Az állam mindenhatóságára és a totalitarizmusra törekvő modern irányzatot a gyökerénél fogva meg lehetett volna állítani, ha támogatóinak nem sikerült volna tanaikat a fiatalságba sulykolni és megakadályozni, hogy a fiatalok megismerjék a közgazdaságtan tanításait.
A közgazdaságtan egy elméleti tudomány, és mint olyan, nem mondja meg az embernek, milyen értékeket kellene előnyben részesítenie és milyen célokra kellene törekednie. Nem állít fel végső célokat. Ez nem a gondolkodó ember, hanem a cselekvő ember feladata. A tudomány a gondolat terméke, míg a cselekvés az akarat terméke. Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy a közgazdaságtan, mint tudomány, semlegesen áll az emberi igyekezet végső céljaihoz.
De más a helyzet az adott társadalmi célok eléréséhez alkalmazott eszközökre vonatkozóan. Ott a közgazdaságtan a cselekvés egyetlen megbízható vezérfonala. Ha az ember sikerrel szeretne járni bármiféle társadalmi cél elérésében, munkálatait a gazdasági gondolkodás eredményeihez kell igazítania.
Az elmúlt száz év eszmetörténetének kiemelkedő ténye a közgazdaságtan elleni küzdelem. Az állam mindenhatóságának szószólói nem szálltak be a szóban forgó problémák megvitatásába. Neveken nevezték a gazdaságtudósokat, gyanút keltettek indítékaik iránt, kigúnyolták és elátkozták őket.
Viszont ennek a könyvnek nem feladata ezzel a jelenséggel foglalkozni. Annak a szerepnek a leírására kell korlátoznunk magunkat, amelyet a bürokrácia játszott ebben a folyamatban.
Az európai kontinens legtöbb országában az egyetemek állami tulajdonban és állami irányítás alatt állnak. Az oktatási minisztérium irányítása alá tartoznak, mint ahogy egy rendőrőrs is a rendőrkapitányság irányítása alá tartozik. A tanárok közszolgák, mint a járőrök és a vámtisztek. A tizenkilencedik századi liberalizmus megpróbálta korlátozni az oktatási minisztérium jogát, hogy beavatkozzon az egyetemi professzorok ahhoz való szabadságába, hogy azt tanítsák, amit igaznak és pontosnak tartanak. De mivel az állam jelölte ki a professzorokat, kizárólag megbízható és hűséges embereket jelölt ki, azaz embereket, akik a kormány nézeteit vallották, akik hajlandóak voltak becsmérelni a közgazdaságtant és hirdetni az állam mindenhatóságának tanát.
Mint a bürokratizáció minden más területén, a tizenkilencedik századi Németország ezen a területen is jóval előrébb járt az összes többi nemzetnél. Semmi sem jellemzi a német egyetemek szellemét jobban, mint egy szónoklat passzusa, amelyet a fiziológus Emil du Bois-Reymond tartott 1870-ben kettős minőségében, a Berlini Egyetem rektoraként és a Porosz Tudományos Akadémia elnökeként: „Mi, a Berlini egyetem, a királyi palotával átellenben elszállásolva, alapítói okiratunknál fogva a Hohenzollern-ház szellemi testőrsége vagyunk.” Az, hogy egy ilyen királyi szolga a munkaadója, a kormány nézeteivel ellentétes véleményeket hangoztasson, elképzelhetetlen volt a porosz elme számára. Azt az elméletet vélni, hogy léteznek gazdasági törvények, egyfajta lázadásnak számított. Hiszen ha vannak gazdasági törvények, az állam nem tekinthető mindenhatónak, mivel rendeletei csak akkor járhatnak sikerrel, ha hozzáigazítják őket a gazdasági törvények működéséhez. Tehát a német társadalomtudomány-professzorok legfőbb feladata annak a botrányos eretnekségnek a megvetése volt, hogy rendszeresség fedezhető fel a gazdasági jelenségekben. A közgazdaságtan tanítását kiátkozták, helyébe pedig a wirtschaft-liche Staatswissenschaften (a politikatudomány gazdasági vonatkozásai) került. A társadalomtudományok akadémiai tanárától megkövetelt egyedüli adottság a piacrendszer műveleteinek becsmérlése és az állami irányítás lelkes támogatása volt. A császár alatt nem nevezték ki teljes munkaidős professzornak a radikális marxistákat, akik nyíltan a forradalmi felkelést és az erőszakos megdöntést támogatták; a weimari köztársaság gyakorlatilag eltörölte ezt a diszkriminációt.
