2. Beavatkozás a profit magasságába

Az állam különböző módszereket alkalmazhat a vállalkozók által szabadon megkereshető profit korlátozására. A leggyakoribb módszerek:

1. Korlátozott a profit, amelyet a vállalkozások egy bizonyos osztálya szabadon megtermelhet. A többletet vagy át kell adni a hatóságoknak (például a városnak), vagy bónuszként el kell osztani az alkalmazottak között, vagy el kell törölni azt a fogyasztóknak felszámított ár csökkentésével.

2. A hatóság szabadon meghatározhatja az árakat vagy a díjszabást, amit a vállalat felszámíthat az eladott árucikkekért vagy biztosított szolgáltatásokért. Ezt a hatalmat annak megelőzésére használja, amit túlzott profitnak nevez.

3. A vállalat nem kérhet többet az eladott termékekért vagy szolgáltatásokért, mint a valódi költségek, plusz a hatóságok által meghatározott mennyiség vagy a költségek százaléka, vagy egy fix összeg.

4. A vállalat szabadon kereshet annyit, amennyit a piaci állapotok engednek; de az adók elnyelik az összes vagy a legtöbb profitot egy bizonyos mennyiség felett.

Az összes fentebbi esetben az a közös tény, hogy a vállalkozás többé már nem érdekelt profitja növelésében. Elveszti ösztönzőit arra, hogy csökkentse költségeit, munkáját pedig a lehető leghatékonyabban és a legolcsóbban végezze. Másrészt viszont ugyanúgy fennál minden korlát, ami a folyamatok javítását vagy a költségek csökkentését akadályozza. Az új költségcsökkentő eszközök adoptálásának kockázata a vállalkozót terheli. A munkavállalók bér- és fizetésemelési követeléseinek való ellenállás során felmerülő nézeteltérések rá hárulnak.

A közvélemény, megvezetve a szocialisták hamis meséitől, elhamarkodottan hibáztatja a vállalkozókat. Azt mondják, az ő erkölcstelenségük következtében csökken a hatékonyság. Ha olyan lelkiismeretesen és elkötelezetten törekednének a közjó biztosítására, mint az önzetlen közszolgák, rendíthetetlenül szolgáltatásuk javításán munkálkodnának a legjobb tudásuk szerint akkor is, ha nem játszik szerepet a profitérdekük. Gonosz kapzsiságuk az, ami veszélyezteti a vállalat munkálatait korlátozott profitlehetőségek alatt. Miért ne tegyen meg az ember mindent, még akkor is, ha semmi személyes előnyt nem várhat kötelességei legjobb elvégzéséből?

Semmi sem nagyobb ostobaság, mint a bürokratát tartani a vállalkozó által követendő modellnek. A bürokrata nem törekedhet szabadon a jobbításra. A szabályoknak és regulációknak köteles engedelmeskedni, amelyeket egy felettes szerv bocsátott ki. Nincs joga innovációkba fogni, ha felettesei nem helyeslik azokat. Kötelessége és erénye az engedelmesség.

Vegyük példának a katonai élet feltételeit. A hadseregek minden bizonnyal a legideálisabb és legtökéletesebb bürokratikus szervezetek. A legtöbb országban olyan tisztek parancsnoksága alatt állnak, akik őszintén csak egy célnak kötelezték el magukat: hogy a lehető leghatékonyabbá tegyék nemzetük haderejét. A hadsereg mégis makacs ellenségességgel tekint minden javító próbálkozásra. Azt mondják, az általános vezérkar mindig az utolsó háborúra készül, nem pedig egy jövőbeli háborúra. Minden új gondolat a vezetők hajthatatlan ellenállásába ütközik. A haladás bajnokainak nagyon kellemetlen tapasztalataik voltak. Szükségtelen hangsúlyoznunk ezeket a tényeket; ismerősek mindenki számára.

Nyilvánvaló az oka ennek az elégtelen tényállásnak. Mindenféle fejlődés folyton ellentétben áll a régi és érvényes szabályokkal, és ebből fakadóan az általuk inspirált törvényekkel. Minden fejlődési folyamat változás, ami sok kockázattal jár. Csak néhány, kivételes és ritka képességekkel megáldott ember képes új dolgokat tervezni és meglátni azok áldását. A kapitalizmusban az újító szabadon megpróbálkozhat tervei megvalósításával, függetlenül attól, hogy a többség nem hajlandó elismerni azok érdemeit. Elegendő néhány értelmes embert meggyőznie arról, hogy kezdőtőkét kölcsönözzenek neki. Egy bürokratikus rendszerben a legfentebb levőket kell meggyőzni, rendszerint öregembereket, akik hozzászoktak a dolgok elvégzéséhez az előírások szerint, és többé nem nyitottak az új gondolatokra. Semmilyen haladás és reform nem várható el olyan állapotok alatt, ahol az első lépés öregemberek beleegyezésének biztosítása. Az új módszerek úttörőit lázadóknak tartják, és úgy is kezelik őket. Egy bürokratikus elme számára a törvények betartása, azaz az elavult szokásokhoz való ragaszkodás a legfőbb minden erény közül.

