Az értelmiségiek antikapitalizmusa nem pusztán egy vagy néhány országra korlátozódik. Azonban sokkal általánosabb és keservesebb jelenség az Egyesült Államokban, mint az európai országokban. Ahhoz, hogy az ember magyarázatot találjon erre a meglepő tényre, foglalkoznia kell azzal, amit az ember „előkelőségnek”, vagy franciául le monde-nak hív*.*
Európában az „előkelőség” magába foglal mindenkit, aki kiemelkedő bármelyik tevékenységi szférában. Államférfiak és parlamenti vezetők, a közszolgálat különböző részlegeinek vezetői, a fő újságok és magazinok kiadói és szerkesztői, előkelő írók, tudósok, művészek, színészek, zenészek, mérnökök, ügyvédek és orvosok alkotják a kiemelkedő üzletemberekkel és az arisztokrata és nemesi családok leszármazottjaival közösen azt, amit előkelő társaságnak neveznek. Kapcsolatba kerülnek egymással vacsorákon és teapartikon, jótékonysági bálokon és bazárokban, premiereken és kiállítás-megnyitókon; ugyanazokat az éttermeket, hoteleket és üdülőket látogatják. Amikor találkoznak, az intellektuális ügyekről folyó beszélgetésekben lelik örömüket – a társadalmi interakció e módját a reneszánsz Itáliájában fejlesztették ki, a párizsi szalonokban tökéletesítették, majd Nyugat- és Közép-Európa összes fontos városának „előkelőségében” utánozták. Ezeken az összejöveteleken találtak válaszokra az új eszmék és ideológiák, mielőtt nagyobb köröket kezdtek befolyásolni. Az ember nem foglalkozhat a tizenkilencedik század képzőművészeteinek és irodalmának történelmével anélkül, hogy ne elemezné a szerepet, amit az „előkelőség” játszott főszereplőik biztatásában vagy elbátortalanításában.
Az európai előkelőség nyitott mindenki előtt, aki kiemelkedően teljesített bármelyik területen. Ez talán könnyebb a nemesi származású és nagy vagyonú embereknek, mint a szerény jövedelmű polgároknak. De sem a vagyon, sem a titulus nem adhatja meg az előkelőség tagjának a rangot és presztízst, ami a személyes teljesítményből ered. A párizsi szalonok csillagai nem a milliomosok, hanem az Académie Francaise tagjai. Az értelmiségiek élénk érdeklődést tanúsítanak az intellektuális ügyek iránt, mások pedig legalább színlelik azt.
Amit az Egyesült Államokban „előkelőségnek” neveznek, szinte kizárólag a leggazdagabb családokból áll. Kevés társadalmi interakció történik a sikeres üzletemberek és a nemzet kiemelkedő szerzői, művészei és tudósai között. Azok, akik a Social Registerben [az amerikai előkelőségek névjegyzékében] szerepelnek, nem találkoznak társas keretek között a közvélemény formálóival és a nemzet jövőjét meghatározó eszmék hírnökeivel. Többségüket nem érdeklik a könyvek és az eszmék. Amikor találkoznak és épp nem kártyáznak, akkor személyekről pletykálnak és többet beszélnek sportról, mint kulturális kérdésekről. Viszont még azok is olyan embereknek tartják az írókat, tudósokat és művészeket, akikkel nem szeretnének társalogni, akik nem idegenkednek az olvasástól. Szinte áthidalhatatlan szakadék különíti el az „előkelőséget” az értelmiségiektől.
Erre a jelenségre adható történelmi magyarázat. De a magyarázat nem változtatja meg a tényeket. És a haragot sem képes eltüntetni vagy enyhíteni, amivel az értelmiségiek az „előkelőség” tagjainak megvetését fogadják. Az amerikai szerzők vagy tudósok hajlamosak barbárinak tekinteni a gazdag üzletembereket, akiket kizárólag a pénzcsinálás érdekel. A professzor megveti a végzett hallgatót, akit jobban érdekel az egyetem futballcsapata, mint tudományos teljesítménye. Sértve érzi magát, ha megtudja, hogy az edző nagyobb fizetést kap, mint egy kiemelkedő filozófiaprofesszor. Az emberek, akiknek kutatásai új termelési módszereket tettek lehetővé, gyűlölik az üzletembereket, akiket pusztán kutatómunkájuk pénzértéke érdekel. Jelentős tény, hogy az amerikai kutatóorvosok közül sokan szimpatizálnak a szocializmussal vagy a kommunizmussal. Mivel a közgazdaságtant illetően tudatlanok és látják, ahogy az egyetemi közgazdaság-professzorok is ellenzik azt, amit megvetően profitrendszernek neveznek, nem is várható tőlük más hozzáállás.
Ha egy csoport elzárja magát a nemzet többi részétől – kiváltképp értelmiségi vezetőitől – mint ahogy az amerikai „előkelőségek” teszik, elkerülhetetlenül ellenséges kritika célpontjaivá válnak azoktól, akiket a köreiken kívül tartanak. Ez az exkluzivitás, amit az amerikai gazdagok gyakoroltak, bizonyos értelemben kitaszítottá tette őket. Hiú büszkeséget lelnek saját kiválóságukban. Nem veszik észre, hogy ez az önkéntes szegregáció elszigeteli őket és ellenségességet szít, ami arra készteti az értelmiségieket, hogy antikapitalista politikát pártoljanak.