3. Igazságtalanság

A kapitalizmus legszenvedélyesebb becsmérlői azok, akik állítólagos igazságtalansága okán utasítják el azt.

Indokolatlan időpazarlás azt ábrázolni, minek kellene lennie, viszont nincs, mivel ellentétben áll a valódi univerzum megváltoztathatatlan törvényeivel. Az efféle ábrándokat ártalmatlannak gondolhatjuk mindaddig, amíg álmodozások maradnak. De amikor szerzőik elkezdik figyelmen kívül hagyni a különbséget a fantázia és a valóság között, az élet és a jólét külső körülményei javítására törekvő emberi törekvések legkomolyabb ellenségévé válnak.

A legrosszabb ezek közül a téveszmék közül az elképzelés, miszerint a „természet” minden embernek bizonyos jogokat adományozott. Eszerint a tan szerint a természet bőkezűen bánik minden megszületett gyermekkel. Mindenből jut bőven mindenkinek. Így mindenki jogos és elidegeníthetetlen követeléssel állhat minden embertársa és a társadalom elé, hogy megkapja a teljes fejadagot, amit a természet neki osztott. A természetes és isteni igazságosság örökérvényű törvényei megkövetelik, hogy senki sem tulajdoníthatja el azt, ami jog szerint másokat illet. A szegények csak azért szűkölködnek, mert az igazságtalan emberek megfosztották őket attól, ami születésüknél fogva jogosan az övék. Az egyház és a világi hatóságok feladata megakadályozni az efféle fosztogatást, és mindenkit gazdaggá tenni.

Ennek a tannak minden szava hamis. A természet nem bőséges, hanem fukar. Korlátozta a kínálatát minden dolognak, ami elengedhetetlen az emberi élet fenntartásához. Állatokkal és növényekkel népesítette be a világot, akikbe beleépítette az emberi élet és jólét elpusztításának ösztönét. Olyan erőket és elemeket sorakoztat fel, amelyek káros hatást gyakorolnak az emberi életre és az élet fenntartására törekvő emberi erőfeszítésekre. Az ember túlélése és jóléte annak az eredménye, hogy képes volt felhasználni a fő eszközét, amit a természet adott neki – az elméjét. Emberek teremtették meg a munkamegosztás rendszerében együttműködve az összes vagyont, amit az álmodozók a természet ingyenes ajándékának tartanak. Ennek a vagyonnak az „elosztásával” kapcsolatban nonszensz az igazságosság bármilyen állítólag isteni vagy természetes elvére hivatkozni. Nem a természet által az embernek adott források egy részének az elosztása az, ami számít. Sokkal inkább azoknak a társadalmi intézményeknek a fenntartása számít, amelyek lehetővé teszik minden szükséges dolog termelésének folytatását és növelését.

Az Egyházak Világtanácsa, a protestáns egyházak ökomenikus szervezete 1948-ban kijelentette: „Az igazságosság megköveteli, hogy Ázsia és Afrika lakói részesüljenek például a nagyobb gépesített gyártás hasznából."¹ Ennek csak akkor van értelme, ha az ember úgy gondolja, hogy az Úr egy bizonyos számú gépezetet adott, és azt várta, hogy ezeket a találmányokat egyenlően fogják elosztani a különböző nemzetek között. A kapitalista országok azonban bűnösen sokkal többet vettek birtokukba ebből az állományból, mint ami „igazságosan” megillette volna őket, így megfosztották Ázsia és Afrika lakóit jogos jussuktól. Micsoda szégyen!

