Az ifjúsági mozgalom a fiatalság tettképtelen és sikertelen mozgalma volt a bürokratizáció fenyegetése ellen. Elbukott, mivel nem a gonosz magját támadta, azaz az államosításra törekvő irányzatot. A valóságban nem volt több a nyugtalanság érzésének összezavarodott kifejezésénél, letisztult eszmék és meghatározott tervek nélkül. A lázadó serdülőket olyan mértékben elvarázsolták a szocialista eszmék, hogy egyszerűen nem tudták, hogy mit akarnak.
Nyilvánvaló, hogy a fiatalok a bürokratizációra törekvő irányzat első áldozatai. A fiatalemberektől elveszik saját sorsuk formálásának minden esélyét. Számukra nincs több lehetőség. A valóságban ők az „elveszett nemzedék,” mivel számukra nem adatott meg minden felemelkedő generáció legdrágább joga, a jog ahhoz, hogy hozzájáruljanak valami újjal a civilizáció vén kelléktárához. Mik tehát a fiatalok, akik semmin sem változtathatnak és semmit sem fejleszthetnek? Akiknek az egyetlen lehetséges jövőképe nekivágni a bürokratikus létra legelső fokának, és lassan felmászni rajta, szigorúan betartva az idősebb felettesek által meghozott szabályokat? Az ő nézőpontjukból a bürokratizáció a fiatalság alávetését jelenti az idősek uralmának. Ez megfelel a kasztrendszerhez való visszatérésnek.
Minden nemzet és civilizáció soraiban – a modern liberalizmus és utódja, a kapitalizmus felemelkedését megelőző korokban – a társadalom a státuszon alapult. A nemzetet kasztokra bontották. Voltak kiváltságos kasztok, mint a nemesek, és hátrányos helyzetű kasztok, mint a jobbágyok és szolgák. Az ember egy meghatározott kasztba született, abban maradt egész élete során, és kasztstátuszát örökségül hagyta gyermekei számára. Az alacsonyabb kasztokba született előtt örökké elzárva maradt a kiváltságosok számára fenntartott életminőség megkaparintásának joga. A liberalizmus és a kapitalizmus eltörölte ezeket a megkülönböztetéseket és minden embert egyenlővé tett a törvény előtt. Így gyakorlatilag mindenki előtt szabaddá vált az út versenyezni a közösség bármelyik tisztségéért.
A marxizmus másként értelmezi a liberalizmus vívmányait. Karl Marx legfőbb dogmája a gazdasági osztályok közötti feloldhatatlan konfliktus doktrínája. A kapitalista társadalom osztályokra bomlik, amelyek érdekei ellentétben állnak egymással. Így tehát az osztályharc elkerülhetetlen. Csak a jövő osztályok nélküli szocializmusában tűnhet el.
A legfigyelemreméltóbb tény e tanra vonatkozóan az, hogy sosem került explicit módon kifejtésre. A Kommunista Kiáltványban az osztályharcokra hozott példát a kasztok közötti konfliktusból hozzák. Ezután Marx hozzáteszi, hogy a modern burzsoá társadalom új osztályokat állított fel. De sosem mondja el, mi is az az osztály, és mire gondol, amikor osztályokról, osztályok közötti ellenségességről beszél, vagy amikor az osztályokat és a kasztokat egyenrangúvá teszi. Összes írása ezek körül a sosem definiált kifejezések körül forog. Bár fáradhatatlanul publikálta cikkeit és könyveit, tele szofisztikált meghatározásokkal és tudományos szőrszálhasogatásokkal, Marx sosem kísérelte meg elmagyarázni letisztult nyelvezettel, mi egy gazdasági osztály karakterisztikus jellemzője. Amikor meghalt, harmincöt évvel a Kommunista Kiáltvány megjelenése után, befejezetlenül hagyta legfőbb értekezése, a Tőke harmadik kötetének kéziratát. És jelentős módon, a kézirat pontosan ott fejeződik be, amikor sor került volna teljes filozófiája legalapvetőbb fogalmának meghatározására. Sem Marx, sem pedig akárki a marxista írók tömkelegéből nem képes elmagyarázni nekünk, mi az a társadalmi osztály, még kevésbé pedig azt, hogy ezek a társadalmi osztályok valóban azt a szerepet játsszák-e a társadalmi szerkezetben, mint amit a tan nekik tulajdonít.
