Minden moralistának, akinek fontos a társadalmi fejlődés, meg kell válaszolnia a legalapvetőbb kérdéseket az emberi motiváció kapcsán és be kell mutatnia, hogy miként fogják a javasolt megoldásai megteremteni az ösztönzők, büntetések és jutalmak racionális keretrendszerét, ami elősegítené az általánosságban jónak elfogadott erkölcsi célok elérését. A 20. század világosan bemutatta, hogy egy ideológia képtelen megteremteni egy „eszményi embert,” és minden erre irányuló próbálkozás rendszerint pokollá változtatja a földet. Az utópista gondolkodóknak el kell fogadniuk az embert olyannak, amilyen, erre kell építkezniük és el kell ismerniük az önérdek, valamint az ösztönzőkre való reagálás elkerülhetetlenségét, ami az emberi lélek jellemzője.
Az előző, állam nélküli társadalomról szóló fejezetekben bemutattam, miként működhet a társadalom egy központi állam nélkül. Egy kérdés, ami újra meg újra felmerült válaszként ezekre a lehetőségekre, a következő:
Hogyan lehet megelőzni, vagy legalábbis minimalizálni a gyermekbántalmazást az állami rendőrség és törvény/bíróság rendszere nélkül?
Amikor etikai kérdéseket taglalunk, kulcsfontosságú, hogy foglalkozzunk azzal, ami talán a legnagyobb gonosz az emberi társadalomban: a gyermekek bántalmazásával a szüleik vagy elsődleges gondviselőik által. Ha meg tudunk teremteni egy társadalmat, ami jobban bánik a gyermekekkel, mint ahogyan jelenleg bánnak velük, azzal megalkottunk egy célt vagy célállomást, amiért érdemes megtenni a megvalósításához szükséges jelentős erőfeszítést.
Általában minden társadalomban, ami meghaladta a törzsi létet, igen rejtetté válik a családi élet. Roppant gonoszságokat lehet elkövetni a családon belül, a társadalom látószögén kívül, a gyermekek pedig természetüknél fogva szinte semmit nem tehetnek, hogy megvédjék magukat. Az állami ügynökségek ritkán avatkoznak be, a súlyos vagy nyilvánvaló fizikai sérüléseket leszámítva – és amikor mégis, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a beavatkozásuk jobb helyzetet eredményez a bántalmazott gyermek számára.
Ahogyan azt a totalitárius rezsimekből tudjuk, minden olyan helyzet, ami kombinálja a szélsőséges hatalmi egyenlőtlenségeket a hatalmon levők felelősségre vonhatóságának hiányával, rendszerint megnöveli az abúzusokat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden szülő bántalmazó, azonban rámutat arra, hogy azokban a helyzetekben, ahol bántalmazó tendenciák állnak fenn, a szülők és a gyermekek közötti hatalomkülönbség, annak tényével kombinálva, hogy nagyon kevés szülő szenved bármilyen jogi vagy közvetlen pénzügyi következményeket a bántalmazásukért, hajlamos meghosszabbítani és súlyosbítani a gyermekbántalmazást.
Emiatt a helyzet miatt nehezen mondhatnánk azt, hogy a fennálló rendszer maximalizálja a gyermekek védelmezését és biztonságát. Bár nem létezik tökéletes utópia, ahol minden gyermeket szeretnek, gondoznak és védelmeznek, bármilyen társadalom, ami erős pozitív ösztönzőkkel készteti a jó gyereknevelést, hatalmas előrelépés a jelenlegi helyzethez képest. Mivel a gyermekek messze a legkiszolgáltatottabb tagjai a társadalomnak, ha egy állam nélküli társadalom képes jobban védelmezni őket, mint egy államista társadalom, talán az volna a legnagyobb erkölcsi előny, amit az anarchizmus nyújthat az emberiség számára.
Mielőtt megtárgyalnánk, hogy miként képes sokkal jobban védelmezni a gyermekeket egy állam nélküli társadalom, tekintsük meg először azt, miként teremtenek problémákat a fennálló társadalmak a gyermekeknek.
- A jóléti állam létezése közvetlenül hozzájárult az egyszülős családok elterjedéséhez. A bántalmazás rendszerint nagyobb mértékben fordul elő az egyszülős családokban.
- A kábítószerek elleni háború szélsőségesen instabil, labilis és erőszakos társadalmi környezetet teremtett.
- Az állami lakásprojektek egy helyre gyűjtötték az instabil egyedülálló anyákat és az instabil drogdílereket (ami azt illeti, ezeket a lakásprojekteket néha az ilyenek számára fenntartott „barátnő-farmnak” szokták nevezni), amivel roppant diszfunkcionális példaképeket állított a gyermekek elé.
