A kötelező iskolázás céljai: A pedagógiai mozgalom

Fontos megvizsgálni a köziskolák felállításának célját, kiváltképp azért, mert a hivatásos pedagógusok voltak mind az ingyenes köziskolák, mint a kötelező tanítás bevezetésének legfőbb hajtóereje. Mindenekelőtt az olyan kvázi-libertáriusok köziskolák iránti vágya, mint Thomas Jefferson és Thomas Paine, arra a hitre alapult, hogy a köztársasági kormányzat a jól iskolázott polgárokhoz illik a legjobban, valamint hogy az államnak elérhetővé kellene tennie ezeket az intézményeket azok számára, akik túl szegények, hogy magán úton megengedjék őket.¹ Sokan azok közül, akik a köziskolák felállítását támogatták, minden bizonnyal emiatt az egyszerű ok miatt tették.

Viszont voltak más, és sokkal veszélyesebb célok is, főképp a pedagógusok között, akik a legnagyobb hajtóerőként szolgáltak, és akik átvették az irányítást az állami oktatási bizottságok felett, valamint a tanárképző főiskolák felett, amik a köziskolai tanárokat képezték. Jeremy Belknap tisztelendő, a new hampshire-i törvényszék előtt prédikálva, már 1785-ben is egyenlő kötelező oktatást pártolt mindenki számára, kihangsúlyozva, hogy a gyermekek az Államhoz tartoznak, nem pedig szüleikhez.² A befolyásos Benjamin Rush általános oktatást szeretett volna, egy egységes, homogén és egalitárius nemzet megalapítása céljából.

Az Államnak való engedelmesség doktrínája volt a közoktatási rendszer atyjának, Archibald D. Murphey-nek a legfőbb célja Észak-Karolinában. 1816–ban Murphey a következőképp tervezett meg egy állami iskolarendszert:

Minden gyermeket benne fognak tanítani. … Ezekben az iskolában a gyermekebe fogják nevelni az erkölcs és a vallás tanait, és kialakítják az alárendeltség és engedelmesség szokását… Az államnak, jólétük iránti meleg aggályában, gondoskodnia kell a gyermekekről, és olyan iskolába kell raknia őket, ahol elméjük felvilágosítható, szívük pedig erényre képezhető.³

Az 1820-as évekre a kötelezésre és az államizmusra törekvő céljaik máris csírázni kezdtek szerte az egész országban, és kiemelten virágzásnak indultak New Englandben, bár az individualista hagyomány még mindig erős volt. Az egyik tényező, ami megerősítette New England képességét a kollektivista oktatási eszme elterjesztésében az onnan induló hatalmas migráció volt. New England lakói elárasztották a nyugatot és a delet, és magukkal vitték a közoktatás és állami kényszer iránti fanatizmusukat.

Ebbe a légkörbe fecskendezték be azt, ami a legközelebb áll a gyermekek feletti teljes államkommunisztikus hatalom platóni elképzeléséhez, amit ez az ország valaha látott. Ez volt Amerika első két szocialistájának – Frances Wrightnak és Robert Dale Owennek – az elképzelése. Owen egy brit „utópisztikus” szocialista fia volt, és apjával, Robert Owennel kísérletet tett egy önkéntes-kommunista közösség létrehozására az Indiana állambeli New Harmonyben. Frances Wright egy skót írónő volt; ő is járt New Harmonyben, és Owennel megalapítottak egy Free Enquirer nevű újságot. Fő céljuk a kötelező oktatási rendszer melletti kampány volt. Wright és Owen a következőképpen írták le a tervüket:⁴

Nemzeti, racionális, köztársasági oktatás; ingyenes mindenkinek mindenki pénzéből; az Állam gondnoksága alatt irányítva, az állam becsületéért, boldogságáért, erényéért és megváltásáért.

A terv fő célja az volt, hogy egyenlővé tegyék az elméket, a szokásokat, a modorokat és az érzéseket, hogy végül egyenlővé váljanak a vagyonok és az életkörülmények. Az általános iskolák, középiskolák, szemináriumok, stb. bonyolult apparátusa helyett Wright és Owen azt támogatta, hogy az államok egyszerűen szervezzenek egy sor intézményt a körzetben élő minden gyermek „általános fogadására.” Ezeket az intézményeket a különböző korcsoportok teljes felnevelésére szánták. A gyermekeket arra kényszerítenék, hogy napi 24 órában ezen a helyen éljenek. A szülőknek időről időre megengednék, hogy meglátogassák a gyermekeiket. Második életévétől minden gyermek az Állam gondozása és útmutatása alatt állna.

