5. Az írástudók bigottsága

Napjaink ideológiáinak felszínes megfigyelője könnyen szem elől tévesztheti a közvéleményformálók bigottságát és a fondorlatokat, amikkel elnyomják a máshitűek hangját. Látszólag nézeteltérések uralkodnak fontosnak vélt kérdések kapcsán. Olyan hévvel küzdenek egymás ellen a kommunisták, a szocialisták és az intervencionisták, illetve ezek különböző szektái és iskolái, hogy elterelődik a figyelem azokról az alapvető dogmákról, amelyekben mindannyian teljesen egyetértenek. Másrészt pedig azt a pár független gondolkodót, aki elég bátor ahhoz, hogy kérdőre vonja ezeket a dogmákat, szinte törvényen kívülivé teszik, és gondolataik nem érhetik el az olvasóközönséget. A „progresszív” propaganda és indoktrináció hatalmas gépezete sikeresen érvényre juttatja a tabuit. Az önjelölt „unortodox” iskolák intoleráns ortodoxiája uralja a látképet.

Ez az „unortodox” dogmatizmus az egymással inkompatibilis tanok önellentmondásos és zavaros keveréke. Az eklekticizmus legrosszabb formája, a rég megcáfolt érvelési hibákból és tévedésekből kölcsönvett feltevések elegyített gyűjteménye. Magába foglalja számos szocialista szerző, mind „utópista”, mind „tudományos marxista,” a német történeti iskola, a fabiánusok, az amerikai institucionalisták, a francia szindikalisták és a technokraták töredékeit. Megismétli Godwin, Carlyle, Ruskin, Bismarck, Sorel, Veblen és seregnyi kevésbé ismert szerző tévedéseit.

A hitvallás alapvető dogmája kijelenti, hogy a szegénység a gonosz társadalmi intézmények eredménye. Az eredendő bűn, ami megfosztotta az embert az áldásos édenkerti élettől, a magántulajdon és vállalkozás bevezetése volt. A kapitalizmus kizárólag a kizsákmányolók önös érdekeit szolgálja. A tisztességes emberek tömegeit egyre növekvő szegénységre és nyomorra ítéli. Ami ahhoz kell, hogy mindenki gazdaggá váljon, az a kapzsi kizsákmányolók megfékezése az Államnak nevezett hatalmas isten által. A „szolgálatnak” kell átvennie a „profit” helyét. Szerencsére – mondják – a démoni „gazdasági royalisták” semmi fondorlata, semmi brutalitása sem képes megfékezni a reform mozgalmát. A központi tervezés korszakának eljövetele elkerülhetetlen. Végre bőség és jólét köszönt majd mindenkire. Pontosan azért nevezik progresszívnek magukat azok, akik szeretnék felgyorsítani ezt a nagy átalakulást, mert azt színlelik, hogy annak megvalósításán dolgoznak, ami egyszerre kívánatos és összhangban áll a történelmi evolúció kérlelhetetlen törvényeivel. Reakciósnak gúnyolnak mindenkit, aki elkötelezte magát az általuk fejlődésnek nevezett folyamat megállítására törekvő hiábavaló erőfeszítések mellett.

Ezeknek a dogmáknak a nézőpontjából a progresszívek bizonyos politikai intézkedéseket pártolnak, amelyekről azt színlelik, azonnal enyhítenék a tömegek szenvedését. Például támogatják a hitelexpanziót és a forgalomban levő pénzmennyiség növelését, az állami vagy a szakszervezeti nyomás és erőszak által elrendelt és kikényszerített minimálbéreket, a termékek és lakbérek árainak szabályozását és más intervencionista rendeleteket. A közgazdászok azonban demonstrálták, hogy egyik ilyen csodaszer sem képes elhozni azokat az eredményeket, amelyeket támogatói el szeretnének érni. Eredményük azok nézőpontjából, akik támogatják őket, és akik azok végrehajtásához folyamodnak, még kevésbé kielégítő, mint az előző állapot, amin változtatni akartak ezekkel a rendeletekkel. A hitelexpanzió a gazdasági krízisek és a válságok megismétlődését eredményezi. Az infláció a magasba emeli minden árucikk és szolgáltatás árát. A próbálkozások, amelyek olyan béreket akarnak kikényszeríteni, amik magasabbak annál, amit az érintetlen piac határozott volna meg, évről évre elhúzódó munkanélküliséget eredményeznek. Az árplafonok az érintett árucikkek kínálatának zuhanását eredményezik. A közgazdászok megcáfolhatatlanul bebizonyították ezeket a tételeket. Semmilyen „progresszív” álközgazdász sem próbálta megcáfolni őket.