Azt mondani egy korlátozott profitlehetőségű vállalkozónak, hogy „viselkedj úgy, ahogy egy lelkiismeretes bürokrata viselkedne,” felér azzal, ha azt mondanánk neki, vessen meg minden reformot. Senki sem lehet egyszerre korrekt bürokrata és újító. A fejlődés pontosan az, amit nem láttak előre a szabályok és regulációk; szükségszerűen a bürokratikus tevékenységeken kívül esik.

A profitrendszer erénye az, hogy magasan jutalmazza a fejlesztéseket, amivel ösztönzi a kockázatvállalást. Ha eltörlik vagy komolyan csökkentik ezt a jutalmat, lehetetlen a fejlődés.

A nagyvállalatok azért költenek jelentős összegeket kutatásokra, mert profitálni szeretnének az új termelési módszerekből. Minden vállalkozó folyton új fejlesztések után kutat; vagy költségei csökkentéséből, vagy terméke tökéletesítéséből szeretne profitot. A nyilvánosság csak a sikeres innovációt látja. Nem fogja fel, mennyi vállalat bukott meg, mert nem tudták meghonosítani az új folyamatokat.

Hiábavaló arra kérni egy vállalkozót, hogy a profit ösztönzője nélkül vágjon bele minden olyan fejlesztésbe, amit akkor alkalmazott volna, ha a várt profitok meggazdagították volna. A szabad vállalkozó az érvek és ellenérvek közeli és óvatos kalkulációja után, a siker és a bukás lehetőségeinek felmérése után hozza meg a döntését. Összeveti a lehetséges hozamot a lehetséges veszteségekkel. Saját vagyonában fog megjelenni mind a nyereség, mind a veszteség. Ez egy kulcsfontosságú tény. Egészen más nézőpontot eredményez, ha saját pénzének elvesztését az állam vagy más emberek profitlehetősége érdekében kockáztatja.

De van itt valami, ami még fontosabb. Egy hibás innováció nem csak a befektetett tőkét károsítja, hanem a jövőbeli profitot is csökkenti. Ha megkeresték volna, e profit nagyrésze a kincstárba vándorolt volna. Elvesztése immár hatással van az állam bevételére. Az állam nem fogja megengedni a vállalkozónak, hogy kockáztassa azt, amit saját bevételének tart. Azt fogja gondolni, hogy indokolatlan meghagyni a vállalkozó jogát, hogy kockáztassa azt, ami gyakorlatilag az állam pénze. Korlátozni fogja a vállalkozó szabadságát „saját” ügyei irányítására vonatkozóan, amelyek mostantól gyakorlatilag nem az ő, hanem az állam ügyei.

Jelenleg máris az ilyen politika kezdetén találjuk magunkat. A költségalapú szerződések esetén az állam nem csak arról szeretne meggyőzödni, hogy a vállalkozó által állított költségek valóban felmerültek-e, hanem hogy megengedhetők-e a szerződési feltételek alapján. Az állam minden költségcsökkentést magától értetődőnek tekint, viszont nem veszi figyelembe a kiadásokat, amelyek dolgozói, a bürokraták szerint nem szükségesek. Ez a következőt eredményezi: a vállalkozó elkölt valamennyi pénzt a termelési költségek csökkentése céljából. Ha sikerrel jár, az eredmény – a költség plusz a költségek valamennyi százaléka módszer alapján – nyeresége csökken. Ha nem jár sikerrel, az állam nem téríti meg a szóban forgó kiadásokat, és akkor is veszít. Minden próbálkozás, ami a tradicionális termelési rutin bárminemű megváltoztatására törekszik, rosszul végződik számára. Az egyetlen módja annak, hogy elkerülje a büntetést, ha semmit sem változtat.

Az adóztatás területén a fizetésekre kivetett korlátozások egy új fejlemény kezdőpontjai. Jelenleg kizárólag a magasabb fizetéseket érintik. De aligha fognak itt megállni. Ha egyszer elfogadják az alapelvet, miszerint az adóhatóságnak jogában áll kimondani, indokoltak-e bizonyos költségek, levonások vagy veszteségek, a vállalkozó hatalma más költségtételekre vonatkozóan is korlátozódni fog. Akkor a vezetőségnek meg kell bizonyosodnia, mielőtt bármilyen változásba kezd, hogy az adóhatóságok helyeslik-e a megkövetelt kiadásokat. Az adószedők lesznek a legfőbb hatóságok a gyártási kérdésekben.