A munkamegosztás rendszerében szükség van egy elvre a különböző szakemberek tevékenységeinek koordinációjához. A szakember erőfeszítései céltalanok és szándékaival ellentétesek volnának, ha nem találna vezérfonálra a nyilvánosság felsőbbségében. Természetesen a termelés egyetlen célja a fogyasztó szolgálata.
Egy piaci társadalomban a profit a vezérelv. Az állami irányítás alatt a parancs. Nem lehetséges harmadik lehetőség. Valami kódexnek meg kell mondania, hogy mit cselekedjen az ember, akit nem a piacon való pénzkeresés impulzusa hajt.
A kapitalizmus liberális és demokratikus rendszere ellen leggyakrabban felvetett ellenvetés az, hogy elsősorban az egyén jogaira fekteti a hangsúlyt, és elhanyagolja a kötelességeit. Az emberek a jogaikon állnak, és elfeledkeznek kötelezettségeikről. Társadalmi szempontból viszont a polgárok kötelességei fontosabbak, mint jogaik.
Nincs szükség elidőznünk ennek a demokráciaellenes kritikának a politikai és alkotmányos részei felett. Az ember jogai, ahogy azok törvénybe lettek iktatva a különböző jognyilatkozatokban, az egyén védelme érdekében lettek életbe léptetve az állami önkény ellen. Nélkülük minden ember zsarnoki uralkodók rabszolgája volna.
A gazdasági szférában a tulajdon megszerzéséhez és birtoklásához való jog nem egy privilégium, hanem az az elv, ami biztosítja a fogyasztók kívánságainak legjobb kielégítését. A profit az eszköz, amellyel a közösség lesz az úr. Minél sikeresebben látja el az ember a fogyasztókat, annál nagyobb lesz kereslete. Mindenki hasznára válik, hogy a vállalkozó, aki a legolcsóbb költségekkel gyárt jó cipőt, gazdaggá válik; a legtöbb ember valamiféle veszteséget szenvedne, ha egy törvény korlátozná jogát, hogy gazdagabb legyen. Egy ilyen törvény csak kevésbé hatékony versenytársainak kedvezne. Nem csökkentené, hanem növelné a cipők árát.
A profit egy önként felvállalt kötelesség legjobb beteljesítéséért adott jutalom. A profit az eszköz, amely a tömegeket teszi az úrrá. Az átlagember a fogyasztó, akinek az ipar kapitányai és összes segédjük dolgozik.
Felmerült az ellenvetés, hogy ez nem igaz a nagyvállalatokra. A fogyasztónak nincs más választása, mint a vállalatot támogatni, vagy elhalasztani egy létfontosságú szükséglete kielégítését. Így el kell fogadnia minden árat, amit a vállalkozó kér. A nagyvállalat többé nem szállító és beszerző, hanem egy úr. Nem szükséges javítania és olcsóbbá tennie szolgáltatását.
Fontoljuk meg egy vasútvonal esetét, ami két olyan várost köt össze, amiket nem csatlakoztat más vonal. Akár figyelmen kívül is hagyhatjuk a tényt, hogy más közlekedési eszközök versenyben állnak a vasútvonallal: buszok, személygépjárművek, repülők és hajók. Ilyen feltételezések alatt igaz, hogy aki utazni szeretne, annak a vasútvonalat kell támogatnia. De ez nem tünteti el a cég érdekét, hogy jó és olcsó szolgáltatást biztosítson. Nem kell mindenkinek, aki az utazáson gondolkodik, bármilyen feltétel alatt megtennie az utat. Az utasok száma – élvezet és üzlet érdekében – a szolgáltatás hatékonyságától és a kiszabott díjtól függ. Néhányan minden esetben utazni fognak. Mások csak akkor, ha a szolgáltatás minősége és sebessége, illetve az olcsó árak vonzóvá teszik az utazást. És pontosan ez a második csoport az, akinek támogatása a cég számára a nehézkes vagy egyenesen rossz üzlet és a nyereséges üzlet közötti különbséget jelenti. Ha ez igaz egy vasútvonalra a feltételezett szélsőséges állapotok alatt, akkor ez sokkal inkább igaz minden egyéb üzletágra.
Minden specialista, legyen szakember vagy üzletember, teljesen tisztában van a fogyasztók utasításaitól való függőségétől. A mindennapi tapasztalat azt tanítja nekik, hogy a kapitalizmusban fő céljuk a fogyasztók szolgálata. A specialisták, akik nem értik meg az alapvető társadalmi kérdéseket, mélyen megvetik ezt a „szolgaságot,” és fel szeretnének szabadulni. A szűk látókörű szakemberek forradalma az egyik leghatalmasabb erő, ami az általános bürokratizáció felé hajt.
Az építészmérnöknek terveit azok kívánságához kell igazítania, akiknek otthonokat épít; vagy – a társasházak esetén – a tulajdonos kívánságához, aki olyan épület tulajdonosa szeretne lenni, ami megfelel a reménybeli lakók kívánságainak, és így könnyen kiadható. Nem szükséges kideríteni, igaza van-e az építésznek hitében, hogy jobban tudja, hogyan nézne ki egy jó ház, mint egy jó ízlést nélkülöző laikus. Talán habzik a dühtől, amikor csodálatos projektje megalázására kényszerül, hogy vásárlói kedvére tegyen. És egy ideális állapotra vágyik, ahol olyan otthonokat építhet, amelyek megfelelnek az ő művészi mércéinek. Egy állami lakhatási hivatalra vágyik, és ábrándjaiban magát a hivatal tetején látja. Akkor saját ízlése szerint épít majd házakat.
