A szocialisták azt állítják, hogy a kapitalizmus lealacsonyító, hogy összeegyeztethetetlen az emberi méltósággal, hogy meggyengíti az ember szellemi képességeit és megrontja az erkölcsi integritását. A kapitalizmusban, mondják, mindenkinek versenytársként kell embertársára tekintenie. Az emberi jóakarat és együttérzés természetes ösztönei így gyűlöletté és a személyes siker könyörtelen hajszolásává változnak mindenki kárára. De a szocializmus visszaállítja az emberi természet erényeit. Barátság, testvériesség és bajtársiasság lesznek a jövő emberének karakterisztikus jellemvonásai. Amire mindenekelőtt szükség van, az a legnagyobb gonosz, a verseny eltörlése.
A versenyt azonban soha nem lehet eltörölni. Mivel mindig lesznek olyan pozíciók, amelyet az emberek többre értékelnek, mint más pozíciókat, az emberek azokra fognak törekedni, és megpróbálják megelőzni riválisaikat. Lényegtelen, hogy rivalizálásnak vagy versenynek nevezzük ezt a vetélkedést. Így vagy úgy mindenesetre el kell dönteni, megkapja-e az ember az állást, amire jelentkezik. Az egyetlen kérdés, milyen verseny létezzen.
A kapitalista verseny lényege: felülmúlni egymást a piacon jobb és olcsóbb javak kínálatával. A bürokratikus verseny intrikákból áll a hatalmon levők „udvaraiban.”
Jelentős mennyiségű hízelgés, talpnyalás, szolgalelkűség és meghunyászkodás folyt a despotikus uralkodók udvarában. De legalább mindig volt néhány ember, aki nem félt megmondani az igazságot egy zsarnoknak. Napjainkban más a helyzet. A politikusok és az írók túllicitálják egymást a legfőbb úr, az „átlagember” tömjénezésében. Nem bátorkodnak népszerűtlen vélemények hangoztatásával veszélyeztetni hírnevüket. XIV. Lajos udvaroncai sosem mentek olyan messzire, ameddig néhányan elmennek ma a Führer és támogatói, a tömeg dicséretében. Úgy tűnik, kortársaink elvesztették minden kritikus gondolkodásukat és önkritikájukat.
A Kommunista Párt kongresszusán egy Avdyenko nevű író ezekkel a szavakkal szólította meg Sztálint: „Évszázadok telnek majd el, és a jövő kommunista generációi minket fognak a legboldogabbnak tartani az összes halandó közül, aki a korszakok során e bolygón élt, mert láttuk Sztálint, a zseniális vezetőt, Sztálint a Bölcset, a mosolygót, a kedveset, a páratlanul egyszerűt. Amikor találkoztam Sztálinnal, már távolról is lüktetett bennem erőteljessége, magnetizmusa és hatalmassága. Énekelni akartam, sikoltani, üvölteni a boldogságtól és lelkesültségtől.”1 Egy bürokrata, aki megszólítja felettesét, akin előléptetése múlik, kevésbé költői, de nem kevésbé kúszómászó.
Amikor Ferenc József császár uralma hatvanadik évfordulójának ünnepén egy statisztikus az uralkodó javára írta, hogy hatvan év uralma után az országnak több ezer mérföldnyi vasútvonala volt, míg uralma kezdetén sokkal kevesebb, a közönség (és valószínűleg maga az uralkodó is) egyszerűen nevetett ezen a hízelgésen. De senki sem nevetett, amikor a párizsi és new york-i világkiállításon a Szovjet kormány rikítóan dicsekedett a ténnyel, hogy míg Oroszország a cárok idején egyáltalán nem használt traktorokat, negyed évszázaddal később máris imitálta ezt az amerikai találmányt.
Soha senki sem hitte, hogy Mária Terézia és unokája, Ferenc paternális abszolutizmusát igazolja a tény, hogy Mozart, Haydn, Beethoven és Schubert halhatatlan zenét szereztek. De egy kortárs orosz zeneszerző szimfóniáját, akit valószínűleg pár év múlva elfelejtenek, a Szovjet totalitarizmus kiválósága bizonyítékának tartják.
A kérdés, hogy a bürokratikus vezetés vagy a gazdasági szabadság rendszere a hatékonyabb. A kérdést kizárólag közgazdaságtani érveléssel lehet megválaszolni. Annak a ténynek a puszta kijelentése, hogy a francia kormány dohánymonopóliuma által legyártott cigaretták nem voltak annyira rosszak, hogy leszoktassák a franciákat a dohányzásról, nem érv az ipar állami irányítása mellett. És az a tény sem, hogy a görög kormány monopóliuma által előállított cigaretta öröm volt a dohányosoknak. Nem a görög bürokraták érdeme, hogy a földművesek által az országukban termesztett dohányt finommá és illatossá teszik az éghajlati és fizikai körülmények.
