A Szülő vagy az Állam

Az egész témakör kulcskérdése egész egyszerűen ez: a szülő vagy az Állam legyen a gyermek felügyelője? Az emberi élet egy esszenciális jellemzője az, hogy a gyermek hosszú éveken át viszonylag tehetetlen, az önmagáról való gondoskodás képessége pedig csak később alakul ki. Amíg teljesen ki nem fejlődnek ezek a képességek, nem cselekedhet teljesen önállóan, mint felelős egyén. Útmutatás alatt kell állnia. Ez az útmutatás összetett és nehéz feladat. A csecsemőkor teljes függésétől és a felnőtteknek való alávetettségtől a gyermeknek fokozatosan a független felnőtt állapotába kell cseperednie. A kérdés, hogy ki legyen a gyermek útmutatója és tulajdonképpeni „birtokosa”: a szülei vagy az Állam? Ebben a kérdésben nincsen harmadik vagy középút. Valamelyik oldalnak irányítania kell, és senki sem javasolja, hogy valami harmadik egyén hatalmában álljon elragadni és felnevelni a gyermeket.

Nyilvánvaló, hogy a dolgok természetes rendje az, hogy a szülők felelősek a gyermekért. A szülők a gyermek szó szerinti előállítói, és a gyermekek velük ápolják minden ember közül a legbizalmasabb kapcsolatot. A szülőket és a gyermeket összeköti a családi szeretet. A szülők érdeklődést tanúsítanak a gyermek, mint egyén iránt, és nagy valószínűséggel érdekli őket és ismerik személyiségét és szükségeit. Végül, ha az ember bármennyire is hisz egy szabad társadalomban, ahol mindenki birtokolja önmagát és saját termékeit, nyilvánvaló, hogy a saját gyermeke, a legbecsesebb terméke is a saját fennhatósága alá kerül.

A szülői „birtoklás” egyetlen logikus alternatívája az, ha az Állam elragadja a csecsemőt szüleitől és teljesen felneveli őt. Bárkinek, aki hisz a szabadságban, ez egy rettenetes lépésnek tűnhet. Mindenekelőtt teljesen megsérti a szülők jogait, ahogyan elkobozzák tőlük saját testük szeretett alkotását, hogy a gyermeket idegenek akarata alá hajtsák. Másodjára, a gyermek jogait is megsértik, mivel az Állam szeretet nélküli kezében nő fel, semmi tekintettel egyéni személyiségére. Továbbá pedig – és mind közül ez a legfontosabb szempont – annak érdekében, hogy valaki „tanulttá” váljon, hogy a legteljesebb mértékben kifejlessze képességeit, szabadságra van szüksége. Fentebb láthattuk, hogy az erőszaktól való szabadság létfontosságú egy ember elméjének és személyiségének kifejlődéséhez. De az Állam! Az Állam lényének minden aspektusában az erőszakon, a kényszeren alapul. Ami azt illeti, a tulajdonság, ami megkülönbözteti az Államot bármilyen másik egyéntől vagy szervezettől, épp az, hogy egyedül az Állam rendelkezik az erőszak kezdeményezésének (legális) hatalmával. Bármi más egyénnel vagy szervezettel ellentétben az Állam rendeleteket hoz, amiknek a börtönbüntetés vagy a villamosszék terhe mellett kell engedelmeskedni. A gyermeknek egy olyan intézmény szárnyai alatt kellene felnőnie, ami erőszakon és korlátozáson alapul. Miféle békés fejlődés történhet ilyen pártfogás alatt?