A progresszívek által felhozott alapvető vád a kapitalizmus ellen az, hogy a krízisek és válságok vissza-visszatérése a kapitalizmus velejáró vonása. Annak bemutatása, hogy ezek a jelenségek, épp ellenkezőleg, a kapitalizmus szabályozására és az átlagember körülményeinek javítására törekvő intervencionista próbálkozásokból fakadnak, megadta a végső csapást a progresszív ideológiának. Mivel a progresszívek képtelenek bármi életképes ellenvetést felhozni a közgazdászok tanításai ellen, megpróbálják elrejteni azokat az emberek, és kiváltképp az értelmiségiek és az egyetemi hallgatók elől. Szigorúan tilos a legkevésbé is említeni ezeket az eretnekségeket. Szerzőiket megbélyegzik, a tanulókat pedig lebeszélik arról, hogy olvassák az „őrült szerzeményeiket.”

Ahogy a dogmatikus progresszív látja a dolgokat, két csoport civakodik egymással azon, mennyit kellene hazavinniük a „nemzeti jövedelemből.” A vagyonos osztály, a vállalkozók és a tőkések, akikre gyakran „menedzsmentként” hivatkoznak, nem hajlandó a „munkának” – azaz a bérkeresőknek és foglalkoztatottaknak – többet adni aprópénznél, többet fizetni annál, amennyi a puszta túléléshez szükséges. A munkások, mivel bosszantja őket a menedzsment kapzsisága, érthető módon hajlamosak figyelmet szentelni a radikálisoknak, a kommunistáknak, akik szeretnék teljesen kifosztani a menedzsmentet. A munkásosztály többsége azonban elég mérsékelt ahhoz, hogy ne merüljön túlzott radikalizmusba. Elutasítják a kommunizmust, és készek megelégedni a teljesnél kevesebb „meg nem érdemelt” jövedelem elkobzásával. Középutas megoldásra, tervezésre, a jóléti államra, szocializmusra törekednek. Az értelmiségieket kérik fel döntőbírónak ebben a nézeteltérésben, akik állítólag a két ellentétes csoportból egyikbe sem tartoznak. Nekik – a professzoroknak, a tudomány képviselőinek, és az íróknak, az irodalom képviselőinek – meg kell vetniük mindkét csoport szélsőségességét, azokét, akik kapitalizmust javasolnak, és azokét, akik a kommunizmust dicsérik. Nekik a mérsékeltek oldalára kell állniuk. A tervezés, a jóléti állam, a szocializmus oldalára kell állniuk, és támogatniuk kell minden rendeletet, amit arra terveztek, hogy megfékezze a menedzsment kapzsiságát és a gazdasági hatalmával való visszaélést.

Szükségtelen ismét részletesen elemeznünk e gondolkodás minden tévedését és ellentmondását. Elegendő kiszemelnünk három alapvető tévedést.

Egy: korunk nagy ideológiai konfliktusa nem a „nemzeti jövedelem” elosztásának küzdelme. Nem két osztály közötti civakodás, melyben mindkettő szeretné kisajátítani magának a teljes elosztható összeg lehető legnagyobb részét. A konfliktus egy nézeteltérés a társadalom gazdasági szerveződésének legmegfelelőbb rendszerével kapcsolatban. A kérdés: a két rendszer, a szocializmus és a kapitalizmus közül melyik biztosítja az emberi erőfeszítések nagyobb termelékenységét az emberek életszínvonalának növelése érdekében. Továbbá az is a kérdés, hogy tekinthető-e a szocializmus a kapitalizmus alternatívájának, folytatható-e bármiféle racionális termelési tevékenység, azaz gazdasági kalkulációra alapuló termelés a szocialista állapotok alatt. A szocialisták bigottsága és dogmatizmusa abban a tényben ölt testet, hogy makacsul elutasítják ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatát. Számukra eldöntött konklúzió, hogy a kapitalizmus minden gonosz leggonoszabbika, a szocializmus pedig minden jó inkarnációja. Főbenjáró bűnnek tekintik a szocialista rendszer gazdasági problémáinak bárminemű vizsgálatát. Mivel a nyugati világban uralkodó állapotok még nem engedik meg az ilyen szabálysértők likvidálását az orosz módra, sértegetik és becsmérlik őket, gyanakvást keltenek a motivációjukról és bojkottálják őket.¹

Kettő: Nincs gazdasági különbség a szocializmus és a kommunizmus között. Mindkét kifejezés, a szocializmus és a kommunizmus, a társadalmi szerveződés egyazon rendszerét írja le, ahol állami kézben van minden termelőeszköz ahelyett, hogy a termelőeszközök magánkézben volnának, ami pedig a kapitalizmus. A két kifejezés, a szocializmus és a kommunizmus, szinonima. A dokumentumot, amit minden marxiánus szocialista hitvallása megrendíthetetlen alapjának tekint, Kommunista Kiáltványnak nevezik. Másrészt az orosz kommunista birodalom neve a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (SZSZKSZ).²

Napjaink ellenségessége a kommunista és szocialista pártok között nem politikájuk végső céljával kapcsolatos. Az ellentét leginkább az orosz diktátorok minél több ország (elsősorban az Egyesült Államok) leigázására irányuló törekvésére vonatkozik. Továbbá azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy alkotmányos módszerekkel, vagy a hatalmon levő kormány erőszakos megbuktatásával kell-e elérni a termelőeszközök állami tulajdonlásának célját.