A közgazdaságtan a társadalmi együttműködés teljes rendszerének műveleteivel foglalkozik, minden tényező kölcsönhatásával és a termelés különböző ágazatainak összefüggésével. Nem osztható különböző területekre, amelyek nyitva állnak olyan szakemberek előtt, akik elhanyagolják a többit. Egyszerűen ostobaság tanulmányozni a pénzt, a munkaerőt vagy a külkereskedelmet ugyanazzal a szakosodással, amit a történészek alkalmaznak, amikor különböző szakaszokra osztják az emberi történelmet. Svédország történelmével lehet foglalkozni szinte semmilyen hivatkozás nélkül Peru történelmére. De nem foglalkozhatsz a bérszintekkel anélkül, hogy egyszerre foglalkoznál a nyersanyagárakkal, kamatokkal és profitokkal is. Egy gazdasági elemben történő minden változás hatással van minden más elemre. Az ember sosem fogja felfedezni, mit fog előidézni egy bizonyos politika vagy változás, ha vizsgálatait a teljes rendszer egy speciális részére korlátozza.
Pontosan ez az összefüggés az, amit a kormány nem akar látni, amikor beleavatkozik a gazdasági ügyekbe. Az állam úgy tesz, mintha egy misztikus képességgel rendelkezne, amivel szívességeket osztogathat egy kimeríthetetlen bőségszaruból. Egyszerre mindentudó és mindenható. Varázspálcával boldogságot és bőséget teremthet.
Az igazság az, hogy az állam nem adhat anélkül, hogy nem vesz el mástól. Egy támogatást az állam soha sem saját tőkéjéből fizet; az állam az adófizető kárára nyújt támogatásokat. Az infláció és a hitelexpanzió – az állami bőkezűség napjainkban kedvelt módszerei – semmit nem adnak az elérhető erőforrások mennyiségéhez. Néhány embert sikeresebbé tesznek, de csak addig a fokig, amíg másokat szegényebbé. A piacba, a kínálat és kereslet által megállapított a nyersanyagárakba, bérszintekbe és kamatlábakba történő beavatkozás rövidtávon elérheti a kormány által kitűzött célokat. De hosszútávon az ilyen módszerek mindig olyan állapotot eredményeznek, ami – a kormány szempontjából – kevésbé kielégítő, mint az előző állapot, amin változtatni kívánt.
Az államnak nem áll hatalmában mindenkit gazdagabbá tenni. Növelheti a gazdák jövedelmét, ha kényszerrel korlátozza a hazai mezőgazdasági termelést. De a mezőgazdasági termékek magasabb árát a fogyasztók, nem pedig az állam fizeti meg. A gazdák magasabb életszínvonalának ellenpárja a nemzet többi részének életszínvonalbeli csökkenése. Az állam megvédheti a kisboltokat a versengő áruházláncoktól. De ismét, itt is a fogyasztókat terhelik a költségek. Az állam növelheti a bérkeresők egy részének életkörülményeit munkáspártinak nevezett törvényekkel, vagy azzal, ha szabad kezet ad a szakszervezetek számára a nyomásgyakorláshoz és a kényszer használatához. De ha ez nem az iparcikkek árának emelkedését idézi elő, amellyel a reálbérek szintje visszaáll a piaci szintre, akkor munkanélküliséget hoz sokaknak azok közül, akik szeretnének bért keresni.
Az ilyen rendelkezések alapos gazdaságelméleti vizsgálata szükségszerűen feltárja a hiábavalóságukat. Ez az oka annak, amiért a közgazdaságtan tabu a bürokraták körében. De a kormányok biztatják a szakembereket, akik megfigyeléseiket csak egy szűk területre korlátozzák anélkül, hogy érdekelnék őket egy rendelkezés további következményei. A munkagazdaságtan szakértője kizárólag a munkáspárti rendeletek közvetlen következményeivel foglalkozik, az agrárgazdasági szakértő kizárólag a mezőgazdasági árak növekedésével. A problémákat mindketten csak azoknak az érdekcsoportoknak a szempontjából vizsgálják, akik közvetlenül támogatják a szóban forgó rendeleteket, és figyelmen kívül hagyják végső társadalmi következményeiket. Ők nem közgazdászok, hanem az állami tevékenységek hívei az államapparátus egy bizonyos ágazatában.
Hiszen a vállalkozásba történő állami beavatkozás következtében a kormányrendeletek egységessége rég rosszul koordinált részekre bomlott. Rég elmúltak a napok, amikor lehetséges volt egy kormány politikájáról beszélni. Ma a legtöbb országban minden minisztérium a saját útján jár, a többi minisztérium tevékenységei ellen dolgozva. A Munkaügyi Minisztérium magasabb bérszintekre és alacsonyabb megélhetési költségekre törekszik. Azonban ugyanennek az államapparátusnak a Mezőgazdasági Minisztériuma magasabb ételárakra törekszik, a Kereskedelmi Minisztérium pedig a hazai árucikkek árát szeretné növelni vámok használatával. Az egyik minisztérium a monopóliumok ellen küzd, de más minisztériumok a monopolista korlátok felépítéséhez szükséges állapotokat szeretnék elhozni vámok, szabadalmak és egyéb eszközök használatával. És minden minisztérium azoknak a szakértői véleményére hivatkozik, akik az ő területükre szakosodtak.
