Vizsgáljuk meg részletekbe menően, hogyan működhetnének a magán vitarendező szervezetek egy szabad társadalomban.
Tartsuk észben, hogy ezek pusztán lehetséges ötletek arról, hogy miként működhetnének ezek a szervezetek – biztos vagyok benne, hogy neked is van számos hasonló ötleted, amik talán az én felvetéseimnél is jobbak. Ennek a szakasznak a célja nem az, hogy megalkossunk valamiféle végérvényes tervrajzot egy állam nélküli társadalomhoz, hanem hogy bemutassuk, miként képesek a szabadság különböző ösztönzői és módszerei erős és produktív megoldásokat nyújtani összetett társadalmi problémákra úgy, ahogyan arra sosem lesz képes egy államista társadalom.
Ha a 20. század bizonyított bármit is, az az, hogy az emberi életre a legnagyobb veszélyt a központosított állam jelenti, ami meggyilkolt több mint 200 millió embert. A modern államok a legvégső és leghatalmasabb megmaradt ragadozók. Nyilvánvaló, hogy nem tűnt el a veszély a kommunizmus és a fasizmus bukásával. Jelenleg minden nyugati demokrácia az államhatalom, a gazdasági és polgári élet feletti uralom hatalmas és egyre gyorsuló növekedését éli át. Szinte minden nyugati demokráciában az állam dönti el:
– Hova járjanak iskolába a gyerekek és hogyan oktassák őket; – A kamatokat, amelyeken a polgárok kölcsönöket vehetnek fel; – A valuta értékét; – Hogyan lehet alkalmazni és elbocsátani a munkavállalókat; – Hogyan kerüljön felhasználásra a polgárok idejének és pénzének több mint 50%-a; – Kit választhat orvosának egy polgár; – Miféle egészségügyi beavatkozásokat vehet igénybe – és mikor; – Mikor vívjanak háborút; – Ki élhet az országban;
…hogy csak néhányat említsünk.
A személyes szabadság ezen megdöbbentő megsértéseinek legtöbbje az elmúlt 90 év során jelent meg, a jövedelemadó bevezetése óta. Elfogadta őket egy népesség, ami tehetetlen az államhatalom terebélyesedésével szemben – és annak ellenére, hogy a legtöbb polgárt végtelen állampárti propagandának vetik alá az állami iskolákban, elkezdett megjelenni egy egyre növekvő lázadás. A végtelen és egyre növekvő állami ragadozás immár annyira intruzív, hogy gyakorlatilag megállította a társadalom haladásának lendületét, ami most szakadék előtt áll. A gyerekek silány oktatásban részesülnek, a fiatalok képtelenek elboldogulni, a gyerekes párok a hitelek egyre mélyebb csapdájába esnek, az idősek egyre növekvő szükségletei alatt pedig összeomlik az egészségügyi rendszer. És mindez nem is számol az egyre növekvő államadósságokkal.
A 21. század ezen első évei tehát egy korszak végét jelentik, egy mitológia összeomlását, ami a kommunizmus, a monarchia és a politikai kereszténység bukásához hasonlítható. Immár nagy szkepticizmussal tekintenek arra a gondolatra, hogy az állam egyáltalán képes volna megoldani a társadalmi problémákat – ami előrejelzi a közelgő véget, mivel amint alkalmazzák a szkepticizmust az államra, az állam összeomlik, mivel kudarcot vall a terjeszkedésen kívül mindenben, így csakis a propaganda képes életben tartani.
Míg azonban a legtöbben megbékélnek az állam mérete és hatalma csökkentésének gondolatával, érezhetően kényelmetlen számukra a gondolat, hogy teljesen megszabaduljanak tőle. Egy egészségügyi hasonlatot használva, ha az állam egy rákos daganat, jobb szeretnék addig kezelni, amíg remisszióba nem kerül ahelyett, hogy teljesen megszabaduljanak tőle.
Ez sosem fog működni. Ha a történelem bizonyított bármit, akkor az az egyszerű tény, hogy az államok mindig addig terebélyesednek, amíg végül elpusztítják a társadalmat. Mivel az állam erőszakot használ a céljai eléréséhez, és az erőszak terebélyesedésének nincs racionális vége, az államok addig növekednek, amíg el nem pusztítják a gazdatest-civilizációjukat a pénz, a szerződések, a civilizáltság és a szabadság megrontásával. A daganatos hasonlat ennélfogva nem téves. Akik azt hiszik, hogy az államot lehetséges valahogy korlátok között tartani, nem fogadták el a tényt, hogy a történelem során soha egyetlen államot nem sikerült korlátozni.
