A sajtó szabadsága a szabad polgárok által alkotott nemzet egyik alapvető vonása. A régi klasszikus liberalizmus politikai programjának egyik létfontosságú pontja. Soha senkinek nem sikerült bármi életképes ellenvetést megfogalmazni a két klasszikus könyv: John Milton Areopagitica, 1644, és John Stuart Mill A Szabadságról, 1859, könyve ellen. Az engedély nélküli nyomtatás az irodalom éltető eleme.
Szabad sajtó csak ott létezhet, ahol a termelőeszközök magántulajdonban állnak. Lehetetlen a sajtószabadság egy szocialista rendszerben, ahol az állam tulajdonol és irányít minden kiadót és nyomdát. Ott egyedül az állam határozza meg, hogy kinek legyen ideje és lehetősége írni, hogy mit nyomtassanak és publikáljanak. A szovjet Oroszországban uralkodó állapotokhoz viszonyítva utólag még a cári Oroszország is a szabad sajtó országának tűnik. Amikor a nácik véghez vitték a híres könyvégetésüket, pontosan az egyik nagy szocialista szerző, Cabet terveinek megfelelően cselekedtek.1
Ahogyan minden nemzet a szocializmus felé menetel, a szerzők szabadsága lépésről lépésre szertefoszlik. Napról napra egyre nehezebbé válik olyan könyvek vagy cikkek kiadása, aminek tartalma nem tetszik az államnak vagy a nagy hatalmú lobbicsoportoknak. Az eretnekeket még nem „likvidálják”, mint Oroszországban, és még nem is égetik el a könyveket az Inkvizíció parancsára. A cenzúra régi rendszere sem tért vissza. Ennél hatékonyabb fegyverek rejlenek az önjelölt progresszívek kezében. Elnyomásuk legfőbb eszköze a szerzők, a szerkesztők, a kiadók, a könyvárusítók, a nyomdák, a hirdetők és az olvasók bojkottálása.
Mindenki szabadon tartózkodhat olyan könyvek, magazinok és újságok olvasásától, ami nem tetszik neki, és javasolhatja másoknak, hogy kerüljék ezeket a könyveket, magazinokat és újságokat. De egészen más dolog, amikor néhányan komoly megtorlással fenyegetnek másokat, ha továbbra is támogatnak bizonyos kiadásokat és azok kiadóit. Az újságok és magazinok kiadói számos országban rettegnek a szakszervezetek általi bojkott eshetőségétől. Elkerülik a probléma nyílt megvitatását, és engedelmesen teljesítik a szakszervezeti vezetők parancsait.
Ezek a „munkás” vezetők sokkal érzékenyebbek, mint az elmúlt korok császári vagy királyi őfelségei voltak. Képtelenek eltűrni a vicceket. Érzékenységük lealacsonyította a legitim színházi szatírát, komédiát és zenés komédiát, és meddőségre ítélte a mozgóképeket.2
Az ancien régime alatt a színházak szabadon előadhatták Mozart halhatatlan operáját, és ahogyan Beaumarchais gúnyolta az arisztokráciát. A második francia birodalomban Offenbach és Halévy Gerolsteini nagyhercegnője kiparodizálta az abszolutizmust, a militarizmust és az udvari életet. Maga III. Napóleon és néhány másik európai uralkodó lelte élvezetét a darabban, ami nevetségessé tette őket. A viktoriánus korban a brit színházak cenzora, Lord Chamberlain nem korlátozta Gilbert és Sullivan zenei komédiáinak előadását, ami gúnyt űzött a brit államrendszer összes tisztelendő intézményéből. Nemesurak töltötték meg a páholyokat, míg a színpadon Montararat grófja azt énekelte: „a Lordok Háza nem színlelte a szellemi kiválóságot”.
Napjainkban kizárt dolog, hogy a színpadon parodizálják ki a hatalmon levőket. Nem tűrik el a szakszervezetek, a szövetkezetek, az állami vállalatok, az államháztartási hiány, vagy a jóléti állam más vonásainak bárminemű tiszteletlen tükörképét. A szakszervezeti vezetők és a bürokraták szentek és sérthetetlenek. Egyedül azok a témák maradnak a vígjáték számára, amelyek förtelmessé tették az operett és a hollywoodi komédiát.