Természetesen, logikai szempontból, engedélyezett bármilyen kiválasztott jellemző alapján osztályozni a dolgokat. A kérdés mindössze az, hogy hasznos-e a kiválasztott jellemzőkön alapuló osztályozás a további vizsgálat, illetve tudásunk tisztázása és továbbfejlesztése céljából. A kérdés tehát nem az, hogy valóban léteznek-e a marxi osztályok, hanem hogy valóban azzal a jelentőséggel bírnak-e, amellyel Marx felruházta őket. Marx képtelen volt biztosítani számunkra az írásaiban lazán és bizonytalanul használt társadalmi osztályok fogalmának meghatározását, mivel egy letisztult meghatározás felfedte volna jelentéktelenségét és értéktelenségét a gazdasági és társadalmi problémák elemzésében, illetve az osztályok és a társadalmi kasztok egyenrangúvá tételének abszurditását.
A kasztok karakterisztikus jellemzője a merevség. A társadalmi osztályok – ahogyan Marx szemléltette őket, különböző osztályoknak nevezve a tőkéseket, a vállalkozókat és a bérkeresőket – jellemzője a flexibilitás. A különböző osztályok összetétele folyamatosan változik. Hol vannak ma azok sarjai, akik Marx napjaiban voltak a vállalkozók? És hol voltak az ősei Marx kortárs vállalkozóinak? A modern kapitalista társadalom tisztségei mindenki előtt nyitva állnak. Nevezhetjük az Egyesült Államok szenátorait egy osztálynak anélkül, hogy megsértenénk a logika alapelveit. De hibás lenne őket egyenrangúvá tenni egy örökösödésen alapuló arisztokratikus kaszttal, függetlenül a ténytől, hogy néhány szenátor korábbi szenátorok leszármazottja lehet.
Már kiemeltük a tényt, hogy a piacot vezénylő névtelen erők folyamatosan újra meg újra meghatározzák, ki legyen a vállalkozó és ki legyen a tőkés. A vásárlók úgymond megszavazzák, kik foglalják el a nemzet gazdasági szerkezetének legkiemelkedőbb pozícióit.
A szocializmusban azonban nincsenek sem vállalkozók, sem tőkések. Ilyen értelemben, nevezetesen, hogy amit Marx osztálynak nevezett, megszűnik létezni, helyesen nevezte a szocializmust osztályok nélküli társadalomnak. De ez hiábavaló. A társadalmi funkciók másban fognak különbözni, amelyet éppúgy nevezhetünk osztályoknak, mint ahogy azt Marx tette. Lesznek azok, akik utasításokat adnak, és lesznek azok, akiknek feltétel nélkül teljesíteniük kell őket; lesznek azok, akik létrehozzák a terveket, és lesznek azok, kiknek munkája végrehajtani őket.
Az egyetlen, ami számít, a tény, hogy a kapitalizmus alatt mindenki saját jövőjének tervezője. A fiúnak, ki javítana saját életszínvonalán, saját erejére és erőfeszítésére kell támaszkodnia. A fogyasztók szavazata hoz ítéletet a személy figyelembevétele nélkül. A jelentkező eredményeit, nem pedig személyét értékelik. A siker egyetlen kulcsa a jól végzett munka és a jól nyújtott szolgáltatás.
A szocializmus alatt, épp ellenkezőleg, a kezdőnek azok kedvére kell tenni, akik már révbe értek. Nem szeretik a túl hatékony újoncokat. (Az öreg vállalkozók sem szeretik az ilyen embereket; viszont a vásárlók uralma alatt nem akadályozhatják meg versengésüket.) A szocializmus bürokratikus gépezetében az előléptetéshez vezető út nem a teljesítmény, hanem a felettesek szívessége. A fiatalság teljes mértékben az öregemberek jóindulatától függ. A feltörekvő nemzedék teljesen kiszolgáltatott az időseknek.
Hasztalan tagadni ezt a tényt. Egy szocialista társadalomban nincsenek marxi osztályok. Viszont feloldhatatlan a konfliktus azok között, akik Sztálin és Hitler mellett állnak, szemben azokkal, akik nem. És teljesen emberi egy diktátor számára azokat részesíteni előnyben, akik osztják véleményét és dicsérik munkásságát, szemben azokkal, akik nem.
Hiába tettek az itáliai fasiszták a pártjuk dalává egy, a fiatalságnak íródott éneket, és hiába tanították meg az osztrák szocialisták a gyermekeket az énekre: „Fiatalok vagyunk és jó ez így.” Nem jó fiatalembernek lenni bürokratikus vezetés alatt. Az egyetlen jog, amelyet a fiatalemberek élvezhetnek egy ilyen rendszerben, az engedelmességhez és alázatossághoz való jog. Nincs helyük a rakoncátlan újítóknak önálló gondolataikkal.
Ez több a fiatalság krízisénél. Ez a fejlődés és a civilizáció krízise. Az emberiség kudarcra ítéltetett, amikor a fiatalságot megfosztják a lehetőségtől, hogy saját ízlés szerint alakítsa a társadalmat.