- A közoktatási rendszer gyakran instabil és veszélyes környezetet teremt a gyermekek számára, ahol különösen a fiatal gyerekek könnyű prédák a bántalmazók számára.
- Az adóztatás növekedése addig a pontig csökkentette a hazavihető jövedelmet, hogy sok családban mindkét szülőnek dolgoznia kell. Ez kiszolgáltatta a gyermekeket a kívülálló gondviselők általi bántalmazásnak – és gyakran túlságosan sok felügyelet nélküli időt hagy a gyerekeknek a kamaszkor kezdeti éveiben.
- Az állami szociális szervek épp annyira képtelenek védelmezni a gyermekeket, amennyire bármi más állami szerv nem képes védelmezni a környezetet, segíteni a szegényeken, meggyógyítani a betegeket vagy elvégezni bármelyik felvállalt „küldetést,” amit a bürokraták kitűznek maguknak.
- Ha egy rosszul felnevelt gyermek bűnözővé válik, a szülők nem felelősek közvetlenül a felmerülő társadalmi, orvosi, jogi vagy tulajdonban okozott költségekért.
- Ha a rossz nevelés eredményeképp a szülők elidegenítik maguktól a gyermekeiket, sokkal kevesebb pénzügyi gondokkal találják szembe magukat az állami társadalombiztosítási juttatások következtében.
Nyilvánvaló tehát, hogy a jelenlegi rendszerben finoman fogalmazva van mit javítani. Hogyan ösztönzi tehát egy állam nélküli társadalom a jó gyereknevelést?
Mindenekelőtt, egy állam nélküli társadalomban vitarendező szervezetek töltik be a közvetítő szerepet az emberek közötti konfliktusokban. Van-e bármilyen mód arra, hogy egy vitarendező szervezet nyereségesen beavatkozzon azokban a helyzetekben, amikor rosszabbodik a kapcsolat a szülők és a gyermekeik között, vagy amikor a gyermeket közvetlenül bántják?
A vitarendező szervezetek létezésének egyik elsődleges oka, hogy óvják a polgárokat az elfogadhatatlan mértékű kockázatokkal szemben. Ha egy szabad társadalomban egy gyermek rossz útra tér és elkezd bántani másokat vagy károkat okozni mások tulajdonában, a vitarendező szervezetek a szülőket fogják felelősségre vonni. Hogy egy igazán katasztrofális forgatókönyvet vegyünk, ha a gyermeked lebénít egy másik gyermeket, szülőként téged fognak terhelni az életen át tartó orvosi számlák, a rehabilitáció és a segédeszközök költségei. Figyelembe véve azt, hogy a gyermekkor – még rosszakarat nélkül is – egy fizikailag kockázatos időszak, kevés szülő volna hajlandó elfogadni annak kockázatát, hogy ne rendelkezzenek semmi védelemmel a lehetséges sérülésekkel szemben, amiket a gyermekük elkövethet vagy elszenvedhet.
Mint minden biztosítótársaság, a vitarendező szervezetek csökkentenék azoknak a gyermekeknek a díjait, akik kisebb kockázatnak vannak kitéve. Egy biztosítótársaság azt szeretné, hogy aktív életet éljenek a gyermekek – különben azok az egészségügyi problémák terhelnék őket, amik az inaktivitásból fakadnak – ugyanakkor azt is, hogy ne legyenek agresszívek, főleg más gyermekekkel szemben. Olcsóbb lenne biztosítani azokat a gyermekeket, akik megtanulták, hogyan kell produktív módon egyezkedni – vagy legalábbis nem ütöttek és támadtak meg, dobáltak vagy lökdöstek más gyerekeket. A szülőknek, akik agresszív gyermekeket neveltek fel, sokkal nagyobb biztosítási díjat számolnának fel, mint azoknak, akik békés utódokat neveltek.
A gyermekbántalmazás bizonyos formái rendszerint nem másokra irányuló ártó hajlamokat eredményeznek, hanem önkárosító magatartásokat. Az anorexia nervosa, az öncsonkítás, a túlzott pirszingek és hiperveszélyes viselkedések mind annak jelei, hogy a gyermek bizonyos fajta – rendszerint szexuális természetű – bántalmazást szenvedett el. Tekintve, hogy a vitarendező szervezetek úgyszintén nyújtanának egészségbiztosítást, valószínűnek tűnne, hogy mindent megtennének annak érdekében, hogy megelőzzék és észrevegyék az efféle viselkedéseket, mivel aligha profitálnak az önpusztító magatartásból.