Semmilyen egyenlőtlenség beférkőzése nem engedhető meg egy szabad nemzet efféle óvodáiba. Közös asztalnál etetik őket; közös gardróbból öltöztetik őket… közös kötelességek elvégzésével nevelik fel őket… ugyanazon erények gyakorlásával, ugyanazon örömök élvezetével; ugyanolyan természetű tanulmányokkal; ugyanazon célok hajszolásával… Mondd! Nem reformálná-e meg a társadalmat és tökéletesítené Amerika szabad intézményeit egy ilyen futam?

Owen ragaszkodott ahhoz, hogy „a rendszer ne fogadjon be semmi kevesebbet a teljes embernél.” A hatása pedig „Amerika regenerációja lesz egy nemzedék alatt. Egyetlen osztályt teremt a számtalanból.” Frances Wright határozottan felfedte a rendszer célját, amikor az embereket a pénzes arisztokraták és a papi hierarchia megdöntésére buzdította. „A jelen egy osztályharc.”

Tehát egy új alkotóelem bevezetését láthatjuk az állami abszolutizmust pártoló kötelező oktatás régi felhasználásába. Egy második cél az abszolút egyenlőség és egységesség, Owen és Wright pedig úgy látták, hogy egy kötelező iskolarendszer az, ami alkalmas erre a feladatra. Mindenekelőtt abszolút egyenlővé kell formálni minden gyermek szokásait, elméjét és érzéseit; a nemzet ezután megérett a tulajdon és jövedelem egyenlővé tételének végső lépésére állami kényszer használatával.

Miért ragaszkodott Owen és Wright a gyermekek elragadásához napi 24 órában, 2. életévüktől egészen 16 éves korukig? Ahogy Owen kijelentette:

Nem szabad, hogy a köztársasági iskolákban megjelenjen az arisztokrata előítéletek burjánzásának csábítása. A diákoknak meg kell tanulniuk polgártársként, egyenlőként látni egymást. Nem szabad tiszteletet tanúsítani a gazdagok iránt, vagy visszatartani azt a szegényektől. Ha azonban a gyermekek minden este elmennek ezekből az állami iskolákból, egyik a gazdag szülei puha szőnyegű társalgójába, a másik a szegény apja vagy megözvegyült anyja kényelmetlen kabinjába, vajon barátként és egyenlőként térnek majd vissza másnap?

Hasonlóképp, a ruházat minőségének különbsége irigységet okoz a szegényekben és megvetést a gazdagokban – amit el kell törölni azzal, hogy egységességet kényszerítenek mindkettőre. Elképzeléseit áthatja az emberi változatosság iránti gyűlölet, kiváltképp a gyűlölet a gazdagok magasabb életszínvonala iránt a szegényekhez viszonyítva. Hogy megvalósítsák az erőszakkal történő teljes kiegyenlítésre törekvő tervét, az iskoláknak

meg kell kapniuk a gyermekeket, nem napi hat órára, hanem teljesen nekik kell etetniük, öltöztetniük, szállásolniuk őket; nem csak tanulmányaikat kell vezetniük, hanem elfoglaltságaikat és érdekeltségeiket is, és gondoskodniuk kell róluk, amíg oktatásuk véget nem ér.

Ki lehetne jelenteni, hogy az Owen–Wright terv nem fontos; hogy egyáltalán nem volt jelentősége és kevés befolyással bírt. Ennek ellenkezője az igaz. Először is, a tervnek hatalmas befolyása volt: az egyenlőség terjesztésének bizonyos gondolatai uralkodó jellegűek voltak annak a befolyásos pedagóguscsoportnak a gondolkodására, akik az 1830-as és az 1840-es évek között felállították és irányították a köziskolákat. Továbbá az Owen terv a logikai végkövetkeztetéséig vezeti az egész kötelező állami oktatás gondolatát, nem csak az állami abszolutizmus és teljes egyenlőség támogatásával – amire csodálatosan megfelel a rendszer – hanem azért is, mert Owen meglátta, hogy a „teljes gyermeket” tanítania kell ahhoz, hogy kellőképpen megformálja a következő generációt. Nem valószínű talán, hogy a „teljes gyermek” oktatására irányuló „progresszív” mozgalom a gyermek teljes személyiségének formálásra törekszik, a teljes Owen–Wright–féle, kényszerrel történő kommunisztikus gyermekrablás helyett, amit senki nem fogadna el Amerikában?

