szükséges gépeket készítenek, akkor a második termelő folyamat kezdetén a még munkában lévő gyártmányokon kívül már a munkaeszköz, mint tőke is előttünk áll, és pedig anélkül, hogy az első időszakban a termelést fokoztuk volna. Éppen úgy, miként az egyenletes befolyás ellenére is, a tóban levő víz mennyisége növekszik, mihelyt a folyását szabályozó zsilipet magasabbra emeljük. A kerülő utakon végzett ún. tőketermelés tehát egyet jelent a társadalmi termelés eredménye fogyasztásának időbeli eltolásával. A múltból a jelenbe átnővő jószágot nem használjuk el fogyasztásra, hanem a múltból átvett, magasabb rendű jószágot, immár nem a jelenben, hanem a jövőben, melynek javára a jelen a maga fogyasztását korlátozta, fogjuk elfogyasztani. Ez a tény szerzőnk szerint azt bizonyítja, hogy a tőkekészlet szaporodásának oka a javak eloszlásában időközileg bekövetkezett változás is lehet. De éppen úgy lehet szerinte a személyek közti eloszlás megváltozása is oka a tőkeképződésnek. Erre példa, hogy a jószágot, mely a múltból a jelenbe nő át, már nemcsak közvetlen fogyasztásra használja az ember mint fogyasztó, miként például a szenet a lakása fűtésére, hanem, vállalkozói minőségében, előállításra, a gyári kazán fűtésére is. Ezáltal a felhasznált jószág abban a jószágban kel életre, mely mint végleges fogyasztó jószág, már a jövőbe nő bele. Az író szerint az immateriális tőkeelméleteknek éppen az a nagy érdemük, hogy kimutatják, hogy specifikus tőkejavak, melyeknek ezt a jellegét a termelés már egyszer s mindenkorra megállapította volna, nincsenek. Az nyilvánvaló az író szerint is, hogy a hitel, mint nem a termelés körébe tartozó jelenség, nem hozhat létre javakat. De az, legalább a szerző szerint, a fentiek értelmében, egyáltalán nincs kizárva, hogy a javak megoszlására változtatóan hasson. Azzal a ténnyel tehát, hogy a tőkeképződés kérdésénél egy jószág-megoszlási és nem egy termelési kérdéssel állunk szemben, szerzőnk szerint a fenti dilemma meg van oldva.

Lássuk már most, hogy az elvileg ekként érvényesülő hitel a szerző szerint miként jelentkezik tényleg a gazdasági életben. A bankok hitelmerítő ereje útján. Eddig úgy tudtuk, hogy a bankok csak a készből oszthatták a hiteleket, vagyis hogy a passzív üzletágak időbeli, de logikai priusként is megelőzték az aktív banküzletágakat. Szerzőnk szerint ez nincs így. Az ő felfogása szerint, csak úgy, mint annak idején MacLeod elméletében, a bankok hitelgyárak, melyek az irántuk fennálló bizalomból merítenek. A közönséggel szemben álló, kisebb, szerinte elsőleges bankok létesítik és osztják a hitelt. E tevékenységük közben afölöttük álló, nagyobb, szerinte úgynevezendő másodlagos bankok támogatására annál inkább számíthatnak, mert ezek a másodlagos bankok viszont jól tudják, hogy a központi jegybank, melynek hitelnyújtó ereje korlátlan, tőlük ebben az irányban a támogatást meg nem vonhatja.

Ez az elmélet majdnem elejétől végig téves. A hozzáfűzött, gyakorlati magyarázat pedig fejük tetejére állítja a dolgokat. A kiinduló pont, mely szerint a hitelelméletnek ma az a központi kérdése, hogy a hitelnyújtás útján közvetlenül növekszik-e és ha igen, miként a társadalom tőkekészlete, helyes. Az ellen sem lehet kifogást emelni, ha valaki, különösen a háborús tapasztalatok alapján, különbséget tesz inflációs és nem inflációs hitel között. A hiba ott kezdődik, ahol az író említett dilemmáját állítja fel és nyakatekert magyarázatot keres annak a mindenki előtt jól ismert ténynek megfejtésére, hogy inflációs hitelek útján is állhatnak elő maradandó javak. A háborús és a háború utáni idők inflációs pénzpolitikájának volt tudvalevőleg nagy kérdése az, hogy minő az inflációs hitel közgazdasági hatása. Az inflácionisták nálunk is nagy erővel mutattak rá a háború utáni, német pénz- és gazdasági politika reális értékeket alkotó tényeire. Tudjuk, hogy a németek, nem törődve pénzük romlásával, — hogy miért, az most nem tartozik ide — nyakra-főre szaporították a pénzt, de az így elértéktelenett pénz segítségével is építkezések, beruházások történtek. Erre mondták az inflácionisták, hogy itt nyilvánvalóvá vált a hitelnek az a képessége, hogy a semmiből is tud tőkét teremteni. Hahn is így látja a dolgot és ezért érzi magát dilemma elé állítva.