Még a ritka csökkentések is pusztán ideiglenesek. Az Egyesült Államokat a korlátozott állam elvére alapították; mindössze néhány évtizedre volt szüksége az államnak, hogy kiszabadítsa magát az Alkotmány korlátai alól, bevezesse a jövedelemadót, hatalma alá vonja a pénzkínálatot és elindítsa katasztrofális terebélyesedését. A történelemben egyetlen példa sincs egy állam méretének permanens csökkentésére. Egy adólázadás vagy egy polgári felkelés esetén csak annyi történik, hogy az állam visszavonul, kideríti, mit csinált rosszul, és újrakezdi a terebélyesedését – vagy kiprovokál egy háborút, ami a szélsőségesek kritikusokon kívül mindenkit elhallgattat.
A közismert történelmi tények tükrében miért hisznek mégis az emberek abban, hogy megszelídíthető ez a halálos ragadozó? Ez kétségtelenül csak azért lehet, mert úgy gondolják, hogy valahogyan jobb a társadalom lassú halála a terebélyesedő állam fojtogatásában, mint az államtól megfosztott társadalom „gyors halála.”
Miért hisznek a legtöbben abban, hogy szükséges egy kényszerítő és monopolisztikus társadalmi ügynökség a társadalom működéséhez? Számos válasz adható erre a kérdésre, de rendszerint mindegyik négy központi kérdést érint, amelyek:
- Vitarendezés
- Kollektív szolgáltatások
- Szennyezés és
- Bűnözés.
Az első hárommal ebben a fejezetben fogunk foglalkozni, a negyedikkel pedig a következőben.
Vitarendezés
Egészen megdöbbentő, hogy az emberek még mindig hisznek abban, hogy az állam elősegíti a viták rendezését, tekintve a tényt, hogy a modern bíróságok igénybevehetetlenek a leggazdagabbakon és a legtürelmesebbeken kívül mindenki számára. Tapasztalatom szerint, ha az ember a bíróságon keresztül szeretné rendezni a vitáját egy tőzsdeügynökkel, az több mint negyedmillió dollárba és 5-10 évbe kerülne – egy magán közvetítő azonban lerendezte az ügyet néhány hónap alatt csekély összegért. A házasságok felbomlásának területén mindennaposak a magánközvetítők. A szakszervezetek sérelmezési folyamatokat alkalmaznak és rengeteg szakember bukkant fel a vitarendezés területén, hogy betöltsék a nevetségesen hosszadalmas, költséges és inkompetens állami bíróság által hagyott űrt.
Így nem lehet, hogy az emberek ténylegesen elhiszik, hogy szükséges az állam a vitarendezéshez, mivel a bírói apparátus elérhetetlen a népesség elsöprő többsége számára, akik vagy magánúton, vagy előzetesen elfogadott közvetítőkkel rendezik a vitáikat.
Kollektív szolgáltatások
Az utakra, a szennyvízcsatornákra, az elektromosságra és hasonlókra szokás hivatkozni annak megokolásához, hogy miért kell léteznie egy államnak. Az, hogy miként lehetne magánúton fizetni az utakért, olyan megfejthetetlen rejtély marad, hogy a legtöbben hajlandóak támogatni az államot – ezzel biztosítva a polgári társadalom folytatólagos aláásását – annak beismerése helyett, hogy ez egy megoldható probléma. Sokféleképpen lehet fizetni az utakért, mint az elektromos vagy készpénzes útdíjak, GPS alapú díjlevonások, lehetnek utak, amiket azok a vállalatok tartanak fenn, akikhez vezetnek, vagy amiket közösségi szervezetek üzemeltetnek, és így tovább. Az a probléma, hogy egy vízszolgáltató lefekteti a vízvezetékeket egy közösség számára, aztán hatalmas vízdíjat követel, úgyszintén könnyen megcáfolható, ahogy az fentebb említésre került. Ezek közül a problémák közül egyik sem érinti az állam létének központi indokát. Ezek ex post facto igazolások, amiket arra terveztek, hogy elkerülhető legyen a kritikus vizsgálatnak, vagy – Isten ments – az anarchizmus támogatásának a szüksége.