A „tervezés” és „jóléti állam” kifejezések sem jelentenek mást a szocializmus és a kommunizmus végső céljánál, ahogyan a közgazdászok, államférfiak, politikusok és mindenki más használja ezeket a kifejezéseket. A tervezés azt jelenti, hogy az állam terveivel kell helyettesíteni az egyéni polgárok terveit. Azt jelenti, hogy meg kell fosztani a vállalkozókat és a tőkéseket annak lehetőségétől, hogy saját terveik szerint használják fel tőkéjüket és kötelezni kell őket arra, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjenek a központi tervező testület vagy hivatal utasításainak. Ennek megfelelően a tőkések és a vállalkozók kezéből a kormányzat kezébe kerül át az irányítás.

Tehát komoly hibát vét, aki úgy gondolja, hogy a szocializmus, a tervezés vagy a jóléti állam nem ugyanaz a válasz a társadalom gazdasági szervezésének kérdésére, mint a kommunizmus, és hogy azok „kevésbé abszolút” vagy „kevésbé radikális” megoldások. A szocializmus és a tervezés nem a kommunizmus ellenszerei, ahogy azt sokan gondolják. Egy szocialista annyiban mérsékeltebb egy kommunistánál, hogy nem adja át orosz ügynököknek saját országai titkos dokumentumait, és nem tervezi az antikommunista burzsoák meggyilkolását. Ez természetesen egy nagyon fontos különbség. Azonban semmi kapcsolatban nem áll a politikai cselekvés végső céljával.

Három: A kapitalizmus és a szocializmus a társadalmi szerveződés két eltérő módja. A termelőeszközök magántulajdonlása és köztulajdonlása ellentmondásban álló, és nem pusztán ellentétes elképzelések. Nincs olyan, hogy vegyes gazdaság, egy rendszer, ami félúton áll a kapitalizmus és a szocializmus között. Azok, akik a hibásan középútnak gondolt megoldást támogatják, nem a kommunizmus és a kapitalizmus közötti kompromisszumot ajánlják, hanem egy harmadik mintát, amely saját jellemvonásokkal bír, és amelyet saját érdemei szerint kell megítélni. Ez a harmadik rendszer, amelyet a közgazdászok intervencionizmusnak neveznek, nem egyesíti – ahogy bajnokai állítják – a kapitalizmus néhány vonását a szocializmus néhány vonásával. Az intervencionizmus egy egészen más dolog, mint a másik kettő. Nem hajthatatlanok és szélsőségesek a közgazdászok, akik kijelentik, hogy az intervencionizmus nem éri el a célokat, amelyeket támogatói el szeretnének érni, hanem ront a helyzeteken – nem a közgazdász saját nézőpontjából, hanem az intervencionizmus támogatói szempontjából. Pusztán leírják az intervencionizmus elkerülhetetlen következményeit.

Amikor a Kommunista Kiáltványban Marx és Engels bizonyos intervencionista rendeleteket pártolt, nem a szocializmus és a kapitalizmus közötti kompromisszumot szerették volna javasolni. Ezeket a rendeleteket – mellesleg ugyanazokat a rendeleteket, amelyek napjainkban a New Deal és Fair Deal politikák középpontját képezik – első lépésnek látták a teljes kommunizmus bevezetésének útján. Ők maguk „gazdaságilag elégtelennek és tarthatatlannak” találták ezeket a rendeleteket, és csak azért követelték őket, mert azok „a mozgalom során felülmúlják önmagukat, a régi társadalmi rendbe való további beavatkozásokat tesznek szükségessé és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei elkerülhetetlenek.”

Tehát a progresszívek társadalom- és gazdaságfilozófiája a szocializmus és a kommunizmus követelése.

Lábjegyzetek

1. Ez az utolsó két mondat nem vonatkozik napjaink három vagy négy szocialista szerzőjére, akik – bizony megkésve és elégtelenül – elkezdték megvizsgálni a szocializmus gazdasági problémáit. De szó szerint igazak minden más szocialistára a szocialista eszmék legkorábbi eredetétől kezdve egészen napjainkig. ↩

2. Sztálin arra irányuló próbálkozásairól, hogy hamis különbséget tegyen a szocializmus és a kommunizmus között lásd Mises, A huszadik század epilógusa, 3. fejezet. ↩