Pedig a kérdés végelemzésében egyszerű megfejtése egészen más. Miből létesültek a német befektetések a mondott időben? A rossz pénzből, az értéktelen papirosból, avagy talán a bizalomból, mely e jegyeket kísérte? Egyikből sem, mert semmiből semmi sem állhat elő. Az elértéktelenedő papírpénz, mint állami hiteleszköz, súlyos és rettentően igazságtalan adóztatás volt, melynek révén az elértéktelenedés ütemében pillanatról pillanatra adta át az egyes a maga reális, anyagi erejét a papírpénz útján adóztató államnak, illetve annak, aki szolgáltatásait ilyen pénzzel fizette. Ezekből az így elharácsolt vagyonrészecskékből, kényszer útján észrevétlenül is elvett, de már létezett javaiból létesültek egy nagyon arányatlan adóztatás útján azok a bizonyos befektetések. Való igaz, hogy rosszabb módját is el lehet képzelni ennél a papírpénz felhasználásának. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az említett befektetések nem a semmiből és nem a hitelből, hanem hitel útján a már meglévő javakból keletkeztek. Ezzel szertefoszlik a dilemma és inkább az a kérdés merül fel, hogy jogosult-e a közgazdaságtanban e szempontból a nem inflációs hitel mellett az inflációsról, mint egyenrangú társról, beszélni.

Minthogy szerzőnk beállítása szerint a bankok hitelmerítő működésük közben mindig számíthatnak a központi jegybankra, tulajdonképpen mindenféle magánhitelnek végső támasztéka a közhitel igénybevétele volna. Inflációs időben ez így is van. A központi jegybank hitelnyújtása ugyanis ilyenkor együtt jár azzal, hogy a bankjegyek kényszerfolyamú, rossz papírpénzzé válnak. Előfordulhat azonban az is, hogy a bankok „hitelmerítő” tevékenységük közben nem folyamodhatnak a központi jegybankhoz, mert például a központi jegybank működése által leplezett, állami papírpénzkibocsátás nem történik. A „hitelmerítésből” ilyenkor nyújtott kölcsönök „tőkeképző” ereje ez esetben is csak hasonlóképpen érvényesül ahhoz, amit éppen leírtam. A nyújtott kölcsönből lehet házat építeni. De ha a hitelnyújtás a semmiből történt és később sem volt valami, már meglévőből fedezhető, azért a felépült ház állani fog. Árát azonban azok fogják megfizetni, akiknek nem sikerült követeléseiket a hitelnyújtással szemben idején realizálni. Ezek egyaránt lehetnek a ház építése körül közvetlenül érdekeltek, valamint azok, akik a bank üzletei körül vannak közvetlenül érdekelve.

Az inflációs hitel tőketermelő voltának magyarázatára a bírálat tárgyát tevő elméletnek egy, a tőke keletkezését megfejtő, céljainak megfelelő magyarázatára van szüksége. A magyarázat, amit e tekintetben szerzőtől kaptunk, első pillanatra tetszetős, valójában azonban egészen téves. A termelésnek, ha nem közvetlenül állítja elő a jószágot, hanem kerülő utat választ és előbb termelőeszközt készít, a termelő folyamatnak ekként meghosszabbított időtartama alatt fenn kell magát tartania, és a termelőeszközt nem készíthet a semmiből. Mindenhez anyagi erő kell. Ez alakul át a termelés során tőkévé. A hitelnek éppen az a hivatása a termelés terén, hogy ezt az anyagi erőt, ha nincs meg, kölcsön útján biztosítsa a termelőnek. De a termelő a kölcsönbe kapott pénzzel a fenntartási eszközöket és az anyagot is csak a már meglévőből vásárolhatja meg és a kapott kölcsönt az általa létrehozott termékéből kell, hogy visszafizesse. A kapott kölcsön útján a kölcsönvevőnél nem jön létre új tőke, csak a már meglévő tőke eltolódása következik be. A sikeres termelés eredménye azután persze válhatik tőkévé, tőkésíthető. De ez a tőke már a hitel segítségével végrehajtott termelés eredménye és nem a hitelé. Egészen elemi hiba, mikor az író, csakhogy valami újat mondjon, megfeledkezik arról, hogy a termelőnek a termelés folyamata alatt valamiből élnie kell és hogy a munkája eszközét is valami meglévőből kell előállítania. Éppen ezért rossz a zsilippel elzárható tó vizéről vett példa is.

Nem áll meg, legalább mint új tőkeelmélet, az sem, amit a bírált magyarázat a tőke keletkezéséről tanít, mikor a tőkét nem a termelés eredményének, hanem a javak megoszlásában bekövetkező időbeli és személybeli eltolódások következményének mondja. Ebben a magyarázatban, azt hiszem, nem nehéz az ún. takarékossági vagy megtartóztatási, régi tőkeelmélet újabb formában való feltalálását látni. Ez az elmélet pedig, tudvalevőleg, csak egyik oldaláról, felszínesen világítja meg a tőke keletkezését, de azt nem mondja meg, hogy a takarékosság, az el nem fogyasztás útján felgyűlt javak miként keletkeztek. A régi elméletnek ez a hibája nincs kiküszöbölve ebből az új formájából sem. Azt csak mellékesen említem meg, hogy nincs azért immateriális tőkeelméletre szükség, hogy tudatára ébredjünk a ténynek, hogy a javak tőkei minősége nincsen már keletkezésükben megadva, hanem hogy a javak csak használatuk során, ennek minémiségétől függően, lesznek tőkévé. Sok jószág használható tőke gyanánt, de közvetlen fogyasztásra is. Ezt a materiális tőkeelmélet híve tudja és vallhatja is.