Az Owen–Wright terv befolyásáról tanúskodik az a tény, hogy egy, a köziskola-mozgalmat dicsőítő kortárs történész a története legelejére helyezi azt, és jelentős teret biztosít neki.⁵ Cremin beszámol arról, hogy jelentős számú újság leközölte és helyeselte Owen esszéjét a tervről. Owen az 1820-as évek végén kezdte kifejteni projektjét, és egészen az 1840-es évek végéig folytatta, amikor megírta a részletes tervet Wright asszonnyal. Jelentős hatást gyakorolt a munkáscsoportokra. Nagy hatással volt egy philadelphiai munkásbizottság 1829-es, széles körben ismert jelentésére, ami beszámolt a pennsylvaniai oktatásról. A jelentés egyenlőséget, valamint mindenki számára egyenlő oktatást és megfelelő képzést követelt. És ez, illetve hasonló jelentések „jelentős hatással voltak a 30-as évek közepén bekövetkező progresszív törvényhozásra.”⁶

Röviddel ezután egy figyelemre méltó jelenség bukkant fel az amerikai láthatáron: a pedagógusok szorosan összetartó csoportja. Cremin „oktatási reformereknek” nevezi őket, akiknek a fáradhatatlan propagandája elősegítette a köziskolák bevezetését, és akik aztán megkaparintották az iskolák irányítását az állami oktatási bizottságban betöltött szerepüknél fogva, mint iskolafelügyelők, stb.; valamint a tanárok irányítását a tanárképző intézmények vezetésével. Ugyanez a csoport – különböző nevek alatt – uralja az első- és másodfokú oktatást mind a mai napig, saját elképzeléseivel és zsargonjával. Ami a legfontosabb, sikerült rákényszeríteniük saját előírásaikat a tanároktól megkövetelt engedélyekre, hogy senki se taníthasson köziskolában, aki nem megy át azon a tanárképző tanfolyamon, amit ezek a pedagógusok vezetnek. Ugyanez a csoport volt az, aki elhozta a kötelező oktatást, és aki a „progresszívebb” oktatást pártolta, tehát megérdemlik a tüzetesebb vizsgálatot.

Néhány amerikai büszkén vallja, hogy oktatási rendszerük sosem lehet zsarnoki, mivel nem a szövetségi állam, hanem a tagállamok irányítják. Ez viszont aligha változtat a dolgon. Egyrészt, ez még mindig az Államot jelenti, legyen az szövetségi vagy tagállam, másrészt szinte teljesen koordinálják a pedagógusokat a nemzeti egyesületeken és folyóiratokon keresztül. A valóságban tehát az iskolarendszert államilag és központilag irányítják, a formális szövetségi irányítás pedig csak a konformitás és az irányítás megkoronázása lenne.

Az iskolarendszeri zsarnokság és abszolutizmus egy másik fontos forrása a tény, hogy a tanárok közalkalmazottak. Következményképp, miután átesett egy formális vizsgán – és ennek igen kevés köze van a valódi tanítási kompetenciához – és eltelik egy kis idő, a tanár az államtól kapja a fizetését és a gyermekekre kényszeríti magát a dolgozó élete hátralevő részében. Az állami bürokrácia az állandósítás és a permanens uralom rendkívül nagy hatalmú eszközeként használja a közszolgálatot. A többségi szavazat általi zsarnokság talán kellemetlen, de ha az uralkodókat kötik a demokratikus korlátok, legalább a szavazók többsége kedvére kell tenniük. De az állami hivatalnokokat, akiket nem lehet kiszavazni a következő választásokon, egyáltalán semmilyen demokratikus korlát nem köti. Permanens zsarnokok. „Kivenni valamit a politika alól” azzal, hogy a közszolgálatba helyezik, bizonyára „emeli” a bürokrácia „morálját.” A tevékenységi körükben szinte örökös abszolút uralkodóvá emeli őket. A tény, hogy a tanárok közszolgák, napjaink amerikai kötelező oktatási rendszerének egyik legsúlyosabb vádja.

