Igazuk van a szabadság jogi és alkotmányos fogalmának, illetve annak gyakorlati megvalósítására tervezett intézmények kritikusainak, amikor kijelentik, hogy a köztisztviselők önkényes cselekedeteitől való szabadság önmagában nem elegendő, hogy szabaddá tegye az embert. De ennek a vitathatatlan igazságnak a kihangsúlyozásával nyitott kapukat döngetnek. Hiszen soha a szabadság semmilyen támogatója nem állította, hogy a hivatalnokság korlátozása mindaz, ami szükséges a polgárok szabadságához. Ami annyi szabadságot biztosít az egyénnek, amennyi csak összeegyeztethető a társadalmi élettel, az a piacgazdaság működése. Az alkotmányok és a jognyilatkozatok nem teremtenek szabadságot. Pusztán a rendőrhatalom túlkapásai ellen védelmezik azt a szabadságot, amit a kompetitív gazdasági rendszer biztosít az egyénnek.
A piacgazdaságban az embereknek lehetőségükben áll törekedni az állomásra, amit el szeretnének érni a társadalmi munkamegosztás szerkezetében. Szabadon választhatják a hivatásukat, amivel embertársaikat tervezik szolgálni. Egy tervezett gazdaságban nincs meg ez a joguk. Ott a hatóságok határozzák meg mindenki foglalkozását. Feljebbvalói döntése emel valakit jobb pozícióba, vagy tagadja meg tőle az előléptetést. Az egyén teljes mértékben a hatalmon levők kegyelmétől függ. De a kapitalizmusban mindenki szabadon kihívhat mindenki mást. Ha úgy gondolja, hogy képes jobban vagy olcsóbban ellátni a publikumot, mint mások, megpróbálhatja demonstrálni hatékonyságát. A tőkehiány nem korlátozhatja a projektjeit. Hiszen a tőkések mindig olyan emberek után kutatnak, akik a képesek a legjövedelmezőbben hasznosítani a tőkéjüket. Az ember üzleti tevékenységének eredménye kizárólag a fogyasztók magatartásán múlik, akik azt vásárolják, amit a legjobban szeretnek.
A bérkereső sem a munkaadó önkényétől függ. Egy vállalkozót, aki képtelen felbérelni a szóban forgó munkához legjobban illő munkásokat, és képtelen eleget fizetni nekik annak megakadályozása érdekében, hogy más állást fogadjanak el, a nettó bevétel csökkenésének büntetése sújt. A munkaadó nem szívességet tesz a munkavállalóknak. Vállalkozása sikerének elengedhetetlen eszközeként béreli fel őket, mint ahogyan nyersanyagokat és gyárfelszerelést vásárol. A munkás szabadon felkutathatja azt a foglalkozást, ami a legjobban illik hozzá.
A társadalmi szelekció folyamata, ami meghatározza minden egyén helyzetét és jövedelmét, megállás nélkül zajlik egy piacgazdaságban. Nagy vagyonok összezsugorodnak és végül teljesen szertefoszlanak, míg más, szegénységbe született emberek kimagasló pozíciókba emelkednek és jelentős jövedelemre tesznek szert. Ahol nincsenek kiváltságok, és ahol az állam nem biztosít védelmet bizonyos csoportoknak vagy egyéneknek, akiket az újoncok felsőbbrendű hatékonysága fenyeget, ott arra kényszerülnek azok, akik a múltban vagyonra tettek szert, hogy újra és újra ismét szert tegyenek rá a mindenki mással való versenyben.
A munkamegosztás alatti társadalmi együttműködés keretein belül mindenki a szolgálatainak a vásárlóközönség általi elismerésétől függ, amelynek ő maga is tagja. A vásárlással vagy a vásárlástól való tartózkodással mindenki a legfelső bíróság tagja, ami mindenkinek – így önmagának is – egy bizonyos helyet rendel a társadalomban. Mindenki része a folyamatnak, ami néhányaknak magasabb, és másoknak alacsonyabb jövedelmet biztosít. Mindenki szabadon tehet valamit, amit embertársai készek megjutalmazni nagyobb jövedelem kiosztásával. A szabadság a kapitalizmusban azt jelenti: nem függeni jobban mások döntésétől, mint amennyire azok a mások függenek az egyénétől. Semmilyen más szabadság nem elképzelhető ott, ahol a termelést a munkamegosztás alatt végzik és nem áll fenn mindenki tökéletes gazdasági önellátása.
Szükségtelen kihangsúlyozni, hogy a kapitalizmus mellett és a szocializmus ellen felhozott érv nem az a tény, hogy a szocializmus szükségszerűen elpusztítja a szabadság minden maradványát és mindenkit a hatalmon levők szolgájává változtat. A szocializmus megvalósíthatatlan, mint gazdasági rendszer, mivel egy szocialista társadalom semmilyen módon nem folyamodhatna gazdasági kalkulációhoz. Ezért nem lehet a társadalom gazdasági szerveződésének rendszereként tekinteni rá. A szocializmus a társadalmi együttműködés szétbomlasztásának, a szegénység és a káosz előidézésének eszköze.