Az igazság az, hogy a tőke felhalmozása és annak gépezetekbe történő befektetése – a nyugati emberek viszonylag nagyobb vagyonának forrása – kizárólag a laissez-faire kapitalizmusnak köszönhető, amit az Egyházak ugyanezen irata szenvedélyesen elferdít és erkölcsi alapokon elutasít. Nem a kapitalisták hibája, hogy az ázsiaiak és az afrikaiak nem vezették be az ideológiákat és politikai intézkedéseket, amelyek lehetővé tették volna a kapitalizmus helyi evolúcióját. És az sem a kapitalisták hibája, hogy ezeknek a nemzeteknek a politikája meggátolta a külföldi befektetőket abban, hogy megadják nekik a „nagyobb gépesített gyártás hasznát.” Senki sem vitatja, hogy az tesz szegénnyé százmilliókat Ázsiában és Afrikában, hogy primitív termelési módszerekhez ragaszkodnak és nem élnek az előnyökkel, amiket a jobb eszközök és korszerű technológia felhasználása adhatna nekik. De kizárólag egyetlen módszerrel szüntethető meg a kínjuk – nevezetesen a laissez-faire kapitalizmus teljes bevezetésével. Amire szükségük van, az a magánvállalkozás és az új tőke felhalmozódása, a tőkések és a vállalkozók. Ostobaság a kapitalizmust és a nyugat kapitalista nemzeteit hibáztatni az állapotért, amit a visszamaradott népek okoztak maguknak. A jelzett orvosság nem „igazságosság”, hanem a működőképes, azaz laissez-faire politikával helyettesíteni a működésképtelen politikát.

Nem az igazságosság homályos fogalmáról szóló hiábavaló töprengés emelte az átlagember életszínvonalát a kapitalista országokban a mostani magasságába, hanem az „individualistáknak” és „kizsákmányolóknak” nevezett emberek cselekedetei. A visszamaradott országok szegénysége annak a ténynek köszönhető, hogy a vagyonelkobzásuk, a diszkriminatív adóztatásuk és a devizakereskedelemre kivetett tilalmaik megakadályozzák a külföldi tőke befektetését, míg belföldi politikájuk meggátolja a hazai tőke felhalmozódását.

Mindazokat, akik erkölcsi alapon utasítják el a kapitalizmust, mondván, hogy egy igazságtalan rendszer, megtéveszti, hogy képtelenek felfogni, mi az a tőke, hogyan jön létre, miként tartják fenn, és milyen előnyök származnak abból, ha felhasználják azt a termelési folyamatokban.

Az új tőkejavak létrejöttének egyetlen forrása a megtakarítás. Ha minden megtermelt jószágot elfogyasztanak, nem jön létre új tőke. Ha azonban a fogyasztás hátramarad a termelés mögött, az újonnan termelt javak az elfogyasztott javakhoz viszonyított többletét pedig további termelési folyamatokban hasznosítják, ezeket a folyamatokat ekkor tehát több tőkejószág segítségével végzik el. Minden tőkejószág közbenső jószág, állomás az úton, ami az eredeti termelési tényezők – azaz a természetes erőforrások és az emberi munka – legelső felhasználásától a fogyasztásra kész termékek végső kibocsátásához vezet. Romlandók. Előbb vagy utóbb elkopnak a termelési folyamatokban. Ha minden terméket elfogyasztanak a termelésük során felhasznált tőkejavak helyettesítése nélkül, felélik a tőkét. Ha ez történik, a további termelést csak kevesebb mennyiségű tőkejószág fogja segíteni, és ennek következtében kevesebbet fognak termelni a felhasznált természetes erőforrások és a munkaerő egyes egységeivel. Ezt a túlköltekezést és tőkekivonást megelőzendő, az embernek a tőkefenntartásra, a használható javak előállítása során felhasznált tőkejavak helyettesítésére kell fordítania a termelési erőfeszítések egy részét.

A tőke nem Isten vagy a természet ingyen ajándéka. A tőke a fogyasztás előrelátó korlátozásának következménye. A megtakarítás hozza létre és növeli, és a túlköltekezéstől való tartózkodás tartja fenn.

Továbbá a tőkének vagy a tőkejavaknak önmagukban nem áll hatalmában, hogy növeljék a természeti erőforrások és a munka termelékenységét. Csak akkor növelik a befektetett természeti erőforrás és a munkaerő egységenkénti kibocsátását, ha bölcsen használják vagy fektetik be a megtakarítások gyümölcsét. Ha nem ez történik, akkor elherdálják vagy elpazarolják őket.

Az új tőke felhalmozása, az előzőleg felhalmozott tőke fenntartása és a tőke hasznosítása az emberi erőfeszítések termelékenységének növelése érdekében a céltudatos emberi cselekvés gyümölcsei. A takarékos emberek magatartásának eredményei, akik megtakarítanak és tartózkodnak a túlköltekezéstől, tehát a tőkéseké, akik kamatot keresnek; és az embereké, akik sikeresen felhasználják az elérhető tőkét a fogyasztók igényinek lehető legjobb kielégítéséért, azaz a vállalkozóké, akik profitot keresnek.

