Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mi a fenéért kellene valakinek érdeklődnie az anarchizmus iránt, amikor gyakorlatilag semmi esélye nincs annak, hogy az életünk során vagy az előrelátható jövőben megalakuljon egy állam nélküli társadalom.
Ez egy roppant érdekes kérdés és egy bizonyos mértékben roppant személyes a válasz, amit adhatok rá, így remélem, hogy megbocsátod, ha átugrom az egynéhány fura szillogizmust és közvetlenül a szívemből szólok.
A jövő
Az emberi erkölcs fejlődésének történetét szinte teljes mértékben olyanok írták, akik nem élték meg az általuk szeretett világ megvalósulását. Azok, akik előtt apró fénysugárként megjelent az állam és az egyház szétválasztásának eszméje a vallásháborúk lángoló horizontján, nem éltek addig, hogy lássák, ahogy a filozófia ereje szétválasztotta őket.
Azok, akik elsőként álmodtak egy rabszolgaság nélküli világról, csupán a rabszolgaság súlyosbodását és rosszabbodását látták, nem pedig annak csökkenését és összeomlását.
Azok, akik a rációról, bizonyításról és tudományról álmodtak a középkor végén, végignézték, ahogy az álmuk szertefoszlik a végtelen lángok ölelésében – ahogy az gyakran az ő sorsuk is volt a keresztény „megváltás” perzselő irgalmasságának máglyatüzén.
Azoknak, akik békés vitáról álmodtak a kardcsapások helyett, a keserű bürökfőzet jutott a győzelem édes nektárja helyett.
A tehetetlenség és a korrupció elkerülhetetlen következménye, hogy azok, akik egy jobb világról álmodnak, szinte mindig meghalnak, mielőtt megvalósulnának az álmaik. A gonoszság és a kizsákmányolás begyöpösödött és fellengzős önelégültsége mindig arra törekszik, hogy minden lopott erőforrásával hiteltelenítsen bármilyen támadást. A fennálló családi, szakmai, gazdasági és politikai kapcsolatok korrupciója olyan, mint a mitológiai hidra, amit ezer ember ezer karddal sem tud egy nemzedék alatt legyőzni.
De – mondhatnád – ha ez igaz, miféle altruista őrület képes megszállni minket addig a pontig, amíg hajlandóak vagyunk feláldozni a jelenlegi világ megannyi kényelmét annak érdekében, hogy biztosítsunk egy jobbat azoknak, akikkel soha nem is fogunk találkozni? Miért kellene törődnöm azokkal, akik 200 évvel később fognak élni, vagy azzal, hogy milyen véleménnyel lesznek rólam és azokról, akik velem együtt küzdenek egy háborúban, amelynek a zsákmányát csak a meg nem születettek fogják megkapni? Ha meg is köszönik és szobrokat állítanak nekünk, azzal mégis mire megyünk mi a jelenben? Miért kellene feladnunk a vak konformitás összes kényelmét és elutasítanunk, hogy megadjuk magunkat a kulturális áradat végtelen momentumának, hogy szeretet és béke nélkül maradjunk, helyette pedig szándékos értetlenséget és rosszindulatú rágalmazást kapjunk a jelenben?
Néhányakat közülünk többnyire talán egy olyan jövő iránti szeretet motivál, amit sosem fognak látni. Lehetnek köztünk olyanok, akik hajlandóak a sötétben üldögélve zöldellő mezőkről szóló meséket mondani tömlöctársainknak, hogy az unokáink gyermekei, kiknek vérvonalát a falakon túli szabad világról szóló ragyogó mesék tartották fenn, kiléphessenek a börtönük romjai alól a napfényre, amit elképzeltek és megjósoltak, de nem láttak hosszú évtizedeken át.
És ez a mi világunk lesz, a jövő világa, amit sosem élhetünk át. A jelenlegi világ gonoszságai és kicsinyességei le fognak hullani a felemelkedő ideáljainkról, mint a szükségtelen gyorsítórakéták az űrhajóról, ami átszeli a sztratoszférát és elindul a csillagok közé. A szépség, bőség, nagylelkűség, béke és jóakarat világába vezető ajtót csakis a filozófia, a bölcsesség kulcsa nyithatja ki. Én magam a lehető legnagyobb megtiszteltetésnek tartom, hogy kivehetem a részem ennek az aranykulcsnak a megkovácsolásában. Egyfajta rendíthetetlen harcos vagyok, és sokkal inkább érzem magam otthon ebben a háborúban, a jövőért vívott háborúban, mint amennyire a jövő világában tenném, ahol minden ellenséget és gonoszt legyőztek. Egy természetes harcos örömét lelheti abban, hogy háború idején született – én is ilyen született küzdő vagyok, akit hatalmas büszkeséggel és megelégedéssel tölt el, ha szembenézhetek és megpróbálhatom megfékezni az emberi elme gonoszságait és hazugságait. Mint kiderült, annál nagyobbra dagad a lelkem, minél nagyobbak az ellenségeim, a bölcsesség és az erény ellenségei. Korunkban, amikor ennek a világnak a felfedezése javarészt véget ért, más világok felfedezése azonban még nem kezdődött el, nyugtalan, küzdelemre és felfedezésre vágyó természetem a láthatatlan démonokkal való mentális birkózásban találja meg valódi, természetes otthonát és lehető legnagyobb célját.