A szabadság kérdésének taglalása során az ember nem a kapitalizmus és a szocializmus között húzódó lényegi gazdasági problémára hivatkozik. Ehelyett arra mutat rá, hogy a nyugati ember, az ázsiai emberrel ellentétben, teljesen a szabadságban való élethez alkalmazkodott és teljesen a szabadságban élt élet formálta őt. Kína, Japán, India civilizációi és a Közel-Kelet mohamedán országai, ahogy léteztek, mielőtt ezek a nemzetek megismerkedtek a nyugati életmóddal, kétségtelenül nem nevezhetők barbarizmusnak. Ezek a népek már sok száz évvel vagy akár évezredekkel ezelőtt is csodálatos eredményeket értek el az iparművészetekben, az építészetben, az irodalomban és a filozófiában, illetve az oktatási intézmények kifejlesztésében. Hatalmas birodalmakat alapítottak és szerveztek. De aztán visszamaradtak erőfeszítéseik, kultúrájuk lebénult, lezsibbadt, és elveszítették képességüket, hogy sikeresen megbirkózzanak a gazdasági problémákkal. Elsorvadt szellemi és művészi zsenialitásuk. Művészeik és szerzőik tompán utánozták a hagyományos mintákat. Teológusaik, filozófusaik és jogászaik a régi munkák változatlan egzegézisét folytatták. Összeomlottak az őseik által felhúzott műemlékek. Birodalmaik szertefoszlottak. Polgárjaik elvesztették az életerejüket és energiájukat, fásultak lettek az egyre növekvő hanyatlással és elszegényedéssel szemben.
A keleti filozófia és költészet ősi munkái egyenrangúak a nyugat legértékesebb munkáival. De a kelet évszázadok óta nem alkotott semmi fontos könyvet. A modern korok szellemi és irodalmi történelme aligha jegyezte fel egyetlen keleti költő nevét. A kelet nem járult hozzá többé semmivel az emberiség intellektuális erőfeszítéseihez. A nyugatot felkavaró problémák és viszályok ismeretlenek maradtak a kelet számára. Európában nyugtalanság volt; keleten stagnálás, tunyaság és közöny.
Ennek nyilvánvaló az oka. A keletből hiányzott egy primordiális dolog, az államtól való szabadság eszméje. A kelet sosem emelte fel a szabadság lobogóját, sosem próbálta kihangsúlyozni az egyén jogait az uralkodók hatalmával szemben. Sosem vonta kérdőre a despoták önkényét. És következményképpen sosem állított fel egy jogi keretrendszert, ami védelmezte volna a magánpolgár vagyonát a zsarnokok általi eltulajdonítástól. Épp ellenkezőleg, miután megvezette őket az elképzelés, hogy a gazdagok vagyona az oka a szegények nyomorának, mindenki helyeselte a sikeres üzletemberek kifosztásának állami gyakorlatát. Így megakadályozták a nagyméretű tőkefelhalmozódást, a nemzeteknek pedig le kellett mondaniuk azokról a fejlesztésekről, amik jelentős tőkebefektetést követelnek. Semmilyen „burzsoázia” sem fejlődhetett ki, következményképpen nem volt publikum, ami biztathatta és támogathatta volna a szerzőket, művészeket, feltalálókat. Zárva állt minden út az emberek gyermekei előtt, ami személyük elismeréshez vezetett, egyet kivéve. Megpróbálhatták elérni céljukat a fejedelmek szolgálatával. A nyugati társadalom olyan egyének közössége volt, akik a legmagasabb díjakért versenyezhettek. A keleti társadalom az alattvalók agglomerációja volt, akik teljesen az uralkodók kegyétől függtek. A nyugat éber fiatalsága a tettek mezejeként látja a világot, ahol hírnevet, kiválóságot, kitüntetéseket és vagyont szerezhet; semmi sem tűnik túlságosan nehéznek ambíciója számára. A keleti szülők alázatos utódjai semmi mást nem tudnak, mint követni környezetük rutinját. A nyugati ember nemes önállósága olyan dithüramboszokban került diadalmas kifejezésre, mint Szophoklész kari Antigoné-himnusza az emberről és vállalkozó szelleméről, és Beethoven kilencedik szimfóniája. A keleten soha semmi ehhez fogható nem volt hallható.
Vajon lehetséges, hogy azoknak a leszármazottjai, akik felépítették a fehér ember civilizációját, feladják szabadságukat és önként megadják magukat a mindenható állam hatalmának? Hogy egy olyan rendszerben keresik a megelégedést, ahol egyetlen feladatuk az lesz, hogy fogaskerékként szolgáljanak a mindenható tervező által kigondolt és működtetett hatalmas gépezetben? El kellene söpörnie a visszamaradott civilizációkra jellemző mentalitásának az eszméket, amelyek diadalmáért ezrek és ezrek adták az életüket?
Ruere in servitium, szolgaságba zuhantak, figyelte meg sajnálattal Tacitus, amikor a rómaiakról beszélt Tiberius korában.