Továbbá az Állam elkerülhetetlenül egységességet fog kivetni a tanításra. Az egységesség nem csupán sokkal kellemesebb a bürokratikus alkat számára, valamint könnyebb betartatni azt, hanem elkerülhetetlen ott, ahol az individualizmust felváltotta a kollektivizmus. Ha gyermekek kollektív, Állami birtoklása váltja fel az egyéni birtoklást és a jogokat, nyilvánvaló, hogy a kollektív elvet juttatnák érvényességre a tanítás során is. Mindenek felett az Állam iránti engedelmesség doktrínáját tanítanák. Hiszen a zsarnokság nem fér össze az ember szellemével, aki teljes fejlődéséhez szabadság szükséges.

Tehát elkerülhetetlen az önkényuralom tiszteletét tanító, és más „gondolatirányítási” módszerek megjelenése. A spontaneitás, a változatosság, és a szabad emberek helyett az Állam passzív, bárányszerű követői jelennének meg. Mivel a fejlődésük csupán részben menne végbe, csupán félig élnének.

Mondhatnánk, hogy senki nem fontolgat ilyen szörnyű lépéseket. Még a kommunista Oroszország sem ereszkedett olyan mélységekbe, hogy bevezesse a „gyermekek kommunizmusát,” bár gyakorlatilag minden mást megtett a szabadság elpusztításáért. A lényeg viszont az, hogy ez az államisták oktatási rendszerének logikus célja. A jövő és a múlt összefonódott kérdése az, hogy a szülői felügyelet lehetőségét biztosító szabad társadalom, vagy az Állam irányítása alatt működő zsarnokság létezzen. Látni fogjuk az állami beavatkozás és irányítás gondolatának logikai fejlődését. Amerika például többnyire teljesen privát vagy filantropikus iskolarendszerrel kezdte. Aztán a tizenkilencedik században a közoktatás fogalma észrevétlenül megváltozott, míg mindenkit arra késztettek, hogy állami iskolába járjon, a magániskolákat pedig megvádolták azzal, hogy megosztóak. Az Állam végül kötelező oktatást kényszerített az emberekre, vagy a gyermekeket kényszerítve arra, hogy állami iskolákba járjanak, vagy önkényes szabályokat előírva a magániskoláknak. A szülői tanítást elítélték. Így folytatott tehát az Állam háborút a szülőkkel a gyermekek feletti hatalomért.

Nem csak növekedett az állami irányítás, hanem maga a politikai életben alkalmazott törvény előtti egyenlőség rendszere sokszorozta meg annak káros hatását. Általánosságban megnövekedett az egyenlőség iránti szenvedély. A következmény, hogy minden gyermekre hajlamosak úgy tekinteni, mint aki egyenlő az összes többi gyermekkel, aki egyenlő bánásmódot érdemel, az osztályteremre pedig teljes uniformitást alkalmaznak. Régebben ezt az osztály átlagszintjéhez mérten állapították meg; de mivel ez frusztráló volt a legbutább számára (akit azonban az egyenlőség és a demokrácia nevében ugyanazon a szinten kell tartani, mint mindenki mást) a tanítás egyre inkább a legalacsonyabb szintekhez konvergál.

Látni fogjuk, hogy amióta az Állam elkezdte átvenni a hatalmat az oktatás felett, nyilvánvalóan egyre inkább arra törekedett, hogy az egyén igazi fejlődése helyett elnyomja és korlátozza a tanulást. Hajlamot mutatott a kényszerítésre, a legalacsonyabb szinten kierőszakolt egyenlőségre, a tantárgyak felhígítására, az Államnak és a „csoportnak” való engedelmesség tanítására az önállóság kifejlesztése helyett, valamint az intellektuális tárgyak rosszallására. Végül pedig az Állam és csatlósainak hatalomvágya az, ami magyarázatot ad a „teljes gyermek oktatására” törekvő „modern oktatási” hitvallásra, és arra, miért tették az iskolát a hétköznapi élethez hasonlóvá, ahol az egyén játszik, a csoporthoz igazodik, és a többi. Ennek a hatása, mint az összes többi rendelkezésnek: elnyomni az érvelési képességek és az egyéni függetlenség kifejlődését; különböző módon elbitorolni az otthon és a család „oktatási” funkcióját (túl a formális oktatáson), megpróbálni a kívánt útvonal mentén formálni a „teljes gyermeket”. Így a „modern oktatás” elhagyta a formális tanítás iskolai funkcióját a teljes személyiség formálása érdekében, hogy kikényszeríthesse a tanulási egyenlőséget a legkevésbé tanítható gyermek szintjén, valamint hogy a lehető legnagyobb mértékben elbitorolja az otthon és más hatások általános tanító szerepét. Mivel senki nem fogja elfogadni a gyermekek nyílt állami „kommunizációját” még a kommunista Oroszországban sem, nyilvánvaló, hogy az állami irányítást halkabban és láthatatlanabbul kell elérni.