Ez az építész nagyon megsértődne, ha valaki diktátorjelöltnek nevezné. Az egyetlen célom, vágna vissza, boldoggá tenni az embereket azzal, hogy jobb házakat adok nekik; ezek az emberek túl ostobák ahhoz, hogy tudják, mi szolgálja leginkább a saját jólétüket; a szakértőnek kell gondoskodni róluk az állam égisze alatt; törvényt kellene hozni a ronda házak ellen. De tegyük fel a kérdést: ki dönti el, milyen építészi stílust kell jónak tartani, és mit rossznak? Építészünk azt fogja válaszolni: természetesen én, a szakértő. Vakmerően figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy még az építészek között is jelentős nézeteltérések vannak a művészi értékekre és stílusokra vonatkozóan.
Nem szeretnénk kihangsúlyozni a részletet, hogy ez az építész még a bürokratikus diktatúra alatt sem, és pontosan ilyen totalitarizmus alatt nem építhet szabadon saját elképzelései szerint. Engedelmeskednie kell bürokratikus felettesei ízléseinek, ők maguk pedig a legfőbb diktátor szeszélyeinek lesznek alárendelve. A náci Németországban sem voltak szabadok az építészek. Hitler, a frusztrált művész terveihez kellett alkalmazkodniuk.
De a következő még fontosabb. Az esztétika területén, illetve az emberi tevékenység többi területén nincsenek abszolút mércéi annak, mi a gyönyörű, és mi nem. Ha valaki arra kényszeríti polgártársait, hogy fejet hajtsanak az ő értékmércéje előtt, nem teszi őket boldogabbá. Csak ők dönthetik el, mi teszi őket boldoggá és mit szeretnek. Nem növeled egy ember boldogságát, aki az Abie’s Irish Rose előadását szeretné látni, ha arra kényszeríted, hogy megnézzen egy tökéletes Hamlet előadást. Kigúnyolhatod rossz ízlését. De egyedül ő az úr a saját megelégedettségének kérdésében.
A diktatórikus táplálkozási szakértő a tökéletes táplálkozásról alkotott elképzelései alapján szeretné etetni polgártársait. Úgy szeretne bánni az emberekkel, ahogy a marhatenyésztő bánik teheneivel. Nem veszi észre, hogy a táplálkozás nem egy önmagában vett cél, hanem egy eszköz más célok eléréséhez. A gazdának nem azért kell etetnie tehenét, hogy boldoggá tegye, hanem hogy elérjen egy olyan célt, amit a jól táplált tehén szolgál. A tehén etetésének különböző módszerei vannak. Az, hogy melyiket választja, attól függ, hogy a lehető legtöbb tejet, vagy a lehető legtöbb húst szeretné, vagy valami mást. Minden diktátor úgy szeretné tenyészteni, felnevelni, etetni és tanítani embertársait, mint ahogy a tenyésztő az ő marháit. Célja nem boldoggá tenni az embereket, hanem olyan állapotba juttatni őket, ami boldoggá teszi őt, a diktátort. Szeretné megszelídíteni őket és a jószág rangját adni nekik. A marhatenyésztő úgyszintén egy jótékony zsarnok.
A kérdés: ki legyen az úr? Szabad legyen-e az ember megválasztani az utat, amiről azt gondolja, boldoggá teszi? Vagy egy diktátor használja embertársait bábokként törekvéseiben, hogy boldoggá tegye önmagát, a diktátort?
Bevallhatjuk, hogy néhány szakértőnek igaza van, amikor azt mondják, a legtöbb ember ostobán viselkedik a boldogság keresése során. De nem tehetsz boldogabbá egy embert azzal, ha gyámság alá helyezed. A különböző kormányügynökségek szakértői minden bizonnyal jó emberek. De nincs igazuk, amikor felháborodnak, ha a törvény keresztbe tesz óvatosan kidolgozott terveiknek. Mi haszna a képviseleti kormányzatnak, kérdezik; pusztán keresztezi a jó szándékainkat. De az egyetlen kérdés: ki vezesse az országot? A szavazók vagy a bürokraták?
Minden féleszű képes ostort használni és engedelmességre kényszeríteni másokat. De a köz szolgálata agyat és szorgalmat követel. Csak néhány ember jár sikerrel versenytársainál jobb és olcsóbb cipő legyártásában. Az eredménytelen szakértő mindig a bürokratikus felsőbbrendűségre fog törekedni. Teljes tudatában van a ténynek, hogy nem járhat sikerrel egy kompetitív rendszerben. Számára a mindent átható bürokratizáció egy menedék. Egy hivatal hatalmával felfegyverezve, a rendőrség segítségével fogja érvényesíteni szabályait.
A tervgazdálkodás és a szocializmus fanatikus támogatása mélyén általában nincs több, mint az ember saját alsóbbrendűségének és eredménytelenségének titkolt tudata. Az ember, aki tisztában van saját versenyképtelenségével, meg fogja vetni „ezt az őrült kompetitív rendszert.” Aki alkalmatlan polgártársai szolgálatára, uralni akarja őket.