A piacon, amelyet nem akadályoznak a külső beavatkozások, sosem áll meg a folyamat, amely a termelési tényezők feletti irányítást általában a leghatékonyabb emberek kezébe helyezi. Amint lassulnak egy ember vagy egy vállalat erőfeszítései arra, hogy a lehető legjobban elégítse ki a fogyasztók legsürgetőbb, teljesen még ki nem elégített vágyait, megindul a korábbi sikeres erőfeszítések által felhalmozott vagyon szertefoszlása. A vagyon szertefoszlása gyakran már az üzletember élete során bekövetkezik, amikor az öregkor, fáradtság és betegség hatására megtörik lendülete, energiája és találékonysága, illetve elveszik a képessége, hogy ügyleteit a piac folyamatosan változó szerkezetéhez igazítsa. Gyakrabban lomha örökösei herdálják el ezt az örökséget. Ha a buta és közönyös utódok nem süllyednek vissza a jelentéktelenségbe, és inkompetenciájuk ellenére is pénzes emberek maradnak, vagyonukat olyan intézményeknek és politikai rendelkezéseknek köszönhetik, amelyeket az antikapitalista hajlamok diktáltak. Visszavonulnak a piacról, ahol a megszerzett vagyon megtartásának egyetlen módja annak újbóli megkaparintása minden nap a mindenki elleni verseny során, mind a már létező vállalatok, mind a kis tőkével működő újonnan érkezők ellen. Azzal, hogy államkötvényeket vesznek, az állam szárnyai alá menekülnek, aki megígéri, hogy védelmezi őket a piac veszélyeitől, ahol a hatékonytalanságot veszteséggel büntetik.1
Vannak azonban családok, ahol generációkon keresztül továbbadják a vállalkozói sikerekhez szükséges kimagasló képességeket. Gyermekeik, unokáik vagy akár ükunokáik közül páran velük egyenrangúak, vagy akár náluk is kimagaslóbbak. Az ősök vagyona nem foszlik szét, hanem egyre növekszik.
Az ilyen esetek természetesen nem gyakoriak. Nem csupán ritkaságuk miatt vonzzák a figyelmet, hanem azért is, mert kétszeres presztízst élveznek azok, akik tudják, hogyan kell megnövelni egy örökölt vállalkozást: a felmenőik iránt, és az irántuk érzett tiszteletet. Az ilyen „patríciusokban” – ahogy azok az emberek nevezik őket, akik figyelmen kívül hagyják a státusztársadalom és a kapitalista társadalom közötti különbséget – a vérvonal, a kifinomult ízlés és a kegyes modor egy keményen dolgozó üzletember képességeivel és szorgalmával párosul. És néhányuk az ország, vagy akár a világ leggazdagabb vállalkozói közé tartozik.
A leggazdagabb néhány úgynevezett patrícius család egyes körülményeit kell tanulmányoznunk, hogy megmagyarázzunk egy jelenséget, ami fontos szerepet játszik a modern antikapitalista propagandában és mesterkedésekben.
Az adottságokat, amik a nagyvállalatok sikeres üzemeltetéséhez szükségesek, még ezekben a szerencsés családokban sem örökli meg az összes gyermek és unoka. Nemzedékenként rendszerint csupán egy, vagy a legjobb esetben is kettő sajátítja el őket. Tehát a család vagyonának és vállalkozásának túlélése érdekében elengedhetetlen, hogy az ügyleteket erre az egyre vagy kettőre bízzák, míg a többi családtag pusztán a bevételek egy részét kapja meg. Az ehhez hasonló végrendelkezések módszerei országról országra változnak, a nemzeti és helyi törvények sajátos kikötései szerint. Hatásuk azonban mindig ugyanaz. A családot két kategóriára osztják – akik intézik az ügyleteket, és akik nem.
A második kategória rendszerint olyan emberekből áll, akik közeli kapcsolatban állnak az első kategóriába tartozókkal, akiket főnököknek nevezünk. A főnökök testvérei, unokatestvérei, gyakrabban nővérei vagy húgai, özvegy sógornői, unokahúgai, és a többi. A második kategória tagjait kuzinoknak nevezzük.
A kuzinok bevétele a vállalatból vagy cégből származik. De ismeretlen előttük az üzleti élet, és semmit nem tudnak a problémákról, amikkel a vállalkozó szembesül. Divatos bentlakásos iskolákban és kollégiumokban nevelték őket, melynek légkörét áthatja az evilági pénzkeresés gőgös megvetése. Néhányuk klubokban és egyéb szórakozóhelyeken tölti idejét, fogadásokat köt és szerencsejátékozik, lakomázik és mulatozik, drága kicsapongásokat élvez. Mások amatőr szinten foglalatoskodnak festészettel, írással vagy más művészetekkel. Tehát legtöbbjük tétlen, haszontalan ember.