Védik az inflációs hitelelméleteket, a bírálat tárgyát tevőt is, azzal, hogy az ilyen hitel, ahol a hitel kínálkozásával szinte eléje szalad a termelésnek, különösen alkalmas, hogy a termelés, mely rendesen nincs termelőképességének végső fokáig kiterjesztve, jobban kiterjeszkedhessék.⁶⁵ Ez igaz. Ezt a háború utáni, német gazdaságpolitikai tényekre való utalásunk is bizonyítja. De ezzel az újabb hitelelmélet védői semmi olyat nem mondanak, amit a régi, konzervatív hajlandóságú hitelmagyarázat is ne tanított volna. Ebben a tényben csak az a régi tétel nyer újabb igazolást, hogy a hitel alkalmas rá különösen, hogy a termelő lehetőségeket tevékenységre serkentse, mikor addig fel nem használt termelőeszközöket hoz a szolgálatára. De végső eredményben itt is mindig csak a termelés hozza létre a javakat. Hogy a bírált magyarázat szerint is a bankoknak szinte végtelennek képzelt hitelmerítő ereje honnan nyújt a közgazdaságnak termelőeszközöket, ha már nem nyúlhatunk kész javakra vissza, azt jól mutatja a Hahn-féle elméletnek az a kijelentése, hogy a bankok, mint egy kimeríthetetlen hiteltartalékra, a központi jegybankra, mindig számíthatnak. Ahol a jegybank ilyen hitelpolitikát folytat, ott eljutottunk az állam által eszközölt és a jegybank közvetítésével csak leplezett papírpénzkibocsátáshoz. Hogy pedig ennek segítségével miként termelődnek a javak, azt már láttuk.

A bírált és a hozzá hasonló elméletek közös sajátsága, hogy vizsgálódásaikban a közgazdaságnak egy elképzelt, készpénz nélküli állapotából indulnak ki. Nem hiszem, hogy teljes joggal. Igaz, hogy ma a forgalom minősége tekintetében már egészen más időket élünk, mint aminő a klasszikusok kora volt. De azért a forgalom alapja ma is a készpénz, és belátható időkig, hihetőleg, az is fog maradni. Ezért valótlanságot tanítanak a készpénz nélküli forgalomból kiinduló elméletek már alapfelfogásukban is. Könnyen érthető ekként, hogy, ha elméletükkel az élet magyarázatához érnek, az elmélet nem lesz kielégítő. Említettem, hogy a bírált magyarázat elsődleges és másodlagos bankokat különböztet meg a közönséggel szemben játszott szerepük szempontjából. Tegyük fel, hogy ez a megkülönböztetés és az a magyarázat, melyen a bankok szerepét illetőleg felépül, megáll. A szerepkör ilyetén megosztása azonban nyilvánvalóan csak készpénzzel rendelkező gazdasági állapot mellett lehetséges, az elmélet alapjára helyezkedve is. Készpénz nélküli gazdálkodás esetén tulajdonképpen minden bank vég nélkül meríthetne hitelt és így a kétféle bank szerinti megkülönböztetés feleslegessé, az elméleti magyarázat az elmélet szempontjából is tarthatatlanná válik.

Nem nehéz megállapítani, hogy mi viszi ezeket az újabb bank- és hitelelméleti írókat a fellegekben járó hitelelméletek felé. A hitelnek a gazdasági életben ma tényleg sokkal nagyobb szerepe van, mint régebben volt. A hitel ma sokkal többféle formában is szerepel. Ez az előtérbe tolulás, ez a sokféle szerepforma kápráztatja el a vizsgálódók szemét. Új lényeget keresnek az új formák alatt. Holott a hitel szerepe lényegileg ma is csak ugyanaz, ami régen volt és ami mindig leszen, ha megszaporodott formák alatt is.

És még van egy mozzanat, mely talán az említettnél is erősebben hatott az új elméletek kialakulására. Ezek az elméletek, legalább jórészt, a háborús idők gazdaságpolitikai mentalitásának eredményei. A bírálat tárgyává tett gondolatmenet szerzője is, a gyakorlat embere, a bankigazgató, elméletet faragott magának ahhoz a gyakorlathoz, melyet a háborús idők alatt tapasztalt és bankjában, valószínűleg, maga is végzett. Legjobban bizonyítja ezt, amit a bankok hitelmerítéséről és hitelnyújtásának természetéről mond. Az inflációs időben tényleg hasonló lehetett a hitelnyújtás ahhoz, amit az író állít. De még az akkori viszonyok közt is legalábbis merész újítás, amit elsődleges és másodlagos bankjainak szerepéről tanít. Nehéz komolyan venni egy olyan elméletet, mely azt mondja, hogy, teszem, az Abonyi Takarékpénztár hitelnyújtásához, váltóleszámítolásaihoz fog igazodni a Kereskedelmi Bank vagy a Hitelbank hitelpolitikája. Ez csak akkor volna így, ha a kis, vidéki takarékpénztár adna hitelt a nagy fővárosi banknak és nem megfordítva. Láttuk, hogy MacLeod hitelelmélete tényleg azt tanította, hogy tulajdonképpen az adós a hitelező a kölcsönügyletnél. Hahn elmélete méltóan csatlakozik skót elődjének kétes értékű tanításaihoz.