Tehát őszintén mondhatom, hogy a legkevésbé sem kívánnám, hogy bárcsak másmikor születtem vagy éltem volna. Az azonnali kommunikáció ezen új univerzuma a természetes közegem, és a gondolatok, érzések, álmok és meglátások végtelen, felfedezetlen földjei lehetőséget adtak a lelkemnek, hogy nagyobbra táguljon, mint amit valaha lehetségesnek hittem. Remélhetőleg valamennyivel nagyobb vagyok, mint az ellenfeleim mérete; és kétségtelenül sokkal kisebb, mint a világ, amit felfedezek.
Számomra tehát jelentéktelenné zsugorodnak a társadalmi konformitás apró örömöcskéi a dicsőség mellett, hogy rohamot indíthatok egy ilyen háborúban, az új kapcsolatok kikövetkeztetésének izgalma mellett, elmém és mások elméjének felvillanyozó felvilágosítása mellett. Átélni a mindössze néhány év alatt lezajló, jelentős evolúció erejét a saját elmémben, a saját lelkemben, a saját életemben, számomra egy megdöbbentő és példátlan ajándék, amiért cserébe szívesen fizetnék ezer évnyi társadalmi kényelmetlenséggel.
Tehát számomra pótolhatatlan kiváltság, hogy azt tehetem, amit teszek, ebben a történelmi korban. Engem a navigáció hoz izgalomba, nem a szállítmány lerakodása. A felfedezésért élek, nem a letelepedésért és a nyugalomért. A küzdelemért élek, nem az ügyintézésért.
De teljesen megértem, hogy az én örömöm nem mindenkinek az öröme. Ha téged éppenséggel nem hoz lázba az én fétisem az elvont küzdelmek végtelen kardcsattogtatása iránt, mi a fenéért érdekeljen egy olyan világ felfedezése és megértése, amiben sosem fogsz élni?
Az anarchia és a kapcsolatok
Az elménkben a személyes történelmünk miatt létezik – jobb kifejezés híján – egyfajta „halott zóna,” az elfeketült lelki heg, ami a gyermekként elszenvedett, végtelen diktatórikus parancsok nyomán keletkezett.
Ezek a parancsok talán a családodon belül is léteztek, de kétségtelenül elszenvedted őket az iskolában. Amikor kisgyermek voltál, aki felnyitja és felfedezi a saját elméjét – a tanáraid – és meghatalmazójukként a szüleid – sosem kérdezték meg, mi az, amit a leginkább szeretnél felfedezni és megtanulni.
Helyette bekényszerítettek a kis padokba, szorosan a többi gyerekkel, miközben a tanárod csikorgó krétával firkált egy régi táblára. Nem tisztelték és fedezték fel az individualitásodat; nem használták ki és tágították az elméd természetes és egyedi útirányát; nem csalogatták ki és bővítették teljes, csodálatos méretükké lappangó tehetségeidet és képességeidet.
Ez egy diktatórikus, szinte teljesen egyoldalú „kapcsolat” volt – és ez a „kapcsolat” bukkant fel az iskolában, a templomban, és nagy valószínűséggel otthon is. Kit érdekelt igazán, hogy mit is gondolsz? Kit érdekelt igazán, hogy mit szeretnél csinálni? Nem úgy kezeltek rendszerint otthon, az iskolában és a templomban, mint egy általában engedetlen és javarészt kényelmetlenkedő háziállatot? Beszélgettek veled az emberek, kérdezgettek, leültettek és segítettek megismerni magad – vagy etettek, ruháztattak, mosadattak, kezeltek? A gyermekkorod talán nem az apró parancsok és „javaslatok” többé-kevésbé végtelen sorozata volt – tedd azt le, vedd azt fel, ne menj oda, gyere ide, osztozkodj, légy jó, ne emeld fel a hangod, olvass el egy könyvet, kapcsold azt ki, menj el fogat mosni, csináld meg a házidat, ne használd azokat a szavakat, ne színlelj, nyugodj le, menj aludni, kelj fel – ezek a fogcsikorgató és piti parancsolatok veszik körbe a gyermekkorodat, mint egy végtelen, zümmögő szúnyogfelhő, amit sosem lehet leütni, mindig éhes marad és sosem lehet elmenekülni előle.