Ezen a ponton talán arra gondolsz, hogy a rossz szülők aligha maradnának benn a vitarendezői rendszerben, mivel roppant drága volna biztosítani a gyermekeiket. Ez egy természetes válasz, azonban helytelen.
A legtöbb szülő például jobb szeretné, hogy a gyermeke oktatásban részesüljön – még azok a szülők is, akik bántalmazzák a gyermekeiket. A legtöbb iskola kétségtelenül szeretné, hogy a tanulóik rendelkezzenek vitarendezői képviselettel, mivel veszélyesebb volna beengedni a „biztosítatlan” gyermekeket. Így ahhoz, hogy oktatást biztosítsanak a gyermekeiknek, a szülőknek rendelkezniük kellene egy vitarendező szerződéssel, ami védelmezi őket. Ha rossz szülő vagy, szinte lehetetlen lesz elkerülni a rád háruló, jelentős költségeket.
Továbbá elvárnám, hogy a vitarendező szervezetem ne nyújtson biztosítást szülőknek anélkül, hogy a gyermekeiket is biztosítanák, mivel mélységesen törődök a gyermekek egészségével és jólétével.
Biztos vagyok abban, hogy ezzel a vággyal nem vagyok egyedül.
Proaktív védelem
Jelenleg, amikor egészségbiztosítást igényelsz az Egyesült Államokban, át kell esned kismillió teszten, hogy megállapítsák az egészségi állapotodat és annak alapján a jövőbeli egészségügyi kockázataidat. Hasonlóképp, az életbiztosítási költségek rendszerint egészségügyi indikátoroktól függenek, mint a dohányzás, a vérnyomás és a koleszterinszint. Továbbá minél hamarabb kötsz biztosítást, annál kisebbek lesznek a kezdeti díjaid.
Tehát feltételezhetjük, hogy számos különböző vitarendező szervezet fogja megkörnyékezni a szülőket számos különböző biztosítási ajánlattal, melyeket mindet arra terveztek, hogy védelmezzék a gyermekeiket.
Ezek a versengő vitarendező szervezetek arra fognak törekedni, hogy a lehető legolcsóbb árajánlatot tegyék a szülőknek. Hogyan érhetik el ezt? Amikor egy fiatalember először igényel autóbiztosítást, a biztosítócég rendszerint figyelembe veszi a vezetői tanfolyamokat, amiken részt vett. Hasonlóképp, a vitarendező szervezetek alacsonyabb árakat fognak ajánlani azoknak a szülőknek, akik részt vesznek bizonyos képzéseken, amik felkészítik őket arra, miként neveljék fel a legjobban a gyermekeiket, hogy a társadalom békés, egészséges és biztonságos tagjaivá váljanak. A vitarendező szervezetek úgyszintén keményen fognak dolgozni annak kiderítésén, hogy milyen gyereknevelési praktikák teremtenek a legnagyobb valószínűséggel efféle boldog gyerekeket.
A gyermekek roppant konkrét útmutatásra és szülői képességekre szorulnak a fejlődésük más-más szakaszaiban. Tekintve, hogy a szülők valószínűleg szeretnék megtartani a gyermekük biztosítását addig, amíg be nem töltik a 18-at – és hogy a vitarendező szervezeteknek felettébb érdekében áll hosszútávon megelőzni a problémákat – úgyszintén valószínűnek tűnik, hogy a vitarendező szervezetek készek lesznek továbbra is olcsó biztosítást nyújtani, ha a szülők időről időre felfrissítik a gyereknevelési képességeiket.
Más jelenős indikátorok is jelzik azt, hogy a gyereknevelés problémássá válik. A szülői szerhasználat például gyakorlatilag garantálja, hogy a gyermekeket bántalmazni vagy elhanyagolni fogják. A vitarendező szervezetek sokkal alacsonyabb árakat fognak biztosítani azoknak a szülőknek, akik vagy sosem mutattak ilyen hajlamot, vagy, ha mégis, hajlandók rehabilitáción és véletlenszerű teszteken átesni, hogy bizonyítsák a tisztaságukat. Emlékezzünk, hogy ezek a tesztek egyáltalán nem tolakodóak – a szülők bármikor elutasíthatják őket és egyszerűen elfogadhatják a következményeket.