Teljességgel ellentmondás úgy érvelni, hogy az önkéntes szabadpiaci kapcsolatok „rosszak” – és hogy az egyetlen mód, amivel küzdeni lehet ellenük, ha egy kötelező monopóliumot kényszerítünk a piacra. Ha az önkénes interakciók rosszak, hogyan lehetnek jobbak a kényszerítő monopóliumok?
A közszolgáltatások állami biztosítása elkerülhetetlenül a következőkhöz vezet:
– Előnyös megbízások és szerződések biztosítása politikai szövetségesek számára; – Túlhasználat és sokgenerációs adósság a költségek adókon keresztül való finanszírozása következtében; – A felújító infrastrukturális befektetések elmulasztása, ami költséges rosszabbodáshoz vezet; – A jelenlegi termelési és elosztási rendszereket helyettesíthető innovációk és alternatívák felfedezésének hiánya; – Veszélyes társadalmi függés egyetlen ellátótól;
…és megannyi másik hatékonytalanság, probléma és ragadozás.
A problémára adott szabadpiaci megoldások megszámlálhatatlan listája következtében ez az érv elveszítette azt a meggyőző erejét, amivel egykor bírt, így az embereknek máshoz kell folyamodniuk az állam további létezésének igazolásához.
Szennyezés
A szennyezés talán a legnagyobb probléma, amivel a szabadpiaci teoretikusok szembetalálják magukat. Érdemes némi időt szentelni a legrosszabb forgatókönyv felvázolására annak megértéséhez, hogy miként oldhatná meg egy állam nélküli társadalom. Azonban fontos először leszámolni azzal az elképzeléssel, hogy az állam jelenleg hatékonyan kezeli a szennyezést. Mindenekelőtt, a bolygó legtöbb szennyezett területe állami tulajdonban áll, mivel az államok nem profitálnak abból, ha megőrzik a tulajdonuk értékét. Másodjára, az ásványok és faanyagok kinyerési engedélyeinek, valamint a fúrási engedélyek kibocsátását a kenőpénz és a korrupció irányítja, mivel az államok sosem adják el a földterületet, hanem csak az erőforrások kinyerési jogát. Egy faipari cég nem vásárolhat erdőket az államtól, hanem csak fakivágási engedélyeket. Ezzel az állam szert tesz egy megújuló jövedelemforrásra, miközben újraültetésre kényszeríti a faipari cégeket. Ez természetesen elősegíti a megvesztegetést és a korrupciót, valamint az éjszaka leple alatt dolgozó cégeket, akik megkopasztják a földterületet, majd eltűnnek, amikor az újraültetésre kerülne sor. Az állami területek értékesítése magánvállalatok részére egyszerűen megoldja ezt a problémát, mivel az a cég nyerné ki a legtöbb hosszútávú nyereséget az erdőből, amelyik hajlandó újraültetni a területet, így ők lennének képesek a legmagasabb ajánlatot tenni a területre.
Úgyszintén emlékeznünk kell, hogy a légszennyezés területén az államok voltak azok, amelyek megteremtették a problémát. Angliában, amikor az ipari gyárkémények elkezdtek füstöt okádni az almatermelők gyümölcsöseire, a gazdák bíróságra vitték a gyártulajdonosokat a tulajdonban okozott károk megtérítésének szokásjogi hagyományára hivatkozva. Sajnos azonban a tőkések értek oda elsőként az állami bíróságokhoz, és több kenőpénz volt a zsebükben, több szavazójoggal bíró munkást alkalmaztak, valamint többet adóztak, mint a gazdák – így elutasították a gazdák indítványát. A bíró amellett érvelt, hogy a gyárak által biztosított „közjó” felülírja a gazdák „magánszükségletét.” Nem a szabadpiac vallott kudarcot a légszennyezés problémájának megoldásában – az állami korrupció gátolta meg, hogy megoldja azt.
