A köztisztviselők feladata a köz szolgálata. Hivatalát – közvetve vagy közvetlenül – törvényhozáson, illetve a fenntartásához szükséges erőforrások költségvetési allokációján keresztül alapították. Országa törvényeit hajtja végre. Kötelessége elvégzése során a közösség hasznos tagjának mutatkozik, még akkor is, ha az általa megvalósított törvények károsítják a közjót. Az uralkodó nép a hibás, nem a nép akaratának hű végrehajtója. Mint ahogy nem a pálinkafőzők hibásak az emberek lerészegedéséért, az állami hivatalnokok sem hibásak az oktalan törvények nemkívánatos következményeiért.
Másrészről viszont nem a bürokraták érdeme, hogy tevékenységük számos haszonnal jár. Annak a ténye, hogy a rendőrállomás munkája olyan hatékony, hogy az emberek viszonylag jó védelmet élveznek a gyilkosság, rablás és lopás ellen, nem kötelezi a többi embert arra, hogy hálásabbak legyenek a rendőröknek, mint bármelyik más polgárnak, aki hasznos szolgáltatást nyújt. A rendőrök és a tűzoltók nem érdemlik meg jobban a nyilvánosság háláját, mint az orvosok, vasúti mérnökök, hegesztők, tengerészek, vagy bármi egyéb hasznos termék gyártói. A közlekedési rendőrnek nincs több oka az önteltségre, mint a közlekedési lámpák gyártójának. Nem az ő érdeme, hogy felettesei olyan kötelességet rendeltek neki, amelyben naponta és óránként megakadályozza a véletlen emberöléseket, és ebből következően megment számos életet.
Igaz, hogy a társadalom nem működhetne a járőrök, adószedők és a bírói hivatalnokok szolgáltatásai nélkül. De nem kevésbé igaz, hogy mindenki nagy károkat szenvedne, ha nem lennének többé utcaseprők, kéményseprők, mosogatók és rovartalanítók. A társadalmi együttműködés keretein belül minden polgár az összes polgártársa által nyújtott szolgáltatástól függ. A nagy sebész és a kiváló zenész sosem volna képes minden erőfeszítését sebészetre vagy zenére összpontosítani, ha a munkamegosztás nem szabadította volna fel őt annak szükségétől, hogy olyan apróságokról gondoskodjon, amelyek elvégzése megakadályozta volna abban, hogy tökéletes szakemberré váljon. A nagykövet és a világítótoronyőr épp annyira jogosult a társadalom pillére jelzőre, mint a vasúti dolgozó és a bejárónő. Hiszen a munkamegosztás alatt a társadalom szerkezete minden férfi és nő vállán nyugszik.
Természetesen vannak férfiak és nők, akik altruista és teljesen különálló módon szolgálnak. Az emberiség sosem érte volna el a civilizáció jelenlegi állapotát egy elit hősiessége és önfeláldozása nélkül. Az erkölcsi állapotok javítása felé tett minden lépés olyan emberek teljesítménye volt, akik készen álltak feláldozni saját jólétüket, egészségüket és életüket egy célért, amit igazságosnak és előnyösnek tartottak. Azt tették, amit kötelességüknek tartottak, anélkül, hogy érdekelte volna őket, áldozattá válnak-e. Ezek az emberek nem jutalom érdekében dolgoztak; halálig szolgálták céljukat.
A német államimádat metafizikusainak tudatos zavarkeltésének köszönhető, hogy minden közszolgát az efféle altruista önfeláldozás dicsfényébe öltöztettek. A német etatisták írásaiból a közszolga úgy emelkedik ki, mint szent lény, mint egyfajta szerzetes, aki felhagyott minden földi élvezettel és személyes boldogsággal, hogy legjobb képességei szerint szolgálhassa Isten hadnagyát, egyszer a Hohenzollern királyt, most pedig a Führert. A Staatsbeamte nem fizetésért dolgozik, mert legyen bármilyen magas, semmilyen bér sem tekinthető elégséges jutalomnak azért a felbecsülhetetlen és megfizethetetlen haszonért cserébe, amit a társadalom élvez az ő önmegtagadó áldozatai következtében. A társadalom nem fizetéssel, hanem a hivatali hierarchiában elfoglalt rangjának megfelelő eltartással tartozik neki. Alkalmatlan fizetésnek nevezni ezt az eltartást.1 Csak a kereskedelem előítéletei és hibái által megvezetett liberálisok használnak ilyen hibás kifejezést. Ha a Beamtengehalt (a közszolga fizetése) valódi fizetés volna, teljesen jogos és természetes lenne magasabb jövedelmet adni a legszegényebb tisztség viselőjének is, mint bárkinek a hivatali hierarchián kívül. Szolgálatban minden köztisztviselő az Állam felsőbbrendűségének és tévedhetetlenségének megbízottja. Bíróság előtti vallomása többet ér, mint a laikusé.
Mindez színtiszta ostobaság. Az összes országban a legtöbb ember azért lépett be az állami hivatalok személyzetébe, mert a felajánlott fizetés és nyugdíj magasabb volt, mint amit más foglalkozásokban érhettek volna el. Semmiről nem mondtak le az állami szolgálatban. A közszolgálat számukra a legprofitálóbb munka volt, amit csak találhattak.
A közszolgálat ösztönzői Európában nem csak a fizetés és a nyugdíj méretei voltak; számos jelentkezőt, és nem a legjobbakat, a munka könnyűsége és a biztonság vonzott. Az állami munkák rendszerint kevesebb kötelességet támasztottak, mint a vállalati munkák. Emellett a kinevezések életre szóltak. Egy munkavállalót csak akkor bocsáthattak el, ha egy bizonyos bírói tárgyalás bűnösnek találta kötelességei szörnyű elhanyagolásában. Németországban, Oroszországban és Franciaországban minden évben olyan fiúk ezrei léptek be a középfokú oktatás legalsóbb osztályába, akik életterve teljesen meg volt határozva. Elvégzik tanulmányaikat, munkát szereznek egy hivatalban a sok közül, szolgálnak harminc vagy negyven évet, aztán nyugdíjba vonulnak. Az élet számukra nem tartogatott semmi meglepetést és semmi szenzációt, minden egyszerű és előre látott volt.
Az állami munkahelyek társadalmi presztízsének különbségét Amerikában és Európában egy példával lehet illusztrálni. Európában a kisebbségi csoportok elleni szociális és politikai diszkrimináció formája az ilyen emberek megakadályozása volt minden állami munkahely megszerzésében, függetlenül az állás és a fizetés szerénységétől. Az ilyen alárendelt állásokat, melyek nem követeltek különleges képességeket vagy képzést – mint a kísérők, teremőrök, hírnökök, pedellusok, kézbesítők, takarítók – Németországban, az Osztrák-Magyar Birodalomban és sok más országban törvényesen ex-katonáknak tartották fenn, akik önként több év aktív szolgálatot teljesítettek a haderőben, mint a kötelező előírás. Az emberek szemében privilégium volt hivatali szolgaként dolgozni. Ha Németországban egy osztály olyan társadalmi státusszal bírt volna, mint az amerikai négerek, az ilyen emberek sosem jelentkeztek volna ezekre a munkákra. Tudták volna, hogy az efféle ambíciók számukra túl magasak.
Lábjegyzetek
-
Laband, Das Staatsrecht des Deutschen Reiches (5. kiad., Tübingen, 1911), I, 500. ↩