#Klasszikus liberalizmus
#libertarianizmus
#anarcho-kapitalizmus
#osztrák közgazdaságtani iskola
logo
Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

2. Az antikapitalista front

Így közvetlenül elküldheted az ebook olvasódnak is az esszét
FIGYELEM!

Ez egy fejezet Ludwig von Mises Az antikapitalista mentalitás című könyvéből! Ha szeretnéd a többi fejezetet is elolvasni, használd a képernyő sarkában található tartalomjegyzék gombot. A teljes könyv ingyenes letöltéséhez vagy a nyomtatott verzió megvásárlásához kattints a borítóra.

Ludwig von Mises: Az antikapitalista mentalitás

A szocialista mozgalom, illetve a prekapitalista korok intervencionista politikáinak felélesztésére törekvő igyekezetek a legelején hitelüket vesztették azok szemében, akik előtt ismerős a gazdaságelmélet. De a forradalmárok és reformerek eszméi támogatást találtak a tudatlan emberek elsöprő többségében, akiket kizárólag az irigység és a gyűlölet leghatalmasabb emberi szenvedélyei vezettek.

A Felvilágosodás társadalomfilozófiája, amely kikövezte az utat a liberális program – a piacgazdaságban (kapitalizmusban) beteljesülő gazdasági szabadság és alkotmányos folyománya, a képviseleti kormányzat – előtt, nem javasolta a három régi hatalom: a monarchia, az arisztokrácia és az egyházak elpusztítását. Az európai liberálisok arra törekedtek, hogy a parlamentáris monarchia vegye át a királyi abszolutizmus helyét, a köztársasági kormányzat felállítása helyett. El szerették volna törölni az arisztokraták kiváltságaikat, de nem szerették volna megfosztani őket címeiktől és birtokaiktól. Buzgón szerették volna megadni mindenkinek a lelkiismereti szabadságot, véget vetni a máshitűek és eretnekek üldözésének, de úgyszintén szerették volna megadni minden egyháznak és felekezetnek a spirituális céljaikra való törekvés szabadságát. Tehát megmaradt az ancien régime három nagy hatalma. Az ember arra számított volna, hogy a fejedelmek, arisztokraták és papok, kik fáradhatatlanul hangot adtak konzervativizmusuknak, készek lennének ellenállni a nyugati civilizáció alapjai ellen irányuló szocialista támadásnak. Végtére is a szocializmus hírnökei nem féltek kijelenteni, hogy a szocialista totalitarizmus alatt nem maradna hely annak, amit a zsarnokság, kiváltság és babona maradványinak neveztek.

Azonban még a kiváltságosok körében is erősebb volt harag és az irigység, mint a nyugodt érvelés. Gyakorlatilag összefogtak a szocialistákkal, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a szocializmus saját javaik elkobzására is törekedett, és nem létezhet vallási szabadság egy totalitárius rendszerben. Németországban azt a politikát avatta fel a Hohenzollern-ház, amit egy amerikai megfigyelő monarchikus szocializmusnak nevezett.1 Oroszország autokrata Romanovjai a szakszervezeteket használták fegyverként a képviseleti kormányzat felállítását célzó „burzsoá” törekvések ellen. Az arisztokraták tulajdonképpen minden európai országban együttműködtek a kapitalizmus ellenségeivel. Kiemelkedő teológusok próbálták mindenhol a szabad vállalkozás rendszerének rossz hírnevét kelteni, és támogatták hallgatólagosan vagy a szocializmust, vagy a radikális intervencionizmust. Napjaink protestantizmusának néhány kiemelkedő vezetője – Barth és Brunner Svájcban, Niebuhr és Tillich az Egyesült Államokban, illetve Canterbury kései érseke, William Temple – nyíltan megvetették a kapitalizmust, sőt, egyenesen a kapitalizmus vélt hibáit vádolták az orosz bolsevizmus összes túlkapásáért.