Ez azonban egy kényes pont, így érdemes részletekbe menően megvizsgálni, miként volna képes a szabadpiac megoldani a légszennyezés problémáját. Egy gyakran felemlegetett, felháborító példa annak a házcsoportnak az esete, amik egy újonnan felépített gyár közelében helyezkednek el, ami éjjel-nappal üzemel és korommal fedi be őket.
Mármost, amikor valaki vásárol egy házat, talán nem fontos számára annak biztosítása, hogy nem fogja ellepni őt másvalaki hulladéka? A tiszta és biztonságos környezet iránti szükség olyan erős, hogy egyértelmű ösztönzőt nyújt a kezdeményezőkész vállalkozók számára, hogy vért izzadjanak, amíg rá nem jönnek, hogyan is biztosíthatják.
Ha a háztulajdonosok egy csoportja fél a szennyezéstől, a legelső dolguk, hogy szennyezésbiztosítást vásárolnak, ami egy természetes reakció arra a helyzetre, ahol a költségeket nem lehet előrejelezni, a következmények azonban súlyosak.
Tételezzük fel, hogy egy John nevű háztulajdonos szennyezésbiztosítást vásárol, ami kétmillió dollárt fizet neki, ha a háza körüli levegő szennyezetté válik. Más szóval mindaddig, amíg John levegője tiszta marad, a biztosítócég pénzt termel.
Egy nap eladásra bocsátanak egy telket John háza mellett. Ez természetesen nagyon felkelti a biztosítócége érdeklődését, ami figyelemmel kísérné az eladást. Ha a vásárló valami magániskola, minden rendben (feltételezve, hogy John nem vásárolt zajszennyezés-biztosítást). Ha a biztosítócég azonban felfedezi, hogy Sally Szennyező Festékgyára is meg szeretné vásárolni a telket, valószínűleg cselekvésbe lendül és az alábbiak egyikét teszi:
– Ő maga vásárolja meg a telket, majd eladja egy nem-szennyező vásárlónak; – Biztosítékot szerez Sally-tól arra, hogy a cége nem fogja szennyezni a levegőt; – Fizet Sally-nak, hogy „nem-szennyező” szerződésbe lépjen.
Ha azonban a biztosítócégnél valaki elaludt a kormánykeréknél, Sally megvásárolja a telket és felhúzza a légszennyező gyárát, akkor mi történik?
Nos, a biztosítócég tartozik John-nak kétmillióval (feltételezve egyelőre, hogy kizárólag John vásárolt szennyezésbiztosítást). Így megengedheti, hogy kétmillió dollár erejéig fizessen Sallynak, hogy az csökkentse a légszennyezését és még mindig nyereséges maradjon. Ez a fizetség számtalan alakot ölthet, szennyezéscsökkentő berendezések felszerelésétől kezdve felvásárláson át a termeléscsökkentésért cserébe adott támogatásig.
Ha a kétmillió dollár nem elég a probléma megoldásához, akkor a biztosítócég kifizeti John-nak a kétmilliót, ő pedig vásárol egy házat egy légszennyezés nélküli szomszédságban. Ez a forgatókönyv azonban rendkívül valószerűtlen, mivel a biztosítócég egy szomszédságban valószínűleg nem kizárólag egyetlen embernek nyújtana biztosítást a légszennyezés ellen.
Szóval így néz ki a helyzet John biztosítócége szemszögéből. Hogyan állnak a dolgok Sally Szennyező Festékgyára nézőpontjából? Mögötte is kell állnia egy vitarendező szervezetnek ahhoz, hogy telket vásárolhasson, pénzt kölcsönözhessen és alkalmazottakat bérelhessen. Hogyan fogja a vitarendező szervezet kezelni az ő szennyezésre való hajlamát?
A légszennyezés kártérítési követelésekkel jár Sally-val szemben, mivel a légszennyezés definícióból adódóan személy vagy tulajdon elleni károkozás. Így Sally vitarendező szervezete szigorúan kezelné a légszennyezését, mivel a szervezet volna felelős a károkért, amit a gyár okoz. Valójában igen valószínűtlen volna, hogy Sally vitarendező szervezete biztosítást nyújtson számára a kártérítésekkel szemben, hacsak nem volna képes bebizonyítani, hogy anélkül is képes üzemeltetni a gyárát, hogy károkat okozna a környező tulajdonokban. És egy vitarendező szervezet képviselete nélkül természetesen képtelen volna elindítani a gyárát, kölcsönözni, alkalmazottakat bérelni stb.