Talán nem egyfajta üres, eltompult és haraggal teli konformitást tanúsítunk mások – kiváltképp a tekintélyszemélyek – szükségleteivel és preferenciálval szemben? Amikor mások ingerültek lesznek velünk – főleg a személyes kapcsolatainkban – talán nem haragra gerjedünk vagy haraggal visszahúzódunk? Talán nem visszatámadunk vagy megadjuk magunkat és terveket szövünk?
Amikor felfedezzük az anarchizmus elméleti eszméjét, lassan, biztosan – és fájdalmasan – elkezdjük felszámolni ezt a „halott zónát.” Mint az utolsó ember egy városban, aki küszködve próbálja elindítani a generátort, hogy újra életre keltse, amikor folyton újra-elképzeljük, hogy milyen is volna annak a tárgyalóasztalnak a másik oldalán ülni, úgymond visszanövesztjük a haragos konformitás és az eltompult engedelmeskedés elhalt idegvégződéseit.
Az államista paradigmában csakis Istenre hallgatunk és az ő parancsait követjük.
Az anarchista paradigmában Isten úgyszintén meghallgat minket és egyenlő felekként tárgyalunk.
Amikor mentálisan gyakoroljuk, hogy a tárgyalóasztal másik oldalán ülünk, ismét megtanulunk egy leckét, amit réges-rég kivertek belőlünk – az empátia és a kölcsönösen előnyös tárgyalás leckéjét. Amikor elképzeljük magunkat egy vitarendező szervezet cégvezetőjeként, aki próbálja értékesíteni a szolgáltatását a közösségnek, azzal kérdőre vonjuk és felszámoljuk a kikerülés vagy a tekintélynek való engedelmesség mentális szokásait.
Messze a legnépszerűbb videó, amit valaha csináltam, egy spontán előadás volt arról, miként lehet a legjobban felkészülni egy állásinterjúra. Ebben a videóban nyíltan anarchista alapelveket követtem olyan értelemben, hogy emlékeztettem az embereket arra, hogy bár őket interjúvolják meg, valójában ők is meginterjúvolják a másik felet és megítélik a személyt, aki megítéli őket. Ugyanígy, amikor első randid van valakivel, ha csakis amiatt aggódsz, hogy neki mi a benyomása rólad ahelyett, hogy kíváncsi lennél arra, hogy neked mi a benyomásod róla, akkor valójában nem kapcsolat van közöttetek, hanem az önfeladást és valaki más szükségleteinek és preferenciáinak való engedelmességet gyakorlod.
Amikor felfedezed az emberi kapcsolatok anarchista paradigmáját, folyton elképzeled, hogy a tárgyalóasztal másik oldalán ülsz és próbálsz előnyöket ajánlani magadnak.
Az államista paradigmában egy kényszerítő és egyoldalú monopólium alatt küszködünk. Sosem gyakoroljuk, hogy annak az asztalnak a másik oldalán ülünk, mert épp annyira nincs másik oldala, amennyire a rabszolgák sem folytathatnak bértárgyalást. Némelyeket a harag, másokat a patriotizmus hisztérikus „stockholm szindrómája” tölt el, de épp annyira nem gondolunk arra, hogy tárgyaljunk a politikai mestereinkkel, ahogyan arra sem gondolunk, hogy megpróbáljuk fizikailag irányítani repülőt, amikor összezsúfolva ülünk a turista osztályon.
Amikor a brutális és kényszerítő utasítások elszenvedői vagyunk, az önbecsülésünk, maga a lelkünk elhalványodik, szertefoszlik és összeomlik. Nem gondolhatunk magunkra úgy, mint aki értékes, mert sosem bánnak velünk úgy, mint aki önmagában véve értékes. A tanáraink folyton ingerülten bánnak velünk, a szüleink folyamatosan korrigálnak és kezelnek minket, a lelkipásztoraink pedig folyamatosan emlékeztetnek a bűneinkre.
Az önbizalomhoz nagyban hozzájárul a hit (vagy legalábbis a megértése annak), hogy önmagunkban véve értékesek vagyunk, és hogy az érzéseink és gondolataink érdemesek arra, hogy figyelembe vegyék őket. Annyira elenyésző mértékben bánnak velünk így a gyermekkorunk során, hogy nagyon is úgy hiszem, úgy növünk fel, hogy alapjában véve megsérült a képességünk arra, hogy felfogjuk a saját független értékünket.