Mikor ilyen mereven foglalok állást a MacLeod-Hahn-féle hitelelmélettel szemben, nem akarok abba az egyoldalúságba esni, mintha lehetetlennek tartanám, hogy a közönséggel közvetlenül szemben álló bankok, szerzőnk ún. elsődleges bankjai, üzletfeleiknek fedezetlen hitelt ne nyújthatnának. A fedezetlenséget itt most különösen a bank szempontjából tekintve. Ha a bankok saját erejükön felül nyújtanak hitelt, ezt csak azért teszik, mert számítanak rá, hogy idejekorán fedezhetik magukat. Amint a bankok tényleg abban az irányban is érnek el üzleti sikereket, amelyben a banktechnika elvi alapszabálya alól, hogy ti. passzív és aktív üzleteiknek mindig egyensúlyban kell lenniük, átmenetileg emancipálni tudják magukat. Ha a bank idejekorán fedezheti magát, helyreáll az egyensúly. Ha azonban ez nem következik be, a bank fizetési zavarba jut, összeomlik. Lehet, hogy afölötte álló hitelforrásokhoz ilyenkor is segítenek rajta, de ez mégis mindig csak kivételes eset. Arra hitelpolitikát alapítani és arra hitelelméletet építeni, hogy az ész nélkül hitelt nyújtók mindig támasztékot fognak találni afölöttük álló hitelforrásokban, nem lehet. Ez az infláció igazolása volna. Ezt pedig MacLeod és Hahn sem akarják előidézni. Érthetetlen, hogy nem veszik észre, hogy hitelelméletük ide vezet.

Szinte fölöslegesnek látszik, hogy a komoly közgazdaságtan ilyen tarthatatlan hitelelmélettel behatóan foglalkozzék. Pedig nem így áll a dolog. Az immateriális, különösen a tőkében fizető erőt látó tőkeelméletekkel és a nominalista pénzelméletekkel karöltve, a bizalomból, a levegőből magyarázó hitelelmélet ma nagy népszerűségnek örvend. Képviselőik, akárcsak a képzőművészetekben, vagy az irodalomban az újabb, túlzó irányzatok képviselői a régibb felfogás híveire, szuverén megvetéssel tekintenek le azokra, akik a régi elvek mellett kitartanak, az ósdiakra, a maradiakra, akik tehetségtelenségüknél fogva az ő immateriális szárnyalásukat nem képesek megérteni. A Handwörterbuch der Staatswissenschaften című, nagy, német munka most megjelenő, negyedik kiadásában a „Hitel” című cikket éppen azzal a Hahn-nal íratták meg, akinek elméletét ismertettem.⁶⁶ Holott a harmadik kiadásban ezt a témát még a kiváló Lexis tárgyalta a klasszikusok tanításaira támaszkodó felfogásával.⁶⁷ Gyenge vigasz azok számára, akik a különben kitűnő kézikönyv nagy jelentőségét tudományunkban ismerik, hogy Hahn cikkében a klasszikusok nagy érdemeit is elismeri a hitelelmélet terén és hogy tanítása ott talán egy árnyalattal enyhébb formában jelenik meg, mint egyéb munkáiban.

Nézetem szerint a közgazdaságtannak, mint a tőke- és pénzelmélet terén is, úgy mindenesetre és határozottan a hitelelmélet terén legközelebbi és sürgős feladata nem új elméleteket felállítani, hanem a régi igazságokra támaszkodva a téves, új elméleteket kiirtani. Ennek a célnak akartam, néhány, még másutt nem említett szempont kiemelésével, ebben a dolgozatban is szolgálni.

Lábjegyzetek

1. Cassel: Grundriss einer elementaren Preislehre. Zeitschrift für die gesamte Staatswissenschaft, 1899. — Cassel: Theoretische Sozialökonomie, 1918. 110—320. ll., II. kiadás 1921. 114. és köv. ll. — Engländer: Fragen des Preises. Schmollers Jahrbuch. 43. Jahrgang, 1919. 3. füzet 123—171. ll. és 4. füzet 183—246. ll. — Engländer: Bestimmungsgründe des Preises. 1921. — Engländer: Das Geld ohne Eigenwert und die Preislehre. Jahrbuch für Nationalökonomie und Statistik. 1922. III. Folge, 64. Band. 97—135. ll. ↩

2. Der Gedanke, die Verteilung aus dem Preisbildungsprozess zu erklären, ist etwa im letzten Jahrzehnt in der deutschen Wissenschaft stark in den Vordergrund getreten. — Theo Surányi-Unger: Die Entwicklung der theoretischen Volkswirtschaftslehre im ersten Viertel des 20. Jahrhunderts. Jena, 1927. 104. l. ↩

