Amikor az anarchista megoldásokkal szemben felmerülő államista ellenvetéseket fontolgatjuk, felettébb hasznos lehet a következő hat kérdés.
1. Valóban megoldja-e az állam a szóban forgó kérdést?
Az emberek gyakran azt mondják, hogy az állami bíróságok „megoldják” az igazságtalanság problémáját. Azonban ezeknek a bíróságoknak sok évbe telhet, mire ítéletet hoznak – a vádlottnak és a felperesnek pedig mindez több százezer dollárba, vagy annál is többe kerülhet. Továbbá zaklatásra és megfélemlítésre is használják az állami bíróságokat, ami egyfajta „dermesztő hatást” kelt a népszerűtlen vélemények vagy csoportok körében. Tehát létfontosságúnak tartom kérdőre vonni az államizmus alapvető premisszáit:
- Valóban védelmezik-e az állami hadseregek a polgárokat?
- Valóban védelmezi-e az állami rendőrség a magántulajdont?
- Valóban megoldja-e az állami segélyezés a szegénység problémáját?
- Valóban megoldja-e a drogtilalom a függőség és a bűnözés problémáját?
- Valóban rehabilitálják-e az állami börtönök az elítélteket és csökkentik-e a bűnözést?
Nagyon csábító lehet beleesni annak a gondolatnak a csapdájába, hogy a jelenlegi államista hozzáállás egy valódi megoldás – de én megpróbálom ezt nem magától értetődőnek venni, mivel nagyon ritkán igaz.
2. Alkalmazható-e az államista megoldásra is az anarchista megoldás kritikája?
Az állam nélküli társadalom ellen egyik leggyakrabban felhozott érv a félelem attól, hogy valahogyan megjelenhet egy monopólium a versengő igazságszolgáltató ügynökségek szabadpiacán. Más szóval azért utasítják el az anarchiát, mert magába foglalja a politikai monopólium puszta lehetőségét. Azonban ha a politikai monopólium annyira gonosz dolog, akkor annál is szigorúbban el kell utasítani az államista társadalmat – aminek az alapját pont egy ilyen politikai monopólium képezi – mint ahogy mindig a daganatos betegség puszta lehetőségét választanánk a tényleges daganat helyett.
3. Elfogadott-e az anarchia központi értékként a nem-politikai szférákban?
Az előző, „Anarchia a mindennapokban” című könyvemben rámutattam a társadalom számos területére, ahol az anarchiát mind nagyra értékelik, mind védelmezik, mint a randizás, a karrierválasztás, az oktatás, és a többi. Ha az anarchiát általánosságban „rossz” dolognak tartjuk, akkor úgyszintén „rossz” dolognak kell lennie ezeken a területeken is. Hacsak nem hajlandó az anarchiát kritizáló személy támogatni egy Társkeresési Minisztériumot, akkor el kell fogadni az anarchia értékét legalább bizonyos területeken. Tehát az anarchia nem utasítható el, mint ami teljességgel negatív – és minimum el kell ismerni, hogy az elfogadott értéke és a produktivitása talán más területeken is értékes lehet.
4. Végrehajtaná-e az állami funkciókat az az ember, aki az államizmust támogatja?
A legtöbben elismerjük és elfogadjuk az erőszak használatához való jogot az önvédelem végső eszközeként. Azok, akik az államizmust támogatják, elismerik, hogy az állami rendőrség ezen a területen pusztán formálissá tesz egy olyan jogot, amivel mindenki rendelkezik, nevezetesen az önvédelemhez való jogot. Egy rendőr használhat erőszakot, hogy megvédjen egy polgárt egy támadás ellen, mint ahogy maga a polgár is használhat erőszakot az önvédelemhez. Azonban ha valaki úgy érvel, hogy erkölcsös az erőszak használatával elvenni mások pénzét, hogy azzal finanszírozzák az állami iskolákat, hajlandó volna-e ő maga elkövetni ezt az erőszakot? Hajlandó volna-e ajtóról ajtóra járni egy fegyverrel, hogy elkobozza a köziskolákhoz szükséges pénzt? Hajlandó volna-e a társadalom minden tagjának megadni ezt a jogot? Ha nem, akkor két ellentétes etikai kategóriát alkotott – egyrészt ott az állami rendőrség, akinek erkölcsös alkalmazni ezt az erőszakot, másrészt ott van mindenki más, akinek erkölcstelen alkalmazni ezt az erőszakot. Hogyan lehetséges igazolni ezeket az ellentétes morális kategóriákat?
5. Lehet-e valami egyszerre önkéntes és kényszerített?
Mindenki elismeri, hogy egy tett nem lehet egyszerre „nemi erőszak” és „szeretkezés.” A nemi erőszakhoz kényszer szükséges, mivel az áldozat tiltakozik; a szeretkezéshez nem. Mivel egyetlen tett sem lehet egyszerre önkéntes és kényszerített, az államisták nem hivatkozhatnak az „önkéntesség” elvére, amikor az állami erőszakot védelmezik. Az államisták nem mondhatják, hogy „beleegyeztünk” az adóztatásba, majd azt, hogy az adóztatásnak kényszerrel kell történnie. Ha beleegyezünk az adóztatásba, akkor szükségtelen a kényszer – ha nem egyezünk bele az adóztatásba, akkor akaratunk ellenére kényszerítenek.
6. Megváltoztatja-e a politikai szerveződés az emberi természetet?
Ha az emberek törődnek annyira a szegényekkel, hogy állami segélyezési programokra szavazzanak, akkor törődni fognak annyira a szegényekkel, hogy magán jótékonyságokat támogassanak. Ha az emberek törődnek annyira a tanulatlanokkal, hogy állami iskolákra szavazzanak, akkor törődni fognak velük annyira, hogy magániskoláknak adományozzanak. Az Állam eltörlése nem fogja alapjaiban megváltoztatni az emberi természetet. A jóakarat és a bölcsesség, amire a demokrácia támaszkodik, nem fog mágikusan rideg önzéssé változni, amint megszűnik az Állam. Az államizmus a szavazók, a politikusok és az állami alkalmazottak érettségére és jóakaratára támaszkodik. Ha nincs meg ez az érettség és jóakarat, akkor az Állam csupán egy brutális zsarnokság, és el kell törölni. Ha az emberek többsége valóban érett és jószívű – ahogyan én is gondolom – akkor az Állam egy szükségtelen pazarlás, ami túlságosan hajlamos az erőszakos igazságtalanságra ahhoz, hogy tovább létezhessen. Más szóval nem lehet „erényesnek” tartani az embereket, amikor ez az államista érvet szolgálja, és „önzőnek”, amikor nem.
Van számos másik elv is, ami sokkal inkább körülményfüggő, de az iménti hat újra meg újra fel fog bukkanni.
Most egy rövid túra keretén belül áttekintjük az anarchizmust, és elkezdjük felvázolni a világszerte elterjedt erőszak rettenetére adott megoldásunkat.