Például a gyermekkoromból egyedül egyetlen olyan esetet tudok felidézni, amikor leülhettem egy felnőttel – egy táborszervezővel 13 éves koromban – és fesztelenül beszélgethettem – és kaphattam kérdéseket – bármennyi ideig. Nem tudtam aludni, szóval leültünk a kabinunk teraszára, bámultuk a csillagokat és önfeledten beszélgettünk a gondolatainkról. (Tisztán emlékszem, amikor azt mondta nekem, hogy mindenki azt hiszi, Frankenstein a szörnyeteg, amikor valójában az annak a doktornak a neve, aki megalkotta – és tudom, hogy a családdal kapcsolatos teljesen világos okok miatt emlékszem rá. Akit érdekel, ezt a beszélgetést használtam fel alapként a The God of Atheists regényemben a két lány közötti pizsamaparti-beszélgetéshez.)
Amikor újra meg újra elképzeljük egy anarchista társadalom természetes „nyertes-nyertes” kapcsolatait, tudattalanul emlékeztetjük magunkat, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy tárgyaljanak velünk, és hogy az embereknek értéket kell nyújtaniuk nekünk, ha szeretnének kapcsolatba lépni velünk – hogy nem egyszerűen csak azért létezünk, hogy teljesítsük mások kapzsi szükségeit.
Ez a mentális gyakorlat megdöbbentő előnyöket nyújt a személyes kapcsolatainknak – és ez a legbiztosabb és legstabilabb tégla, amivel megépíthető a jövőbe vezető híd. Ha egyszer megszokjuk a gondolatot, hogy érdemesek vagyunk a tárgyalásra, és hogy másoknak értéket kell hozniuk az életünkbe ahhoz, hogy értékesek legyenek számunkra, az önbecsülésünk azzal arányosan megnövekedik.
Ezzel gyakran szembesülök a másokkal való beszélgetéseim során a különböző fórumokon. Az emberek fárasztóak, negatívak, ellenségesek vagy köntörfalaznak – és őszintén azt hiszik, hogy nekem kötelességem továbbra is beszélgetni velük.
Ez alapvetően egy államista pozíció, olyan értelemben, hogy ezek az emberek nem hiszik azt, hogy következetesen és összességében értéket kell nyújtaniuk másoknak ahhoz, hogy megkapják mások erőforrásait. A múltban, mielőtt anarchista lettem és elkezdtem gyakorolni ezt a gondolkodást, nagyon fogékony voltam erre a jogosultság-érzésre és manipulációra. Most azonban szinte vicces, ha látom mások megdöbbenését, amikor próbálnak „leláncolni” azzal, hogy a saját értékeimre apellálnak („Azt hittem, fontos neked a vita!”); vagy ha kitiltom őket, mert ténylegesen ellenszenvesek vagy bántalmazók, gőgösen közlik velem, hogy „cenzúrázom” őket, ellentmondok az „anarchizmusomnak,” elutasítom az értékeket („szabadság”) amiket a saját oldalamon hirdetek, és így tovább.
Az igazság az, hogy az anarchista elvekkel tökéletesen összhangban viselkedek akkor, amikor nem vagyok hajlandó kapcsolatba lépni olyanokkal, akik nem nyújtanak nekem értéket. Az a tény, hogy ők képtelenek „leülni a tárgyalóasztal másik oldalára” és együttérezni azzal, hogy én hogyan tapasztalom meg a velük való beszélgetést, csak azt mutatja, hogy sokat kell még haladniuk az úton, amin megértik, mit is jelent valójában az önkéntelvűség. Az a gondolat, hogy én – vagy bárki más – „tartozok” nekik bármiféle interakcióval, lényegében teljességgel államista. Az a hit rejlik mögötte, hogy az értéket nem kell viszonozni, hogy az egyik oldal diktálhatja a feltételeket a másiknak – valamint, ami a legalapvetőbb és a legrejtettebb, hogy az „értékeknek,” amiket a kihasznált személy vall, arra kellene kényszeríteniük őt, hogy továbbra is részt vegyen az interakcióban. („Nem szereted az országodat?”)