3. Cassel: Theoretische Sozialökonomie, 1918. — II. kiadás 1921. ↩

4. Spann: Gleichwichtigkeit gegen Grenznutzen. Grundlegung der Preis- und Verteilungslehre. Jahrbücher für Nationalökonomie und Statistik, 1925. III. Folge, 68. Band. 289—330. ll. ↩

5. Így nálunk, különösen Heller is, aki különben nagy megértést és jóakaratot tanúsít a Spann tanításaiban kétségtelenül mutatkozó zsenialitás iránt, kénytelen volt Spann-nak ezt a tanítását mereven visszautasítani. Lásd különösen Támadások a közgazdaságtan néhány alaptétele ellen című tanulmányát a Közgazdasági Szemle, 1926. évi 5—6. számában 253—264. ll. ↩

6. Man wird … sehen, dass in einer Darstellung nach oben angedeuteten Linien der wesentlichste Inhalt der klassischen Theorie wiederzufinden ist. — Ist eine Modernisierung der Aussenhandelstheorie erforderlich? Weltwirtschaftliches Archiv. 1927, Juli 26. Band. I. Heft. 97—115. ll. — Az idézett hely az utolsó lapon olvasható. ↩

7. Adolph Wagner: Grundlegung der politischen Oekonomie. Dritte Auflage, 1892. 315—317. ll. és ugyanennek a munkának második részében, Volkswirtschaft und Recht, besonders Vermögensrecht, 1894. 280. és köv. ll. — Rodbertus: Zur Erkenntniss unserer staatswirthschaftlichen Zustände, III. 63. és köv. ll., aztán Sociale Briefe an von Kirchmann, 2., 3. és 4. levél, valamint a III. kötet is. ↩

8. A növekvő hozadékképesség törvénye mezőgazdasági üzemekben is érvényesülhet, annak ellenére, hogy a mezőgazdaság vezető, termelőtényezője a föld termő ereje, ezt pedig, tudvalevőleg, a csökkenő hozadékképesség törvénye jellemzi. Ennek az az oka, hogy mezőgazdasági üzemekben is szerepel a tőke termelőtényező gyanánt. A növekvő hozadékképesség törvénye itt éppen az alkalmazott tőke nyomatékának erejével érvényesül; tehát nem nagy mértékben, mert ennek a termelőtényezőnek a szerepe a földével szemben a mezőgazdasági üzemben igen korlátolt. Az elmélet nem úgy magyarázza a növekvő hozadékképesség törvényét, amint azt a szövegben röviden adtam. Legalább nem így Marshall, akinek a közgazdaságtan a törvény kifejtése körül, azt hiszem, még ma is legtöbbet köszön. (Principles of Economics. Vol. I. 4. kiadás, 1898. Különösen IV. könyv, 13. fejezet. 393—400. ll., de egyebütt is.) Nem magyarázza úgy tanítványa és utóda, Pigou, sem. (The Economics of Welfare. 2. kiadás, 1924. Különösen II. rész 10. fejezet: Diminishing and increasing Returns, de egyebütt is.) Mindketten a törvény érvényesülésének különböző lehetőségi alkalmait vizsgálják a termelésnél szereplő tényezőre, a termelés körülményeire, a különböző, előállított termékekre is tekintettel. Nézetem szerint az ilyen fejtegetések nem oldják meg alapjában a kérdést. Azt kellene elsősorban vizsgálni, hogy tisztán technikai tünemény, ennyiben tehát elemi gazdasági jelenség-e ez a törvény, avagy olyan tünemény-e, melynek alakulása a piaci értékesítés lehetőségeitől is függ. Más szóval, már a hozadéknál is, avagy csak a jövedelemnél érvényesül-e. Az eddigi kutatások, úgy látom, ezt a különböztetést nem tették meg, vagy legalábbis, nem voltak rá kellőképpen tekintettel. Pedig attól, hogy erre a kérdésre milyen feleletet kapunk, függ jórészt, hogy a tőkének a szövegben adott fogalma megáll-e. Egy külön tanulmányban ezzel közelebbről szándékozom foglalkozni. ↩

9. Lásd ezt a tőkemagyarázatot közelebbről Közgazdaságtani és pénzügytani jegyzetek, 1906. és A társadalmi gazdaságtan és a közháztartás vázlata, 1908. című munkáimban. ↩

10. Az elemi és a másodlagos gazdasági jelenségek magyarázatát lásd az előbbi jegyzetben említett munkák vonatkozó részeiben, de különösen A gazdasági élet és a jogi rend. Adalék a másodlagos gazdasági jelenségek elméletéhez című, 1905-ben megjelent dolgozatomban. Véleményem szerint mindenkinek, aki a gazdasági élet kérdéseivel boncolólag foglalkozni akar, először is azzal a ténnyel és ennek a következményeivel kell tisztába jönnie, hogy a gazdasági élet és a jogi rend minő kölcsönhatásban vannak egymással társadalmunk életében. Ha a közgazdász ezt a kérdést kellően figyelmükre méltatták volna, azt hiszem, a közgazdaságtanban sok meddő probléma-alkotás és még meddőbb fejtegetés elmaradt volna. Azt hiszem, hogy az elemi és a másodlagos jelenségek szerinti megkülönböztetés a gazdasági élet legtermészetesebb magyarázatát teszi lehetővé és ekként minden közgazdaságtani rendszer-kidolgozás egyetlen, egészséges kiinduló pontja. ↩