Sem a tőke (vagy tőkejavak), sem az, ahogyan a tőkések és a vállalkozók bánnak a tőkével, nem emelheti fel a többi ember életszínvonalát, ha ezek a nem-tőkések és nem-vállalkozók nem reagálnak egy bizonyos módon. Ha a bérkeresők úgy viselkednének, ahogyan azt a hamis „bérek vastörvénye” leírja, és nem tudnák másra használni jövedelmüket, minthogy egyenek és több utódot nemzzenek, a felhalmozott tőke növekedése lépést tartana a népességnövekedéssel. A további tőke felhalmozásának minden előnyét elnyelné az emberek számának sokszorozódása. Az emberek azonban nem úgy válaszolnak életük külső körülményeinek változására, mint a rágcsálók vagy a baktériumok. Más kielégülést is ismernek, mint az evés és szaporodás. Következményképpen a kapitalista civilizáció országaiban a felhalmozott tőke növekedése meghaladja a népességadatokat. Olyan arányban, amennyire ez történik, megnövekedik a munkaerő határtermelékenysége a termelés anyagi tényezőinek határtermelékenységéhez viszonyítva. Ekkor megjelenik a magasabb bérekre irányuló tendencia. Megnövekedik a tejes kibocsátás azon része, ami a bérkeresőknek jut, ahhoz a részhez viszonyítva, ami kamatként a tőkésekhez és bérleti díjként a földtulajdonosokhoz kerül.²

Csak akkor van értelme a munka termelékenységéről beszélni, ha az ember a munka határtermelékenységére hivatkozik, azaz a nettó kibocsátás különbségére egy munkás kivonása után. Ekkor az egy konkrét gazdasági mennyiségre vonatkozik, egy meghatározott mennyiségű jószágra vagy annak pénzben kifejezett mennyiségére. A munka általános produktivitásának fogalma, ahogyan azt a közbeszédben akkor használják, amikor a munkások állítólagos természeti jogára hivatkoznak ahhoz, hogy a termelékenység teljes növekedését követeljék, üres és definiálhatatlan. Arra az illúzióra alapul, hogy lehetséges meghatározni a részt, amivel a különböző, egymást kiegészítő termelési tényezők fizikailag hozzájárultak a termék létrehozásához. Ha az ember elvág egy darab papírt egy ollóval, lehetetlen hozzárendelni az eredmény arányos részeit az ollóhoz (vagy külön a két pengéhez) és az ollót használó emberhez. Egy autó legyártáshoz az embernek különböző gépekre és szerszámokra, különböző nyersanyagokra, a különböző fizikai dolgozók munkájára és mindenekelőtt egy tervező tervére van szüksége. De senki sem tudja eldönteni, az elkészült kocsi mekkora részét lehet fizikailag az együttműködés összes különböző tényezőjének tulajdonítani, amelyek szükségesek voltak az autó termeléséhez.

Az érv kedvéért félretehetjük egy pillanatra a probléma népszerű taglalásának tévedéseire rávilágító összes megfontolást és megkérdezhetjük: A két tényező, a munka vagy a tőke közül melyik okozta a termelékenység növekedését? De ha így tesszük fel a kérdést, annak kell lennie a válasznak, hogy a tőke. Az a tény teszi magasabbá napjaink Egyesült Államának teljes kibocsátását (foglalkoztatott emberenként) az előző korok vagy a Kínához hasonló, gazdaságilag visszamaradott országok termelésénél, hogy napjaink amerikai munkását több és jobb eszközök segítik. Ha a tőkefelszerelés (munkásonként) nem volna bőségesebb, mint háromszáz évvel ezelőtt, vagy mint ma Kínában, a kibocsátás (munkásonként) nem lenne magasabb. A további tőke befektetése az, ami megkövetelt ahhoz, hogy növekedjen az amerikai ipari kibocsátás teljes mennyisége a foglalkoztatott munkások számának növekedése nélkül, amit kizárólag új megtakarítással lehet felhalmozni. Azoknak írható jóvá a teljes munkaerő termelékenységének sokszorozódása, akik megtakarítanak és befektetnek.