Igaz, hogy voltak és vannak kivételek, és a kuzinok csoportjának kivételei bőségesen ellensúlyozzák teljesítményükkel a playboyok és tékozlók kirívó viselkedését. A legkiválóbb szerzők, tudósok és államférfiak közül sokan ilyen „foglalkozás nélküli úriemberek” voltak. Megszabadulva annak szükségétől, hogy jövedelmező állással megélhetést keressenek, és nem szorulva a bigottság függőinek szívességeire, új eszmék úttörőivé váltak. Mások, akikből hiányzott az inspiráció, olyan művészek mecénásai lettek, akik a pénzügyi segítség és a biztatás nélkül sosem lettek volna képesek megalkotni kreatív munkájukat. Számos történész kihangsúlyozta a szerepet, amit a pénzes emberek játszottak Nagy-Britannia intellektuális és politikai evolúciójában. A miliő, amelyben a tizenkilencedik század Franciaországának szerzői és művészei éltek és biztatásra leltek a le monde, az „előkelőség” volt.
Itt azonban nem a playboyok bűneivel vagy a gazdagok más csoportjainak kiválóságával foglalkozunk. Témánk az a szerep, amelyet a kuzinok egy speciális csoportja vállalt a piacgazdaság elpusztítását célzó tanok terjesztésében.
Számos kuzin érezte úgy, hogy sérti őket a megállapodás, ami szabályozza pénzügyi kapcsolatukat a főnökökkel és a családi vállalattal. Akár apjuk vagy nagyapjuk végakarata hozta azokat a megállapodásokat, akár maguk írták alá őket - úgy hiszik, hogy túl keveset kapnak, a főnökök pedig túl sokat. Mivel nem ismeretes előttük a vállalkozás és a piac természete, Marxszal együtt meg vannak győződve arról, hogy a tőke automatikusan „profitot nemz.” Nem értik, miért kellene a vállalatvezető családtagoknak többet kapniuk, mint nekik. Mivel túl ostobák ahhoz, hogy helyesen kiértékeljék a mérlegek és eredmény-kimutatások jelentését, a főnökök minden cselekedete mögött gonosz szándékot sejtenek, ami arra irányul, hogy megfosszák őket attól, ami jogosan az övék. Folyamatosan civakodnak velük.
Nem meglepő, hogy a főnökök elveszítik a türelmüket. Büszkék a sikerükre, amellyel minden akadályt leküzdöttek, amit az államok és szakszervezetek gördítettek a nagyvállalatok elé. Teljesen tudatában vannak a ténynek, hogy hatékonyságuk és buzgóságuk nélkül a vállalat vagy rég tévútra tévedt volna, vagy a családnak el kellett volna adnia azt. Úgy vélik, hogy a kuzinoknak az igazságosság jegyében számba kellene venni érdemeiket, és panaszaikat egyszerűen szemtelennek és felháborítónak találják.
A főnökök és a kuzinok közötti családi viszály egyedül a klán tagjaira vonatkozik. De általános fontosságra tesz szert, amikor a kuzinok – hogy bosszantsák a főnököket – belépnek az antikapitalista táborba, és tőkét biztosítanak mindenféle „progresszív” törekvésnek. A kuzinok lelkesen támogatják a sztrájkokat még olyan cégeknél is, amelyekből saját jövedelmük fakad.2 Köztudott tény, hogy a legtöbb „progresszív” magazin és számtalan „progresszív” újság teljesen a támogatásoktól függ, amit bőségesen adnak nekik. Ezek a kuzinok progresszív egyetemeknek, főiskoláknak és intézményeknek adományoznak „társadalmi kutatások” érdekében, és szponzorálnak mindenféle kommunista párttevékenységet. „Társalgószoba-szocialistaként” és „luxuslakás-Bolsevikként” fontos szerepet töltenek be a „proletár hadseregben,” ami a „kapitalizmus förtelmes rendszere” ellen harcol.
Lábjegyzetek
-
Európában egészen a közelmúltig egy másik lehetőséget is biztosítottak arra, hogy óvják a vagyont a tulajdonos ügyetlenségétől és tékozlásától. A piacon szerzett jövedelmet nagy földbirtokokba fektethették, amiket vámok és más rendeletek védelmeztek a külföldi versenytársaktól. Nagy-Britanniában a hitbizomány és a kontinens hasonló örökségi rendelkezései meggátolták, hogy a tulajdonos az örökösök kárára eladja a tulajdonát. ↩
-
„Limuzinok vitték egyenruhás söfőrökkel a sztrájkőrséghez a megfontolt hölgyeket, néha azokra a sztrájkokra is, amit a cég ellen szerveztek, ami segített finanszírozni a limuzint.” Eugene Lyons, The Red Decade, New York, 1941, 186. o. (Kiemelés tőlem.) ↩