11. Réflexions sur la formation et la distribution des richesses, 1788. Különösen XLIX. és LVIII. §§. ↩

12. Wealth of Nations, II. könyv, 1. fejezet. That part (i. e. of the stock) which he expects to afford him... revenue is called his capital. ↩

13. Capital is that part of the wealth of a country which is employed in production, and consists of food, clothing, tools, raw materials, machinery, etc., necessary to give effect to labour. Principles of Political Economy and Taxation. V. fejezet, On Wages. ↩

14. What capital does for production, is to afford the shelter, protection, tools and materials which the work requires, and to feed and otherwise maintain the labourers during the process… Whatever things are destined for this use —... — are Capital. Principles of Political Economy with some of their Applications to Social Philosophy. I. könyv, 4. fejezet: Of Capital. ↩

15. Mint a béralapelmélet nagy védelmezője, természetes, hogy termelőeszköznek tekinti a tőkét. Some Leading Principles of Political Economy newly expounded, 1874. Különösen: Elements of Capital, 199—203. ll. ↩

16. A tőkének kétféle fogalmát különbözteti már meg. Az egyik az „individual's capital”. Ez a „wealth employed for profit”. A másik a társadalmi szempontból vett tőke. Vizsgálatai folyamán csak ezzel foglalkozik. De ezt nagyon behatóan elemzi. Ennek kapcsán a „consumer's capital” fogalmához is eljut. The Principles of the Political Economy, 1883. Különösen 120—141. ll., I. könyv, 5. fejezet. — Ezzel a nagyon mély gondolkozóval lezáródik az angol közgazdaságtanban az az irány, mely termelőeszköznek tekinti a tőkét. Nehéz észre nem venni a párhuzamosságot tőkeelméletek és a kamatelméletek természete között az idők folyamán az egyes íróknál. A termelékenységi kamatelméletek képviselői, természetesen, termelőeszközt látnak a tőkében. A naiv termelékenységi elmélet képviselője, például J. B. Say, naivul és igen ingadozóan magyarázza a tőke fogalmát is. Smith-szel folytatott polemiája ellenére nyilvánvaló nála az e kérdés körül igen zavaros Smith káros hatása. Traité d'économie politique, 1803. ↩

17. Principles of Political Economy. Vols I.—III., 1893, 1897, 1901. A tőke szerinte „wealth which yields a revenue”. I. kötet 88. l. — Nem egészen fedi ezt a tőkefogalmat, mellyel pedig az író ugyanazt a jelenséget akarja magyarázni, a következő meghatározása: Capital is wealth set aside for the satisfaction — directly or indirectly — of future needs. U. ott 91. l. ↩

18. Principles of Economics, Vol. I. 4. kiadás, 1898. A tőke jellemzője gyanánt, úgy magángazdasági, mint közgazdasági szempontból, a jövedelem biztosítását tekinti… a man's capital is that part of his wealth which he devotes to acquiring an income in the form of money… This definition of capital from the individual or business point of view is so firmly established in ordinary usage that we must accept it without demur. 143—144. ll. — Capital regarded from the social point of view consists of those kinds of wealth, other than the free gifts of nature, which yield income that is generally reckoned as such in common discourse: together with similar things in public ownership, such as government factories. 145. l. ↩

19. It does not represent commodities in any way whatever, but only the power its owner has of purchasing what he wants. — Elements of Political Economy, 1858. 66. l. — Vagy: Capital is an Economic Quantity used for the purpose of Profit. — The Theory of Banking, 1876. 31. l. ↩

20. Capital überhaupt nennen wir einen Inbegriff von Producten, die als Mittel des Gütererwerbes dienen, — Positive Theorie des Capitales. 2. kiadás, 1902. 38. l. — Ez a meghatározás egészen materiális, de nyitva hagyja azt a kérdést, hogy termelő vagy jövedelemszerző eszköz-e a tőke. Amint tényleg szerzőnél a tőkefogalom két nagy osztálya, a Socialcapital és a Privatcapital (másként Productivcapital és Erwerbscapital) egyformán sorakozik e főfogalom alá. The Principles of the Political Economy, 1883. Különösen 120—141. ll., I. könyv, 5. fejezet. ↩

21. J. B. Clark: The Distribution of Wealth. 1902. 117. l. ↩

22. Ugyanaz: The Distribution of Wealth, 1902., 118. l. és Essentials of Economic Theory. 1907. II. fejezet, különösen 33. l. ↩

23. A stock of wealth existing at an instant of time is called capital. The Nature of Capital and Income, 1906. 52. l. — We have defined capital as a quantity of wealth existing at an instant of time... And this value of any stock of wealth is also called „capital”. Ugyanott 66. l. ↩