Amikor úgymond megszokjuk a tárgyalóasztal mindkét oldalát, annál nehezebbé válik, hogy kihasználjanak minket és belevigyenek abba, hogy kiszolgáljuk mások neurotikus védelmeit, szükségleteit és vágyait. Szokásunkká válik ellenőrizni az érzéseinket, hogy megnézzük, élvezetünket leljük-e egy bizonyos interakcióban – és ha nem, teljesen szabadnak érezzük magunkat arra, hogy kilépjünk. Nem „tartozunk” az embereknek idővel, energiával vagy erőforrásokkal – el kell „érniük” a figyelmünket a pozitivitásukkal épp úgy, ahogy egy vállalkozónak is el kell „érnie,” hogy nála vásároljunk azzal, hogy értéket nyújt a számunkra.
Amikor felemeljük a mércénket, kétségtelenül igaz, hogy sokan meg nem értéssel (és néha ellenségességgel) fognak reagálni, mert egy nagyon is valós értelemben újraírjuk a társadalmi szerződésünket a körülöttünk levőkkel. Előtte számíthattak arra, hogy megadjuk nekik azt, amit akartak, és nem kellett azzal fáradozniuk, hogy figyelembe vegyék, mi mit akarunk. Amikor elkezdjük megkövetelni a viszonosságot a kapcsolatainkban, az emberek hajlamosak haragra gerjedni, mert valójában felhívjuk a figyelmet az ő nárcisztikus jogosultság-érzésükre.
Hogy egy apróbb példával illusztráljam, a műsoromban a hallgatókkal szoktam elbeszélgetni, amit aztán podcast formában ingyenesen publikálok az interneten, ha a beszélgetőpartnerem beleegyezik. Az emberek többsége udvariasan kéri, hogy beszélgessünk – azonban egy nem egészen jelentéktelen méretű kisebbség egyszerűen közli velem, hogy „készen állnak” egy beszélgetésre. Ez mindig meglepő számomra – a gondolat, hogy valahogy „tartozok” nekik egy beszélgetéssel, mivel „elköteleztem magam” a filozófia és a mentális egészség mellett. (Ez a jogosultság-érzés még megdöbbentőbb, amikor előre közlik, hogy nem szeretnék, hogy publikáljam a beszélgetésünket podcast formában – és még csak azt sem ajánlják fel, hogy adományt küldenek cserébe!)
Roppant bonyolult és nehéz dolog segíteni az embereknek megérteni azt, hogy értéket kell nyújtaniuk a kapcsolataikban – de sokkal egyszerűbb azok esetén, akik őszintén és mélyen felfedezték az anarchizmust és az önkéntelvűséget, különösen saját személyes kapcsolataikban.
Amint az emberek megértik, hogy ha nem nyújtanak értéket a kapcsolataikban, akkor valójában nincsenek is kapcsolataik, hanem csak kizsákmányoló módon használnak másokat, akkor nekiállhatnak helyrehozni a károkat, ami a családjuktól, iskolájuktól, egyházuktól származó örökségból fakad, miszerint vagy te veszel el másoktól értéket, vagy te nyújtasz értéket másoknak – de nem lehetséges a kölcsönös értékcsere. Vagy lopsz, vagy meglopnak – aligha ez a legjobb paradigma ahhoz, hogy erősen, mélyen és érzelmi szinten megértsük a „kapcsolatok szabadpiacát,” ami az anarchista világnézet legfőbb jellemvonása.
Így az anarchia felfedezése fel fog szabadítani téged itt és most, a világban, amiben ténylegesen élsz, a szakmai, családi és társadalmi kapcsolataid világában. Ha megtanulod, hogyan kell egyezkedni a tárgyalóasztal mindkét oldalán, az erőteljesebb és hatékonyabb alkalmazottá, jobb és szeretőbb házastárssá, boldogabb és hitelesebb szülővé fog tenni – el fogja hozni neked egy szabad társadalom összes boldogságát és szabadságát még akkor is, ha súlyos adók és szabályozások igája alatt szenvedsz.
Végül – és nem jelentéktelen módon – minél inkább meg tudjuk tanítani az embereknek, közvetlenül vagy példamutatással azt, hogy a kapcsolatoknak kölcsönösen előnyösnek kell lenniük ahhoz, hogy pozitívnak lehessen tekinteni őket, annál inkább meg fogjuk tanítani az embereknek azt, hogy az állam gonosz, mivel az egyoldalú, erőszakos és kizsákmányoló.
A világ akkor fog megszabadulni az államtól, amikor végre látni fogjuk, hogy az állam alsóbbrendű, mint az összes személyes és szakmai kapcsolatunk. Amikor teljesen megszokjuk, hogy kölcsönös előnyökben gondolkodjunk, végre nyilvánvalóvá fog válni számunkra az állam erőszakos kizsákmányolása, és az szerte fog oszlani.