Visszatérve az első pedagógusokhoz, a mozgalom fő figurái olyan emberek voltak, mint a new englandi Massachusetts Horace Mannja, és Connecticut Henry Barnardja. Továbbá James Carter, Calvin Stowe, Caleb Mills, Samuel Lewis és sokan mások. Mik voltak módszereik és a céljaik?

A céljuk elérésének egyik módszere az összefonódó oktatási szervezetek sokaságának megalapítása volt. Az egyik legelső ezek közül az American Lyceum (Amerikai Líceum) volt, amit 1826-ban szervezett meg Josiah Holbrook. Az egyik fő cél az állami és helyi oktatási tanácsok befolyásolása és uralma volt. 1827-ben Pennsylvaniában megnyílt a legelső „Society for the Promotion of Public Schools” (Társaság a Köziskolák Népszerűsítéséért). Ez a társaság kiterjedt programot folytatott levelezéssel, röpiratokkal, sajtóközleményekkel, és a többi. Hasonló szervezeteket alapítottak a korai 1830-as években szerte a nyugaton, előadásokkal, találkozásokkal, törvényhozóknak címzett beadványokkal és lobbizással. Több száz ilyen társulat jött létre országszerte. Az egyik legfőbb az American Institute of Instruction (Amerikai Oktatási Intézmény) volt, amit 1830-ban alapítottak New Englandben. Az Intézmény éves találkozói és tanulmányai a pedagógiai mozgalom egyik vezető elszámolóháza és központja volt.

A pedagógusok továbbá tucatjával alapítottak oktatási folyóiratokat, amelyeken keresztül elterjesztették vezérelveiket követőiknek. A legfontosabbak az American Journal of Education, az American* Annals of Education*, a Common School Assistant, és a Common School Journal voltak. A pedagógiai befolyás legfontosabb útvonala az állami iskolarendszerek vezető pozícióinak megszerzése volt. Így vált Horace Mann, a Common School Journal szerkesztője a massacusettsi oktatási bizottság titkárává, éves jelentései az 1840-es években pedig óriási befolyással bírtak a pedagógiai „irányvonal” meghúzásában. Hernry Barnard a connecticuti oktatási bizottság titkára lett, Calvin Wiley Észak-Karolinában lett a köziskolák vezetője, Caleb Mills Indianában, Samuel Lewis Ohioban, és a többi.

A pedagógusok, kiváltképp Horace Mann hatása alatt, nem mentek olyan messzire, hogy támogassák a kötelező oktatást. De elmentek addig, hogy mindenkit arra buzdítottak, hogy köziskolákba járjanak, és becsmérelték a magániskolákat. Főleg azért buzdítottak mindenkit olyan lelkesen arra, hogy köziskolába járjanak, hogy mindenkit egyenlővé formálhassanak. A virginiai pedagógus, Charles Mencer dicshimnuszt írt a köziskolákhoz, amit érdemes lehet összehasonlítani Owen tervéhez:

Az egyenlőséget, amire intézményeinket alapították, nem lehet elég alaposan beleszőni fiatalságunk gondolkodási szokásaiba; és nyilvánvaló, hogy azt nagyban népszerűsítené az ő lehető leghosszabb mértékű együtt maradásuk; ugyanabban a fiatalkorúak számára fenntartott oktatási intézetben; ugyanazokban az osztályokban ülve; egyazon versenyekben részt véve; ugyanazon szórakozásokat és élvezeteket hajszolva; és ugyanazokat a tanulmányokat végezve, egymással kapcsolatban; ugyanazon fegyelem alatt és ugyanannak a hatalomnak való engedelmességgel.

És Mercer volt Virginia pedagógiai mozgalmának vezetője. A köziskola kiegyenlítő szerepének élénk magasztalása újra meg újra felbukkant a pedagógiai irodalomban. Samuel Lewis kiemelt hangsúlyt fektetett arra, hogy a köziskolák megfognának egy változatos populációt, és „egy néppé” formálnák őket; Theodore Edson annak örvendett, hogy az ilyen iskolákban a jó gyerekeknek meg kell tanulniuk elvegyülniük a rosszakkal, ahogy a későbbi életükben is. A befolyásos Orville Taylor, a Common School Assistant szerkesztője kijelentette: „küldjenek mindenkit oda (a köziskolába); ez kötelesség.” És 1837-ben, Mercer és Owen megszólalásaihoz nagyon hasonló szavakkal:

ahol felsőbbet és alsóbbat ugyanabban az osztályban tanít ugyanabból a könyvből ugyanaz a tanár. Ez a köztársasági oktatás.⁷

Kéz a kézben ilyen kifejezésekkel folyt a magániskolák becsmérlése. Ez a téma majdnem egyöntetűen megjelent a pedagógusok írásaiban. James Carter kihangsúlyozta az 1820-as években; Orville Taylor Owenhez hasonló szavakkal szónokolt arról, hogy amikor egy gazdag gyermeket küldenek magániskolába, arra tanítják, hogy „ő jobb, mint egy köziskola gyermeke. Ez nem republikanizmus.”