Minden német nyilvánvalónak vélte, hogy a dolgok esszenciája és természete megköveteli, hogy az egyetemeket, vasútvonalakat, távírókat és telefonokat az állam irányítsa. Egy orosznak a gondolat, hogy egy ember élhet a rendőrség által szabályszerűen kiállított és hitelesített igazolvány nélkül, paradoxnak tűnt. Az elmúlt harminc évben kialakult állapotok során Európa polgárai azonosító irataik puszta tartozékaivá váltak. Sok országban veszélyes volt sétára menni ezek nélkül az okiratok nélkül. A legtöbb európai országban egy ember sehol nem maradhatott éjszaka anélkül, hogy azonnal jelentené a helyi rendőrállomásnak alvóhelyét és címe minden változását.2
Lehetséges, hogy származik valami haszon az efféle korlátozásból. Természetesen nincs sok haszna a bűnözés elleni harcban és a bűnözők üldözésében. Egy rejtőzködő gyilkos nem fog meghátrálni a lakcíme változásának bejelentését követelő törvény megszegésétől.3 Rendszerük védelmezése során a bürokraták melodramatikusak lesznek. Azt kérdezik az emberektől, hogyan fogják ismét megtalálni a szegény elhagyott gyermekek lelkiismeretlen szüleiket? Nem említik, hogy egy okos nyomozó megtalálhatja őket. Továbbá a tény, hogy van néhány gazember, nem tekinthető elegendő oknak a rendes emberek többsége szabadságának korlátozásához.
Egy profitra törekvő vállalatot a nyilvánosság önkéntes pártfogása támogat. Nem maradhat fenn, ha a fogyasztók nem öntenek bele. De a hivatalok erőszakkal tesznek szert „támogatóikra.” A tény, hogy sok ember jár egy hivatalba, nem bizonyítja, hogy a hivatal az emberek fontos szükségét elégíti ki. Csak azt mutatja, hogy olyan ügyekbe avatkozik bele, ami fontos minden ember életében.
A kritikus gondolkodás eltűnése komolyan fenyegeti civilizációnk fennmaradását. Megkönnyíti a kuruzslók számára az emberek átverését. Figyelemre méltó, hogy a tanult rétegek hiszékenyebbek, mint a kevésbé tanultak. A marxizmus, nácizmus és fasizmus leglelkesebb támogatói az értelmiségek voltak, nem a parasztok. Az értelmiségiek sosem akarták látni hitvallásuk nyilvánvaló ellentmondásait. A legkevésbé sem károsította a fasizmus népszerűségét, hogy Mussolini ugyanabban a beszédben az olaszokat a legvénebb nyugati civilizáció képviselőjének, és a civilizált nemzetek közül a legfiatalabbnak nevezte. Egyetlen német nacionalista sem bánta, amikor a sötét hajú Hitlert, a testes Goering-et és a sánta Goebbelst a magas, vékony, szőke hajú, hősi, felsőbbrendű árja faj képviselőiként dicsértek. Nem elképesztő, hogy sok millió nem-orosz szilárdan meg van győződve arról, hogy a Szovjet rezsim demokratikus, még Amerikánál is demokratikusabb?
A kritika hiánya lehetővé teszi azt mondani az embereknek, hogy szabadok lesznek a mindent átszövő fegyelmezés rendszerében. Az emberek a szabadság birodalmának képzelik a rezsimet, ahol minden eszközt az állam birtokol, és a kormány az egyedüli munkaadó. Sosem veszik figyelembe, hogy utópiájuk mindenható állama olyan célokra törekedhet, amiket ők maguk teljesen helytelenítenek. Hallgatólagosan mindig azt feltételezik, hogy a diktátor pontosan azt fogja tenni, amit ők akarnak.
Lábjegyzetek
-
Idézte W. H. Chamberlin, Collectivism, a False Utopia (New York, 1937), 43. o. ↩
-
Számos európai város rendőrállomásainak aktái így teljeskörű információt szolgálnak minden lakó vagy látogató tartózkodási helyéről és lakcíme változásáról az elmúlt száz, vagy akár százötven évben. Ez bizony egy felbecsülhetetlen és jól kihasznált információforrás az életrajzírók számára. ↩
-
Érdekes dolognak tartják az amerikaiak, hogy sok európai tárgyalás során az esküdtszéknek két hasonló kérdést tettek fel: Egy, bűnös-e a vádlott az áldozat meggyilkolásában? Kettő, bűnös-e a vádlott címe szabályos bejelentésének elmulasztásában? ↩