Fontos emlékezni, hogy a vitarendező szervezetek – a telefoncégekhez hasonlóan – csak akkor sikeresek, ha együttműködnek egymással. Sally szervezete csak akkor keres pénzt, ha Sally nem szennyezi a levegőt. John biztosítója úgyszintén csak akkor keres pénzt, ha Sally nem szennyezi a levegőt. A két cégnek így közös a célja, ami elősegíti az együttműködést.
Végül, ha John nem is rendelkezik légszennyezés elleni biztosítással, akkor is fordulhat saját és/vagy Sally vitarendező szervezetéhez, hogy kártérítést nyerjen a légszennyezés által a tulajdonában okozott károkra. Sally és John vitarendező szervezetei között kölcsönös megállapodások volnának érvényben, mivel Sally szeretné, hogy védjék John tetteivel szemben, John pedig szeretné, hogy védjék Sally tetteivel szemben. A kölcsönös védelem iránti vágyból fakadóan azt a vitarendező szervezetet választják, amely a legszélesebb körű kölcsönös megállapodásokkal rendelkezik.
Így egy valóban szabad piacon számos szint és ügynökség tevékenykedik aktívan a légszennyezés ellen. John biztosítója aktívan figyelni fogja a szomszédságot, megelőzhető légszennyezők után kutatva. Sally nem fogja tudni megépíteni a festékgyárát, ha nem tud bizonyítékot szolgáltatni arra, hogy nem fogja szennyezni a levegőt. A kölcsönös vagy független vitarendező szervezetek rendezni fogják Sally szennyezése révén fellépő anyagi károkkal kapcsolatos konfliktusokat.
További előnyöket is felsorolhatunk, amelyek szinte teljesen megoldhatatlanok a jelenlegi rendszerben. Képzeljük el, hogy Sally gyárkéményei olyan magasak, hogy a légszennyezés elkerüli John házát és Reginald házát éri száz mérföld távolságban. Reginald ezután panaszt tesz a vitarendező szervezeténél vagy a biztosítójánál, hogy kár éri a tulajdonát. A vitarendező szervezete megvizsgálja a levegőtartalmat és a szélirányokat, aztán visszaköveti a légszennyezést a forrásához és Sally vitarendező szervezetével rendezi le a konfliktust. Ha a légszennyezés különösen összetett, akkor Reginald képviselete nem illékony anyagokat fog elhelyezni Sally gyárkéményében, hogy megnézze, hol érnek földet. Ez a megoldás használható azokban a helyzetekben, amikor számos különböző gyár is hozzájárulhat a légszennyezéshez.
Az országok közötti légszennyezés nehéz problémának tűnik, de könnyen megoldható – ha el is fogadjuk, hogy még mindig lesznek országok. Nyilvánvaló, hogy egy kanadai, aki a határ mentén lakik Kanada és az Egyesült Államok között, nem fog olyan vitarendező szervezetet választani, aki nem hajlandó biztosítani őt az Amerikából származó légszennyezéssel szemben. Így a vitarendező szervezet kölcsönös megállapodást fog kötni a határ másik oldalán levő szervezetekkel. Ha az amerikai szervezetek nem hajlandók kölcsönös megállapodásokat kötni a kanadai vitarendező szervezetekkel – ami elképzelhetetlen, mivel a légszennyezés mindkét irányba terjedhet – akkor a kanadai szervezet egyszerűen megalapít egy amerikai leányvállalatot és versenybe száll.
A különbség az, hogy az államokkal szemben a nemzetközi vitarendező szervezetek valójában profitálnak az együttműködésből. Például aligha motiválja valami a kormányt arra, hogy légszennyezési bírságokat szabjon a gyárakra a kanadai/amerikai határon, ameddig a légszennyezés a másik országot éri. A vitarendező szervezetek esetén ennek az ellentéte volna igaz.
Az állam nélküli vitarendező szervezetek elképzelése annyi előnnyel járna, hogy köteteket lehetne megtölteni vele. Megemlíthetünk itt néhányat, hogy még inkább kiemeljük a gondolat értékét.