A pedagógusok létfontosságúnak tartották azt, hogy erkölcsi elveket neveljenek a gyermekekbe, ez pedig magába foglalta a vallásos hitet is. De nem lehettek szektariánusok, ha azt akarták, hogy minden vallási csoport köziskolákba küldje a gyermekeit. Tehát eldöntötték, hogy a protestáns kereszténység alapjait tanítják, mint mindenki közös hite. Ez a megoldás a kezdetben talán nem vont magára nagy figyelmet, de az évszázad közepétől kezdődő nagymértékű katolikus bevándorlás leküzdhetetlen nehézségeket eredményezett a programban. Ennek a periódusnak egy másik érdekes jelensége a pedagógusokat megkötő nagy korlát volt, mivel az oktatás még mindig önkéntes alapon működött. Mivel a szülők dönthettek arról, hogy gyermekeiket köziskolákba küldik-e vagy nem, a tanári bürokrácia nem tehetett szert teljes uralomra – még mindig a szülők kezében volt az irányítás. Tehát nem lehetett semmi vallási abszolutizmus. Továbbá Horace Mann határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy a tanárnak semlegesnek kell maradnia minden ellentmondásos politikai témában. Ha nem szigorúan semleges, akkor az ellentétes nézetű szülők nem fogják köziskolába küldeni gyermeküket, és teljesen elbukik az egységes, egyenlő oktatás eszménye.

Tehát láthatjuk, milyen hatalmas fontosságú szerepet játszik az önkéntes oktatás a zsarnokság korlátozásában. A köziskolákat mind politikailag, mind vallási szempontból semlegesen kellett tartani.⁸ Ennek a tervnek az egyik alapvető hibája természetesen az volt, hogy amikor a politikai és a gazdasági témákat taglalják, szinte lehetetlen intelligensen és pontosan foglalkozni velük, miközben szigorúan semlegesek maradnak és elkerülik a nézeteltéréseket. Azonban nyilvánvalóan ez a legjobb terv a köziskolák felállítását figyelembe véve.

A pedagógusokat idegesítették ezek a megkötések, és a porosz modellre tekintettek, ahol ezek a nehézségek nem jelentkeztek. Igazából csak azokon a területeken voltak politikailag semlegesek, ahol nem léteztek nagyobb nézeteltérések, és a nyelvi uniformitást, valamint az amerikai nacionalizmust tanították. Calvin Stowe szorgalmazta a porosz módszerek meghonosítását, bár azt állította, hogy Amerikában az eredmény köztársasági, nem pedig önkényuralmi lenne. Stowe a katonai kötelességek síkjára kívánta helyezni az általános iskolakötelességet. Szinte teljesen ugyanazokkal a kifejezésekkel beszélt 1836-ban, mint Luther Márton három évszázaddal előtte:

Ha a közbiztonság figyelembevétele helyessé teszi a kormány számára katonai szolgálatra kényszeríteni a polgárokat, amikor megszállják az országot, ugyanez az ok felhatalmazza a kormányt, hogy gyermekeik oktatására kényszerítse őket – hiszen egyetlen ellenség sem olyan rettenetes, mint a tudatlanság és a bűn. Az embernek nincs több joga veszélyeztetni az államot azzal, hogy egy családnyi tudatlan és ádáz gyermeket ereszt rá, mint beengedni egy betörő hadsereg kémjeit. Ha képtelen oktatni gyermekeit, az államnak kell segítenie őt – ha nem hajlandó, kényszerítenie kell rá. Az általános oktatás éppoly biztos, és sokkal olcsóbb védelmi eszköz, mint a katonai rend… A köznevelés sokkal inkább kötelesség, mint kívánalom… mivel az oktatást… a szülők biztosítják, és azok fizetnek érte, akik nem profitálnak eredményéből, az egy kötelesség.⁹

A porosz rendszer egy másik elve, amit Stowe csodált, a nyelv kötelező egységessége volt. Dicsérte továbbá a szigorú kötelező iskolalátogatási és iskolakerülő–ellenes törvényeket.