24. Társadalom-gazdaságilag a tőke a társadalmi vagyonerőnek az a része, mely a termelésnél használtatik, a termelés stádiumában van, vagyis a társadalmi vagyonerőnek termelési eszközökben és javakban létező és termelési célokra fordított része, szemben a társadalmi vagyonerőnek a fogyasztásra szánt részével... A javak tőketulajdonsága azon viszonytól függ, melyben a gazdasághoz állanak. A termelésre szánt vagyonerő az, amit tehát tőke alatt érteni kell. — A társadalmi gazdaságtan elemei. 6. kiadás. 1917., 178—179. ll. ↩

25. Grundzüge der Volkswohlstandslehre. I. Theil. 1926. §. 14. Kapital: Als Kapital bezeichnen wir alle Produktionsmittel, welche nicht „Boden” oder „Arbeit” sind. 97. l. ↩

26. Theoretische Sozialökonomie, 1918. — Die Gesammtmasse der materiellen Güter des Produktionsprocesses mit Ausnahme des Grund und Bodens, bildet das Realkapital der Wirtschaft. 25. l. — Das Realkapital ist eine abszolúte Kategorie jeder Wirtschaftsordnung und ist demnach ebensowohl in älteren Wirtschaftsformen, wie in der modernen vorhanden gewesen. Vom Kapital in dem hier bestimmten Sinne kann man aber mit Recht behaupten, dass es eine spezielle Erscheinung der Geldwirtschaft ist. 45. l. (Az utóbbi helyen ti. a tőkéről, mint jövedelembiztosító tényezőről beszél.) ↩

27. Rendszerének főtörekvése, tudvalevőleg, az érték jelensége nélkül megmagyarázni a gazdasági élet tüneményeit és az érték fogalmának bevonásanélkül megmagyarázni a tünemények törvényeit. Ennek a kísérletnek a sikere pedig semmi esetre sem függ attól, hogy pénzt értsünk-e a magántulajdoni jogi rend mellett tőke alatt, vagy hogy ekkor is fenntartsuk-e a tőke, említtettem, külön, termelési kategóriáját. ↩

28. A jövedelem-eloszlás főágai a kapitalizmus korában, 1913. — Politikai gazdaságtan. (Közgazdaságtan.) I.—II., 1922. ↩

29. Theorie der Einkommen- und Zahlungsmachtverteilung, 1927. Különösen: Vierter Anhang: Die Rolle der Zahlungsmachtpolitik bei der „Lösung” der sozialen Frage. 157—166. ll. ↩

30. Varga, Stefan, Zwei ungarische Kapitaltheorien. Schmoller's Jahrbuch für Gesetzgebung, Verwaltung und Volkswirtschaft im Deutschen Reiche. 1925. 49. Jahrgang, 4-tes Heft. 83—110. ll. ↩

31. Balás nem ok nélkül helyez súlyt arra a fontos viszonyra, mely a társadalomban a jogi rendnek a gazdasági élethez való hatásából e két tünemény, a jog és gazdaság, között előáll. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ezt az összefüggést a közgazdának, de a jogásznak is mindig szem előtt kell tartania. Annál inkább sajnálható, hogy vizsgálódásaiban, ennek ellenére, nem hatol le e viszony mélyéig, aminek aztán az az eredménye, hogy a gazdasági életnek egy, nyilvánvalóan termelő, tehát tisztán gazdasági kategóriáját egyoldalúan csak jövedelemeloszlási, tehát jogi kategória gyanánt szerepelteti. Ha tőkeelméletére alapított rendszerét egészében nézem, úgy látom, hogy ő a termelésben szinte csak technikát lát, a jövedelemeloszlásban pedig csak vagyonjogi mozzanatot igyekszik észrevenni. A gazdasági élet ilyen magyarázatával szemben azután önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy hol marad a gazdasági élet magyarázatából, mely sajátságos szövevénye technikai, gazdasági, jogi és etikai mozzanatoknak, a gazdasági szempont figyelembevétele. Holott az ő fejtegetéseiből is nyilvánvaló, hogy úgy a termelés, mint a jövedelemeloszlás a gazdasági élet jelenségei. Közgazdasági rendszerének is abban látom a fő hiányát, hogy a gazdasági élet magyarázata tulajdonképpen a javak megoszlásából indul ki. Így érthető, hogy az ún. „elemi” jelenségek nem nyerhetnek nála kellő méltatást. Aki szigorúan ragaszkodik annak a ténynek az igazságához, hogy a tőke a gazdasági életben elsősorban a termelésnél szerepet játszó jelenség, azt nehezen fogják kielégíteni, egyébként igen mély gondolkozást eláruló és nagy tudásra valló fejtegetései. — Az a kérdés is felmerülhet, hogy vajon szerző figyelmét nem kerülte-e el, hogy tőkeelméletéből milyen pénz- és milyen hitelelmélet következik. ↩