Az emeli a béreket, és adja a tőkefelhalmozódás által fokozott kibocsátás egyre nagyobb részét a bérkeresőknek, hogy a tőkefelhalmozódás foka meghaladja a népességnövekedés fokát. A hivatalos tan némán átlépi ezt a tényt, vagy akár nyomatékosan le is tagadja. De a szakszervezetek politikái világosan bemutatják, hogy vezetőik teljesen tisztában vannak az elmélet helyességével, amit a nyilvánosság előtt bugyuta burzsoá védőbeszédnek neveznek. Szorgosan csökkentenék a munkakeresők számát a bevándorlásellenes törvényekkel az egész országban és a munkaerőpiac minden szegmensében az újonnan érkezők beáramlásának megelőzésével.

Azt, hogy a bérszintek növekedése nem az egyéni munkás „termelékenységén,” hanem a munkaerő határtermelékenységén múlik, világosan demonstrálja a tény, hogy ott is felfelé mozognak a bérszintek, ahol az egyén „produktivitása” egyáltalán nem változott. Sok ilyen munka van. Egy borbély ma pontosan ugyanúgy borotválja a vásárlóját, mint ahogyan elődei borotválták az embereket kétszáz évvel ezelőtt. Egy komornyik pontosan úgy vár a brit miniszterelnök asztalánál, mint ahogy a komornyikok szolgálták egyszer Pittet és Palmerstont. A mezőgazdaságban néhány munkát ugyanolyan eszközökkel ugyanúgy végeznek, mint századokkal ezelőtt. Azonban az ilyen munkások által megkeresett bérek ma sokkal nagyobbak, mint amekkorák a múltban voltak. Magasabbak, mivel a munkaerő határtermelékenysége határozza meg őket. A komornyik munkáltatója visszatartja ezt az embert a gyári munkától, és ebből fakadóan azzal a termelésnövekedéssel egyenlő mennyiséget kell fizetnie neki, amennyit egy ember hozzáadott foglalkoztatása hozna egy gyárban. Nem a komornyik érdeme, ami okozza ezt a béremelkedést, hanem az, hogy a befektetett tőke növekedése meghaladja a kezek számának növekedését.

Abszurd minden álgazdaságtani doktrína, ami lekicsinyeli a megtakarítás és a tőkefelhalmozódás szerepét. Az teremtette meg a kapitalista társadalom nagyobb vagyonát a nem-kapitalista társadalom kisebb vagyonához képest, hogy a tőkejavak elérhető kínálata nagyobb az előbbiben, mint az utóbbiban. Az növelte meg a bérkeresők életszínvonalát, hogy megnövekedett a bérkeresésre hajlandó emberek egy főre eső tőkefelszerelése. Ennek a ténynek köszönhető, hogy a megtermelt használható javak teljes összegének egyre nagyobb része kerül a bérkeresőhöz. Marx, Keynes és egy sor kevésbé ismert szerző egyik szenvedélyes tirádája sem képes egyetlen gyenge pontra rámutatni a mondatban, miszerint egyetlen egy módja van a bérek növelésének permanensen és mindenki javára, aki szeretne bért keresni – nevezetesen az elérhető tőke növekedésének gyorsítása a népesség növekedésével szemben. Ha ez „igazságtalan”, akkor a természetet kell okolni, nem pedig az embert.

Lábjegyzetek

1. The Church and the Disorder of Society, New York, 1948, 198. o. ↩

2. A profitok nem változnak. A nyereség a hozam, amit abból szereznek, hogy az anyagi termelési tényezők és a munkaerő felhasználását hozzáigazítják a kínálatban és a keresletben fellépő változásokhoz, és teljes mértékben az előzőleg fennálló nem megfelelő igazodáson, illetve annak eltörlésének mértékén múlik. A nyereség átmeneti és eltűnik, amint teljesen eltörölték a hibás igazodásokat. De ahogyan újra meg újra megjelennek a változások a keresletben és a kínálatban, új nyereségforrások is újra meg újra megjelennek. ↩