Az ember gondolkodóba eshet, igaza volt-e Sir William Harcourtnak, amikor több mint hatvan évvel ezelőtt kijelentette: Immár mindannyian szocialisták vagyunk. Napjaink kormányai, politikai pártjai, tanárai és írói, militáns ateistái és keresztény teológusai szinte egyhangúan utasítják el szenvedélyesen a piacgazdaságot és dicsérik az állami mindenhatóság állítólagos előnyeit. A feltörekvő nemzedék olyan környezetben nő fel, amelyet teljesen áthatnak a szocialista eszmék.

A szocializmuspárti ideológiák befolyása világosan látható abban, ahogyan a közvélemény szinte egyhangúan magyarázatot ad arra, miért lépnek be az emberek szocialista vagy kommunista pártokba. A belpolitika terén azt feltételezik, hogy akik nem gazdagok, „természetesen és szükségszerűen” a radikális programokat – tervezést, szocializmust, kommunizmust – pártolják, míg kizárólag a gazdagoknak van okuk a piacgazdaság megőrzésére szavazni. Ezt a feltételezést magától értetődőnek tekinti az alapvető szocialista elképzelés, miszerint a kapitalizmus műveletei a „kizsákmányolók” egyedüli hasznára sértik a tömegek gazdasági érdekeit, a szocializmus pedig javítani fog az átlagember életszínvonalán.

De nem azért követelik a szocializmust, mert tudják, hogy a szocializmus javítani fog a körülményeiken, és nem azért utasítják el a kapitalizmust, mert tudják, hogy az egy rendszer, ami ellentétben áll az érdekeikkel. Azért szocialisták, mert úgy hiszik, hogy a szocializmus javítani fog a körülményeiken, és azért gyűlölik a kapitalizmust, mert úgy hiszik, hogy az károsítja őket. Azért szocialisták, mert megvakította őket az irigység és a tudatlanság. Makacsul elutasítják a közgazdaságtan tanulmányozását, és visszautasítják a szocialista tervekről szóló elsöprő közgazdaságtani kritikát, mivel a szemükben a közgazdaságtan, elvont elméletként, egyszerűen ostobaság. Azt színlelik, hogy kizárólag a tapasztalatban hisznek. Ugyanakkor makacsul utasítják el a tapasztalat tagadhatatlan tényeit, azaz hogy az átlagember életszínvonala összehasonlíthatatlanul magasabb a kapitalista Amerikában, mint a szovjet szocialista édenben.

Ugyanezt a hibás érvelést folytatják, amikor a gazdaságilag visszamaradott országok állapotával foglalkoznak. Úgy gondolják, hogy lakóik „természetesen” szimpatizálnak a kommunizmussal, mivel szegénységben élnek. Nos, nyilvánvaló, hogy a szegény nemzetek szeretnének megszabadulni nyomorúságuktól. Tehát amikor kifogásolható körülményeik javítására törekednek, a társadalom gazdasági szerveződésének azon rendszerét kell bevezetniük, amelyik a legjobban biztosítja e cél elérését; a kapitalizmus mellett kell dönteniük. De a kommunizmus felé hajlanak, miután megvezették őket a hamis antikapitalista eszmék. Valóban ellentmondásos, hogy a keleti népek vezetői elutasítják a nyugatot meggazdagító módszereket miközben vágyakozó pillantásokat vetnek a nyugati nemzetek gazdaságára, és elragadtatja őket az orosz kommunizmus, ami szegénységben tartja az oroszokat és szatellitjeiket. Még ellentmondásosabb, hogy a szovjet rendszert dicsőítik az amerikaiak, miközben a kapitalista nagyvállalatok termékeit élvezik, és „igen természetesnek” tartják, hogy Ázsia és Afrika szegény nemzetei a kommunizmust részesítik előnyben a kapitalizmussal szemben.

Vitatkozhatunk azzal, hogy kell-e mindenkinek komolyan tanulmányoznia a közgazdaságtant. De egyvalami biztos. Az, aki nyilvánosan a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentétről beszél vagy ír anélkül, hogy teljesen megismert volna mindent, amit a közgazdaságtan mond ezekről a kérdésekről, egy felelőtlen locsogó.

Lábjegyzetek

  1. Lásd Elmer Roberts, Monarchical Socialism in Germany, New York, 1913.

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5