Bárkinek, aki fontosnak tartja az emberi élet méltóságát, az egyén fejlődését és fejlesztését egy szabad társadalomban, a választás a gyermek szülői és állami irányítása között nyilvánvaló.

Ne legyen tehát semmilyen állami beavatkozás bármiféle kapcsolatba a szülő és a gyermek között? Ha feltesszük, hogy a szülők erőszakkal bánnak a gyermekkel és megcsonkítják őt? Meg kellene ezt engednünk? Ha nem, hol húzzuk meg a vonalat? A vonal egyszerűen meghúzható. Az Állam szigorúan tarthatja magát mindenki védelméhez a mindenki más általi agresszív erőszak ellen. Ez éppúgy magába foglalja a gyermekeket, mint a felnőtteket, mivel a gyermekek potenciális felnőttek és jövőbeli szabad emberek. A gyermek „oktatásának,” vagy inkább tanításának elmulasztása egyáltalán nem ok a beavatkozásra. A különbséget ezek között az esetek között tömören megfogalmazta Herbert Spencer:

Az efféle [állami] közbelépés semmilyen okát nem lehet felmutatni mindaddig, amíg nem sértették meg a gyermekek jogait; a jogaikat pedig nem sérti meg oktatásuk [igazából tanításuk] elhanyagolása. Hiszen… amit jogoknak nevezünk, az pusztán az adottságok gyakorlásához való általános szabadság önkényes felosztása; és kizárólag azt lehet a jogok megsértésének nevezni, ami valóban csökkenti ezt a szabadságot – meggátol egy előzetesen fennálló képességet arra, hogy az ember a vágyott dolgokra törekedjen. Na most, a szülő, aki nem törődik a gyermek oktatásával, nem teszi ezt. Az adottságok gyakorlásához való jog érintetlen marad. A tanítás elmulasztása semmilyen módon nem vesz el a gyermek szabadságából ahhoz, hogy cselekedjen bármit, amit szeretne, a lehetőségében álló legjobb módon, és ez a szabadság minden, ami megkövetelt a méltányossághoz. Emlékezzünk, minden agresszió – minden jogsértés – szükségszerűen aktív; míg minden elhanyagolás, figyelmetlenség, mulasztás, szükségszerűen passzív. Ebből következően bármennyire helytelen is legyen a szülői kötelességek nemteljesítése… nem ér fel az egyenlő szabadság törvényének megszegésével, tehát nem eshet az állam hatóköre alá.¹

Lábjegyzetek

1. Herbert Spencer, Social Statics: The Conditions Essential to Human Happiness Specified, and the First of Them Developed (New York: Robert Schalkenbach Foundation, 1970) 294. o. Vagy ahogy egy másik író kifejezte, a szülők és a társadalom többi tagjára vonatkozóan: „társai nem kényszeríthetik őt arra, hogy gondoskodjon a gyermekről, bár erővel megakadályozhatják, hogy erőszakot használjon ellene. Megelőzhetnek tetteket; nem kényszeríthetik ki a tettek elvégzését.” Clara Dixon Davidson, „Relations Between Parents and Children,” Liberty, 1892. szeptember 3. ↩