A kapitalizmusban a közember olyan kényelmet élvez, amely az elmúlt korokban még a leggazdagabbak számára is ismeretlen, így elérhetetlen volt. De persze ezek az autók, tévék és hűtők nem tesznek egy embert boldoggá. A pillanatban, amikor megszerzi őket, talán boldogabbnak érzi magát, mint előtte. De amint valamelyik kívánsága kielégülésre talál, új kívánságok bukkannak fel. Ilyen az emberi természet.
Kevés amerikai van teljesen tisztában a ténnyel, hogy országuk élvezi a legmagasabb életszínvonalat, és az átlagos amerikai életszínvonala fantasztikusnak és elérhetetlennek tűnik a nem kapitalista országok elsöprő többsége számára. A legtöbb ember lekicsinyeli azt, amije van, és amit meg tudna szerezni, és azokra a dolgokra vágyik, amik elérhetetlenek számára. Felesleges volna panaszkodni az egyre több és több jószág iránti kielégíthetetlen étvágya miatt. Pontosan ez a vágy az az impulzus, ami vezeti az embert a gazdasági jobblét felé vezető úton. Megelégedni azzal, amit az ember már megszerzett, vagy amit könnyen megszerezhet, és közönnyel tartózkodni saját anyagi helyzete javítására törekvő bármiféle próbálkozástól, nem erény. Ez a hozzáállás inkább állati viselkedés, mint az észszerű emberi lények magatartása. Az ember legfőbb jellemzője, hogy sosem hagy fel az igyekezetekkel, amelyek céltudatos cselekvéssel jóléte fejlesztésére törekednek.
Ezeknek az igyekezeteknek azonban igazodniuk kell a célhoz. El kell tudniuk hozni a kitűzött hatásokat. A probléma a legtöbb kortársunkkal nem az, hogy szenvedélyesen vágynak a különböző javak gazdagabb kínálatára, hanem az, hogy alkalmatlan eszközöket választanak e cél elérésére. Félrevezetik őket a hamis ideológiák. Olyan politikát pártolnak, amelyek ellentétesek saját, helyesen értelmezett létfontosságú érdekeikkel. Mivel túl ostobák, hogy lássák magatartásuk elkerülhetetlen, hosszútávú következményeit, örömüket lelik annak mulandó, rövidtávú hatásaiban. Olyan rendeleteket pártolnak, amelyek végül szükségszerűen általános szegénységhez, a munkamegosztás alatt működő társadalmi együttműködés felbomlásához, és a barbarizmushoz való visszatéréshez vezetnek.
Kizárólag egyféleképpen javítható az emberiség anyagi helyzete: a népességnövekedéshez viszonyítva a felhalmozott tőke növekedésének felgyorsításával. Minél nagyobb az egy munkásra jutó befektetett tőke mennyisége, annál több és annál jobb terméket lehet gyártani és fogyasztani. Ezt hozta és hozza el újra minden nap a kapitalizmus és az annyit bántalmazott profitrendszer.
Miért gyűlölik mindannyian a kapitalizmust? Miközben élvezik a jólétet, amit a kapitalizmus biztosít, miért tekintenek vágyakozó pillantással a múlt „régi szép napjaira,” és napjaink orosz munkásainak nyomorult körülményeire?