Mi a helyzet a gyerekekkel? Mivel a megelőzés messzemenően a legjobb megoldás, akkor maradnak a legalacsonyabbak a biztosítási díjaik, ha észrevehetők a potenciális problémák, mielőtt azok költséges antiszociális viselkedésben öltenek testet. Főleg a fiatalok esetén, a korai beavatkozás a megoldás. Hogyan tudnák alacsonyan tartani ezeknek a gyermekeknek a költségeit a vitarendező szervezetek? Jó kezdet volna az időnként ismétlődő pszichológiai és magatartásbeli felmérés a proaktív gyereknevelési tanfolyamok mellett. Természetesen egyetlen szülő sem volna köteles alávetni a gyermekeit efféle felméréseknek – csupán ki kellene fizetniük a magasabb költségeket, ha nem tennék.
Ha egy gyermek súlyosan problémás viselkedést tanúsít, a vitarendező szervezetek megfenyegetnék a szülőket a család biztosításának teljes felbontásával, ha nem hajlandók elfogadni az intervenciót.
A kutatás, a pénzbeli ösztönzők és a folyamatos naprakészség három partnert teremt a gyereknevelésben: a szülők, akik szeretnék boldoggá tenni a gyermekeiket és elérni a lehető legkisebb biztosítási költségeket, a vitarendező szervezetek, akik szeretnék megelőzni a problémákat ahelyett, hogy az utólagos helyretételükért kelljen fizetniük, valamint a szakemberek, akik folyamatosan kutatják és kommunikálják a szülőkkel a legjobb gyereknevelési praktikákat.
A szülők, akik rossz nevelésben részesültek, gyakran nem ismerik saját gyermekeik felnevelésének legjobb módját. Az objektív információhoz és a legjobb praktikákhoz való hozzáférés hiányában gyakran ugyanazokat a hibákat követik el, amiket ők is elszenvedtek. A szülőket, akik jelenleg vonakodnak szembenézni saját gyereknevelési és családi körülményeikkel, erős és pozitív pénzbeli ösztönző késztetné arra egy állam nélküli társadalomban. Azok a szülők, akik nem hajlandók semmilyen vitarendezői képviseletet biztosítani a gyermekeiknek – vagy elutasították az észszerű intervenciót a gyereknevelésük javítása érdekében – a vitarendezői rendszer negatív reakciójával találnák szembe magukat, amit fentebb már hosszasan tárgyaltunk. Tehát igen valószínűnek tűnik, hogy egy állam nélküli társadalom számos különböző társadalmi érdeket teremtene, ami mind arra fókuszál, hogy javítsa a gyermekek nevelését és biztosítsa, hogy olyan nevelést kapnak, ami a lehető legbékésebbé, legboldogabbá és legproduktívabbá teszi őket.
Egy tanmese a gyereknevelésről
Van egy régi tanmese, ami valahogy így szól: A Nap és a Szél arról vitatkoznak, hogy melyikük az erősebb. A Szél azzal dicsekszik, hogy képes kicsavarni a fákat, leszakítani a háztetőket és az áramvezetékeket. A Nap szkeptikusan hallgatja a dicsekvést. Ahogy vitáznak, épp egy férfi sétál alattuk egy kietlen úton. „Ó,” mondja a Szél. „Fogadok, hogy le tudom tépni a köpönyeget annak az embernek a hátáról!” „Hajrá,” mosolyog a Nap. A Szél leereszkedik és rátámad az emberre, hogy megpróbálja leszedni köpenyét. A férfi persze egyszerűen szorosabbra húzza azt, a Szél pedig nem talál rajta fogást; végül feladja, és fáradtan visszavonul. „Hadd mutassam meg, hogyan is kell ezt csinálni,” mondja a Nap. Felfénylik teljes ragyogásával, hatalmas hőt kezd termelni, a férfi pedig izzadni kezd. A vándor néhány perc múlva sóhajt egyet, megtörli a homlokát – és lassan leveszi a köpönyegét.
Ez a tanmese egy roppant erős üzenetet tartalmaz a különbségről az állam nélküli társadalom, valamint a társadalom között, amit egy központi állam ural. Az állam mindig kényszeríteni próbálja az embereket, hogy tegyék ezt vagy azt, ami csak megnöveli az ellenállásukat és a titkolózásukat az államhatalommal szemben. Az emberi társadalom azonban csak akkor halad előre, amikor a versengő, önkénes szervezetek sokasága teremti meg és tartja fenn a körülményeket, amelyek valóban megjutalmazzák az erényt és megtorolják a bűnt. Ez a szabadpiac találó leírása – annak a leírása, ahogyan egy állam nélküli társadalom folyamatosan dolgozni fog a gyermekek biztonságának és boldogságának javításán.