Egy társasházban bizonyos szabályokhoz kötött a tulajdonlás. Bár az ember „tulajdona” a lakás, nem szervezhet egész éjszakás bulikat, tarthat öt nagy kutyát vagy üzemeltethet bordélyházat. A központi állam kényszerítő leple nélkül lehetőség nyílik számtalan különböző közösség megjelenésére, ami javarészt meg fogja szüntetni a jelenlegi társadalmi konfliktusokat a társadalmi célokat illetően.
Néhányan például azt szeretnék, ha elérhetőek volnának a fegyverek, míg mások azt, hogy ne legyenek. Jelenleg háborút vívnak az állam irányításáért, hogy az egyik csoport rákényszeríthesse az akaratát a másikra. Ez szükségtelen. A vitarendező szervezetekkel közösségek alakulhatnak, amelyekben megengedettek vagy tiltottak a fegyverek vagy például a marihuána; amelyekben levonják jövedelmed felét különböző szociális programokra vagy megtarthatod az egészet magadnak; amelyekben engedélyezett vagy tiltott a vasárnapi boltnyitás. Teljesen az egyénen múlik, hogy miféle társadalomban szeretne élni. Az ingatlantulajdonlás az efféle közösségekben bizonyos szabályok betartásához kötött, és ha azok a szabályok megterhelőnek vagy kellemetlennek bizonyulnak, a tulajdonos bármikor eladhatja az ingatlanát és elköltözhet. Egy másik előny, hogy ezek a „társadalmak” apró laboratóriumként működnek, és bebizonyíthatnak vagy megcáfolhatnak különböző elméleteket a fegyvertartásról, kábítószer-legalizációról és így tovább, hozzájárulva ezzel az emberek tudásához a legjobb közösségi szabályokat illetően.
Van azonban egy-két probléma, amit nem lehet félresöpörni. Ha valaki úgy dönt, hogy „kivonul a társadalomból” – vagy bármi vitarendező szervezet képviselete nélkül él – elméletileg sok mindent megúszhat. Ez azonban úgyszintén igaz a fennálló államista rendszerre. Ha valaki jelenleg úgy dönt, hogy hajléktalan lesz, többé-kevésbé kedvére bűnözhet – ugyanakkor lemond a társadalmi együttműködés összes előnyös és végrehajtható formájáról. Így bár a vitarendező szervezetek nem oldják meg a teljes törvénytelenség problémáját, a jelenlegi rendszer sem, tehát egyenlőek.
Személyközi bűnözés
A személyek elleni bűncselekményeket – mint a gyilkosságot és a nemi erőszakot – rendszerint a bűnözés elkülönített és eltérő formájának tekintik a tulajdon ellen elkövetett bűntettekkel szemben. Ez azonban egy viszonylag modern megkülönböztetés. Az európai szokásjogi rendszerben a személyek elleni bűncselekményeket gyakran az elkövető tulajdonának elkobzásával büntették. Egy nemi erőszak ennyibe és ennyibe került az erőszaktevőnek, egy gyilkosság ötször annyiba, és így tovább. Ezt a módszert rendszerint előnyben részesítik az áldozatok, akik jelenleg nem csak a testi sértést szenvedik el – hanem adót is kell fizetniük, hogy börtönben tartsák a bűnözőt. Egy nő, akit megerőszakoltak, rendszerint inkább elfogadna negyedmillió dollárt ahelyett, hogy évente ezer dollárt kelljen fizetnie, hogy ketrecbe zárják az erőszaktevőjét, ami csak sértéssel tetézi a sérelmet. Így a személy és tulajdon elleni bűncselekmény nem annyira különböző, amennyire elsőre látszik, mivel rendszerint mindkettő megköveteli a tulajdont kártérítés gyanánt. Aki megerőszakol egy nőt, annak néhány százezer dollár adósságot kell törlesztenie az áldozatának, amit vagy megfizet, vagy megvonják tőle a társadalom összes gazdasági előnyét.
Végül, az állam nélküli társadalom másik előnye, hogy – a vitarendezéssel járó költségek miatt – a vitarendező szervezetek nagyon ügyelnének arra, hogy akik hamis vádakkal hozakodnak elő, azokat megbüntessék extra díjakon és a szerződésminősítésükön keresztül, valamint azzal, hogy rájuk terhelik az eljárás teljes költségét. Ez jelenősen lecsökkentené a pereskedéssel való visszaélést, mindenki legnagyobb előnyére.