32. Közgazdaságtan. I.—II., 1919—1925. Különösen I. kötet 313. és köv. l., illetve az egész IV. rész. A gazdasági szervezetek elmélete. — Theoretische Volkswirtschaftslehre, 1927. — Szerzőnek különben abban az eljárásában, hogy a tőkének szerepét nagyon is közel viszi a vállalkozóéhoz, nem kisebb társa van, mint Marshall. ↩

33. Ezt szerző így vallja nyomatékosan ma is, minden ettől eltérő magyarázat ellenére. ↩

34. Money and Trade consider'd: With a Proposal for Supplying the Nation with Money. 1720. ↩

35. Geld- und Credittheorie der Peel'schen Bankacte, 1862. ↩

36. Thoughts and Details on the High and Low Prices of the Last Thirty Years, 1824, és különösen A History of Prices and of the State of Circulation during the Years 1793—1856. Hat kötet, 1838—1857. ↩

37. Political Economy. 6-th edition. 1872. Különösen 14—22. ll. és Three Lectures on the Cost of obtaining Money, 1829. ↩

38. Staatliche Theorie des Geldes, 1905. ↩

39. Papierwährung mit Goldreserve für den Auslandsverkehr. Ein Mittel zur Lösung der Währungsfrage, 1894. ↩

40. Így Davanzati, 1588., azután Petty, Locke, Hume, Montesquieu, bizonyos fokig Adam Smith is. ↩

41. Die Natur des Geldes, 1855., és Die Natur des Capitals und des Credits, 1860. ↩

42. Philosophie des Geldes. 2. kiadás, 1907. ↩

43. Id. munka. ↩

44. Id. munka. ↩

45. Dalberg, Die Entthronung des Goldes, 1916. ↩

46. „Nicht weil das Gold Gold, sondern weil England—England ist”. Id. munka 352. l. ↩

47. Das Wesen des Geldes, 1908. — Währungspolitik und Geldtheorie im Lichte des Weltkrieges, 1916. ↩

48. Geld und Gold. Ökonomische Theorie des Geldes, 1916. ↩

49. Die Seele des Geldes. Grundlagen und Ziele einer allgemeinen Geldtheorie, 2. kiadás, 1923. ↩

50. Allgemeine Geldlehre. I. Band. Theorie des Geldwerts und der Währung, 1923. ↩

51. Das Geld in Theorie und Praxis des deutschen und ausländischen Rechts, 1925. ↩

52. Theoretische Sozialökonomie, 1918. III. Buch. 321—453. ll. ↩

53. Kovács Lipót, A belföldi hitel függetlenítése az aranyáramlásoktól, 1914. ↩

54. Lásd különösen R. G. Hawtrey, Currency and Credit, 1919. ↩

55. Natural-, Geld-, und Kreditwirthschaft. Jahrbücher für Nationalökonomie und Statistik, II. Band. 1864. 1—24. ll. ↩

56. Amint azt először Böhm-Bawerk Rechte und Verhältnisse vom Standpunkte der volkswirthschaftlichen Güterlehre, 1881. című, jól ismert, igen jelentős munkájában kimutatta. ↩

57. Theoretische Nationalökonomie. Dritter Band: Die Lehre von der Zirkulation, 1927. 556. l. ↩

58. Különösen Theory of Credit, I.—II., 1889., 1891. ↩

59. A nagy Roscher következetlensége messze hatott. Tanítványai átvették tőle ezt a hibát. Így, aki nálunk leglelkesebb követője volt, Kautz is. (A nemzetgazdaságtan és pénzügytan rendszere. Első kötet: A nemzetgazdaságtan általános része. 5., újólag átnézett és javított kiadás, 1890.) Földes azzal igyekszik a kérdést megoldani, hogy a „viszonyokat” jószágforrásoknak mondja. (A társadalmi gazdaságtan elemei. 6., átdolgozott kiadás, 1917. 99. l.) De nem merem állítani, hogy ennek az általa különben a közgazdaságtan körébe sikerrel bevezetett fogalomnak alkalmazása itt megoldaná a kérdést. ↩

60. Lásd különösen Hahn alább említendő munkáit. ↩

61. Id. munka. ↩

62. Cieszkowski, Le Comte Auguste, Du crédit et de la circulation, 1839. Troisième édition, revue et beaucoup augmentée, 1884. ↩

63. Geld und Kredit. Gesammelte Aufsätze, 1924. — Volkswirtschaftliche Theorie des Bankkredites. 2. kiadás, 1924. ↩

64. Currency and Credit, 1919. ↩

65. Így védi például nálunk Hahn felfogását Judik József Mannstaedt, Ein kritischer Beitrag zur Theorie des Bankkredites, 1927. című munkájáról írt ismertetésében a Közgazdasági Szemle 1927. évi július—augusztus havi számában, 525—529. ll. — Okát ennek is abban látom, hogy Judik is a hitelélet abnormis jelenségeit látta magával először szemben, mikor a bankélettel közelebbről megismerkedett. ↩

66. Handwörterbuch der Staatswissenschaften. 4-te Auflage, V. Band, 1923, 944—953. ll. ↩

67. Handwörterbuch der Staatswissenschaften. 3-te Auflage, VI. Band, 1910, 220—227. ll. ↩