Stowe porosz oktatásról szóló beszámolója hatalmas befolyással bírt a pedagógusok körében, és elfogadták szaktekintélyét a témában. Mann és Barnard hasonló nézeteket vallottak, bár az előbbi hezitált a kényszer kapcsán. Barnard viszont nem vonakodott. A porosz oktatási rendszert dicsérve azt írta:

Az iskolák rendszeres látogatását külön irányítás és a legaktívabb éberség alá kell vonni; hiszen ez a forrás, amelyből minden előny fakad, amit az iskola adhat. Nagyon szerencsés volna, ha a szülők és a gyermekek mindig hajlandóak lennének… Sajnálatos módon nem ez a helyzet, főképp a nagyvárosokban. Bár szomorú, ha kényszerhez kell folyamodni, szinte mindig szükséges.¹⁰

Horace Mann őszintesége minden bizonnyal kétségbe vonható. Éves beszámolójában megvetette a tulajdonjogokat, és társadalmi irányításról, valamint az egy nemzetközösség tulajdonáról beszélt. De amikor az iparosoktól kért támogatást az iskolákhoz, elhagyta ezt a gondolatmenetet és a politikai semlegességről szóló beszédet, és kijelentette, hogy teljes mértékben támogatja a jacksoni demokrácia és a tömeguralom elleni indoktrinációt.¹¹ Herny Barnard is helyeselte az indoktrinációt a tulajdon mellett a tömeg lázadásával szemben. Nyilvánvaló, hogy a pedagógusok nagyon háborogtak az önkéntesség által kirótt korlátok ellen. A kényszer porosz rendszere kellett ahhoz, hogy lehetséges legyen az állami indoktrináció és az egységesség. Ezt a tizenkilencedik század végén alkalmazták, és lekerültek az álarcok; nem kellett többé a semlegességet alkalmazni vagy állítani.

Egy másik pedagógiai nyilatkozat az állami tekintély mellett a befolyásos Josiah Quincytől, Boston polgármesterétől és a Harvard elnökétől származik, aki 1848-ban kijelentette, hogy minden gyermeket arra kell oktatni, hogy engedelmeskedjen a hatalomnak. George Emmerson 1873-ban kijelentette, hogy nagyon szükséges, hogy az embereket a legkorábbi éveiktől hozzászoktassák a hatalomnak való engedelmességnek. Ezeket a megjegyzéseket kinyomtatták a vezető pedagógiai folyóiratok, a Common School Journal és a School and Schoolmaster. A befolyásos Jackob Abbot 1856-ban kijelentette, hogy egy tanárnak rá kell vezetnie diákjait a fennálló kormány elfogadására. Indiana közoktatási felügyelője 1853-ban kijelentette, hogy az iskolai irányelv minden embert egy néppé formálni, egy közös érdekkel.

Lábjegyzetek

Cremin, The History of Compulsory Education in New England ↩
Hans Kohn, The Idea of Nationalism: A Study in Its Origins and Background (New York: Macmillan, 1934), 104. o. ↩
Archibald D. Murphey, The Papers of Archibald D. Murphey, 53–54. o. ↩
Robert Dale Owen, Frances Wright: Tracts on Republican Government and National Education (London, 1847). Lásd még Cremin, The History of Compulsory Education in New England ↩
Cremin, The History of Compulsory Education in New England ↩
uo. ↩
Common School Assistant, 2. kötet, 1837, 1. o. Mercer kijelentéséért lásd Charles Fenton Mercer, A Discourse on Popular Education (Princeton, 1826). Mercer kijelentése korábbi, mint Owené. Lásd továbbá az Amerikai Oktatási Intézet előtt tartott különböző előadásokat. ↩
Horace Mann, Twelfth Annual Report, 89. o. ↩
Calvin E. Stowe, The Prussian System of Public Instruction and its Applicability to the United States (Cincinnati, 1830). ↩
Henry Barnard, National Education in Europe (New York, 1854). ↩
Vö. Cremin, The History of Compulsory Education in New England és Curti, The Social Ideas of American Educators. ↩