Egy személyes megjegyzés erejéig, tapasztalatom szerint, miután több mint húsz éven át beszélgettem erről a témáról, az emberek őszintén azt állítják, hogy képtelenek elképzelni egy társadalmat központi és kényszerítő állam nélkül. Ilyenkor késztetést érzek megkérdezni: pontosan mennyi pert csináltál végig az életed során? Eddig egyetlen embert sem találtam, aki végig vitt volna egy pert annak konklúziójáig. Úgyszintén megkérdezem, hogy zsarolással tartják-e meg az állásukat. Egyikük sem. Leláncolva tartják a pincében a feleségüket? Nem. Kényszerítik a barátaikat arra, hogy időt töltsenek velük? Lopnak a sarki ábécéből? Nem bizony.
Más szóval nyilvánvaló, hogy – bár azt mondod, nem tudsz elképzelni egy társadalmat kényszerítő állam nélkül – csak a tükörbe kell nézned, hogy meglásd, hogyan működhetne egy ilyen világ. Mindenki a szabad döntése révén része az életednek. Mindenki, akivel személyes vagy szakmai kapcsolatot ápolsz, önkéntes alapon társul veled. Egyáltalán nem használsz erőszakot a saját életedben. Ha nem vagy megelégedve egy termékkel, visszaviszed. Ha nem vonzódsz többé egy szeretőhöz, elválnak útjaitok. Ha nem tetszik a munkád, kilépsz. Senkit sem kényszerítesz – mégis azt mondod, hogy nem maradhat fenn a társadalom kényszer nélkül. Nagyon nehéz ezt megérteni. Az emberek ekkor azt válaszolják, hogy azért nem használnak kényszert, mert az állam megvédi őket. Ekkor megkérdezem tőlük, hogy tudják-e, mennyire lehetetlen ténylegesen igénybe venni a bíróságokat. Persze egyetértenek, mert tudják, hogy sok-sok évbe és egy kisebb vagyonba telik akár csak megközelíteni az igazságszolgáltatás halovány lehetőségét. Úgyszintén megkérdezem tőlük, hogy égnek-e a vágytól, hogy leüssenek egy öregasszonyt és elvegyék a pénztárcájukat, de túlságosan félnek a rendőrségtől. Természetesen nem. Csupán azt gondolják, hogy mindenki más igen. Nos, húsz év beszélgetései után azt mondhatom: nem ez a helyzet. A legtöbb ember – a helyes ösztönzők megléte esetén – teljességgel becsületesen viselkedik.
Természetesen vannak gonosz emberek. Vannak hideg, szociopata szörnyetegek a köreinkben. Pontosan a gonoszságra való emberi képesség miatt van az, hogy egy központi állam mindig aláássa a társadalmat. A szadizmusra való képességünk miatt az egyetlen reményünk, ha decentralizáljuk a hatalmat, hogy a köztünk levő gonosz sohase emelkedhessen a száműzött, vadászott bűnözők szintjénél magasabbra. Azzal nem oldjuk meg az emberi gonoszság problémáját, ha megteremtünk egy államot és felruházzuk az élet és halál feletti hatalommal; pusztán átalakítjuk a könnyű tulajdonszerzés iránti sekély vágyat a politikai hatalom iránti feneketlen éhséggé.
Az elképzelés, miszerint a társadalom létezhet – és léteznie is kell – központi állam nélkül, a legnagyobb tanulság, amire a huszadik század rettenetes évei taníthatnak bennünket. A mi társadalmunk is képtelen kikerülni a történelem általános végzetét, a társadalmi összeomlás elkerülhetetlen sorsát, ahogy az állam felfalja saját lakosait. Az előttünk álló választás nem a döntés az állam és a szabadpiac között, hanem a döntés az élet és a halál között. Bármik is legyenek a központi állam megszüntetésének a kockázatai, eltörpülnek a biztos pusztítás mellett, ami akkor jelentkezik, ha hagyjuk, hogy növekedjen, amit elkerülhetetlenül meg fog tenni. Mint a daganatos beteg, akire biztos halál vár, meg kell próbálnunk bármilyen gyógymódot, ami a legígéretesebb, és nem várhatunk addig, amíg túl késő lesz.