A diákokat tehát nem avatják be többé a közgazdaságtanba. Inkoherens és leválasztott tényeket tanulnak meg különböző állami rendeletekről, amelyek keresztezik egymást. Doktori disszertációik és posztgraduális kutatómunkáik nem a közgazdaságtannal foglalkoznak, hanem a gazdaságtörténelem különböző témáival, illetve a vállalkozásba történő állami beavatkozás különböző példáival. A közvetlen múlt állapotainak efféle részletes és jól dokumentált statisztikai tanulmányozásai (amelyet hibásan sokszor „napjaink” állapotairól szóló tanulmányoknak neveznek) nagy értékkel bírnak a jövő történészei számára. Nem kevésbé fontosak a jogászok és az irodai dolgozók szakmai feladatai számára. De semmi esetre sem helyettesítik a közgazdaságtani tanulmányokat. Elképesztő, hogy Stresemann doktori disszertációja a berlini palackozott sör állapotával foglalkozott. A német egyetemi tanmenet körülményei között ez azt jelenti, hogy egyetemi munkájának jelentős részét a sör marketingjének, illetve a népesség alkoholfogyasztási szokásainak tanulmányozására szentelte. Ez volt a szellemi felszerelés, amelyet a dicsőített német egyetemi rendszer egy olyan embernek adott, aki később a birodalom kancellárjaként tevékenykedett a német történelem legkritikusabb éveiben.
Miután meghaltak a régi professzorok, akik tanszékükre a német liberalizmus rövid virágzása alatt tettek szert, lehetetlenné vált bármit hallani a közgazdaságtanról a birodalom egyetemein. Nem voltak többé német gazdaságtudósok, a külföldi gazdaságtudósok könyveit pedig nem lehetett megtalálni az egyetemi szemináriumok könyvtáraiban. A társadalomtudósok nem követték a teológiaprofesszorok példáját, akik más egyházak és felekezetek tanításait és hittételeit is bemutatták diákjainak, illetve az ateizmus filozófiáját, mert szívesen megcáfoltak az eretneknek vélt hitvallásokat. A társadalomtudósok egyedül annyit tanultak tanáraiktól, hogy a közgazdaságtan egy hamis tudomány, az úgynevezett gazdaságtudósok pedig, ahogy Marx mondta, a burzsoá kizsákmányolók igazságtalan osztályérdekeinek talpnyaló védelmezői, akik készek eladni az embereket a nagyvállalatoknak és a finánctőkének.1 A diplomások a totalitarizmus magabiztos támogatóiként hagyták el az egyetemet, vagy a náci, vagy a marxista fajtát pártolva.
Más országokban is hasonló állapotok uralkodtak. A francia oktatás legkiemelkedőbb intézménye a párizsi Ecole Normale Supérieure volt; diplomásai a közigazgatás, politika és felsőoktatás legfontosabb hivatalait foglalták el. Az iskolát marxisták és a teljes állami irányítás egyéb támogatói uralták. Oroszországban a birodalmi kormány senkinek sem adott egyetemi katedrát, akiről a „nyugati” közgazdaságtan liberális eszméit gyanították. Másrészt viszont kineveztek sok marxistát a marxizmus „hűséges” szárnyából, tehát azokat, akik távol tartották a fanatikus forradalmárokat. Így tehát maguk a cárok is hozzájárultak a marxizmus későbbi győzedelméhez.
Az európai totalitarizmus a bürokrácia felsőbbrendűségének végeredménye az oktatás területén. Az egyetemek kövezték ki az utat a diktátorok előtt.
Ma az egyetemek az egypártrendszer fő erődjei, mind Oroszországban, mind Németországban. Nem csak a társadalomtudományokat, történelmet és filozófiát, hanem az összes többi tudományágat, művészeti és irodalmi ágat is szigorúan irányítják, vagy, ahogy a nácik mondják, gleichgeschaltet (koordinálják). Még Sidney és Beatrice Webb, a szovjetek naiv és kritikátlan csodálói is megdöbbentek, amikor felfedezték, hogy a Marxista-Leninista természettudományi folyóirat célja „a párt a matematikában” és „a Marxista-Leninista elmélet tisztasága a sebészetben,” illetve hogy a dermatológia és venerológia szovjet hírmondója arra törekszik, hogy minden benne megvitatott problémát a dialektikus materializmus nézőpontjából vizsgáljon.
Lábjegyzetek
-
Pohle, Die gegenwärtige Krise der deutschen Volkswirtschaftslehre (2. kiad., Leipzig, 1921). ↩