A sokaság, aki számára kényelmes jövedelmet és szabadidőt biztosít a kapitalizmus, szórakozásra vágyik. Tömegek tódulnak a színházakba. Virágzik a szórakoztatóipar. A híres színészek és drámaírók hat számjegyű bevételt élveznek. Palotákban élnek felszolgálókkal és úszómedencékkel. Minden bizonnyal nem „az éhség rabjai.” Mégis Hollywood és Broadway – a szórakoztatóipar világhírű központjai – a kommunizmus melegágyai. A szerzők és az előadók a szovjetizmus legbigottabb támogatói közé tartoznak.
Sokan próbálták megmagyarázni ezt a jelenséget. A legtöbb interpretációban van valamennyi igazság. Azonban egyik sem veszi figyelembe a fő motivációt, ami a forradalmárok soraiba űzi a színpad és a képernyő bajnokait.
A kapitalizmusban az anyagi siker azon múlik, mennyire értékelik a szuverén fogyasztók az ember teljesítményét. Ilyen tekintetben nincs különbség egy gyáros, egy producer vagy egy színdarabíró által nyújtott szolgáltatás között. Viszont ennek a függőségnek a tudata sokkal nagyobb kényelmetlenséget kelt a szórakoztatóipar tagjaiban, mint azokban, akik megfogható árucikkekkel látják el a fogyasztókat. A megfogható javak gyártói tudják, hogy a terméküket bizonyos fizikai tulajdonságaik miatt veszik meg. Ésszerűen számíthatnak arra, hogy a publikum továbbra is igényelni fogja ezeket a cikkeket mindaddig, amíg nem ajánlanak fel nekik valami jobbat vagy olcsóbbat, hiszen valószínűtlen, hogy a közeljövőben változni fognak az igények, amelyeket ezek a javak kiszolgálnak. Bizonyos mértékig előre tudják jelezni az intelligens vállalkozók e javak piacának jövőbeli állapotát. Egy bizonyos fokú magabiztossággal tudnak a jövőbe tekinteni.
Egészen más a helyzet a szórakoztatás területén. Az emberek azért vágynak élvezetekre, mert unatkoznak. És semmi sem untatja őket jobban, mint az élvezetek, amiket már ismernek. A szórakoztatóipar lényege a változatosság. A támogatók azt tapsolják meg leginkább, ami új, tehát váratlan és meglepő. Szeszélyesek és megmagyarázhatatlanok. Megvetik azt, amit tegnap dédelgettek. A színpad vagy a képernyő iparmágnásának mindig rettegnie kell a publikum önfejűségétől. Egy reggel gazdagon és híresen ébred, és másnapra talán feledésbe merül. Nagyon jól tudja, hogy teljes mértékben a mulatni vágyó tömeg szeszélyeitől függ a sorsa. Mindig szorongás kísérti. Mint az építőmester Ibsen darabjában, retteg az ismeretlen újoncoktól, az élettel teli fiatalságtól, amely át fogja venni a helyét a publikum szolgálatában.
Nyilvánvaló, hogy semmi sem oldja fel ezt a kényelmetlenséget. Tehát szalmaszálba kezdenek kapaszkodni. A kommunizmus – gondolják néhányan – el fogja hozni a megváltásukat. Talán nem az a rendszer tesz mindenkit boldoggá? Talán nem azt állítják kimagasló emberek, hogy az emberiség minden problémáját a kapitalizmus okozza, és a kommunizmus el fogja törölni azokat? Talán ők maguk nem az összes többi munkásember keményen dolgozó elvtársai?
Jogosan feltételezhető, hogy a Hollywood és Broadway kommunisták közül egyik sem tanulmányozta bármelyik szocialista szerző írásait, és még kevésbé a piacgazdaság bármely komoly analízisét. De pontosan ez az a tény, ami azt a furcsa illúziót kelti a modell-lányok, a táncosok és énekesek, a vígjátékok, mozgóképek és dalok szerzői és producerei szemében, hogy az ő sajátos panaszaik el fognak tűnni, amint kizsákmányolják a „kizsákmányolókat.”
Vannak, akik a kapitalizmust hibáztatják a szórakoztatóipar számtalan ostoba és durva termékéért. Szükségtelen vitába szállni ezzel. De érdemes emlékezni, hogy egyetlen amerikai miliő sem támogatta lelkesebben a kommunizmust, mint az emberek, akik részt vettek ezeknek a bugyuta filmeknek és daraboknak a létrehozásában. Amikor a jövő történésze azok után az apró, jelentős tények után kutat, amiket forrásanyagként Taine nagyra értékelt, nem szabadna elhanyagolnia a szerep megemlítését, amit a világ leghíresebb sztriptízművésze játszott az amerikai radikális mozgalomban.