A kötelező állami oktatás elleni végzetes és megválaszolhatatlan vád, hogy lelkesen vezették be ezek a modern totalitarizmusok a kötelező állami iskolázást a rendszerükben. Valójában ezeknek a rabszolga-államoknak az egyik legfőbb támasza a fiatalság indoktrinációja volt az iskoláikban. Ami azt illeti, a huszadik századi horror és a régebbi önkényuralmak közötti különbség az, hogy a mai despotizmusoknak közvetlenebbül kellett a tömeg támogatására támaszkodnia, tehát elengedhetetlen volt a kötelező írni-olvasni tudás és indoktrináció. Az előzőleg kifejlesztett kötelező állami rendszer elengedhetetlen alapkő volt a totalitárius rendszerek számára.1 A totalitarizmus, illetve a kötelező oktatás mélyén az az elképzelés rejlik, miszerint a gyermek az Államé, nem pedig a szüleié. Ennek az elképzelésnek az egyik vezető támogatója Európában a híres Marquis de Sade volt, aki kitartott amellett, hogy minden gyermek az Állam tulajdona.
Nem szükséges a kommunista országok oktatási rendszerén időznünk. A kommunista országok kötelező állami iskolázást írnak elő, és szigorúan betartatják, hogy a gyermekekbe neveljék az uralkodóknak való engedelmességet. A kötelező iskolázást kiegészítik az Állam monopóliumai a propaganda és az oktatás többi területén.
Hasonlóképp, a nemzetiszocialista oktatás alávetette az egyént az Államnak és kikényszerítette az engedelmességet. Az oktatást csak és kizárólag a nemzetiszocialista állam végezte, hogy a gyermekekbe nevelhesse az elveit.
Hasonlóan használták az állami iskolákat az abszolút Államnak való engedelmesség tanítására a fasiszta Itáliában. Itália kiváltképp érdekes az első fasiszta oktatási minisztere, Giovanni Gentile tevékenysége miatt. A régi Itáliában az oktatás a gyermek szellemi fejlődésére és a tárgyak tanulására helyezte a hangsúlyt. Gentile fasiszta uralma azonban bevezette a modern „progresszív oktatás” módszereit. Bevezette és kihangsúlyozta a kézi munkát, az éneklést, a rajzolást és a játékokat. Az iskolalátogatást bírságokkal kényszerítették ki. Gentile azt tanította, hogy „a tanulást tapasztalaton és cselekvésen keresztül kell elérni”.2 A gyermekek szabadon tanulhattak saját tapasztalatukon keresztül, persze „a kultúra fejlődéséhez szükséges korlátokon belül.” Tehát nem volt előírt tanterv, hanem a gyerekek azt csináltak, amit akartak, leszámítva „a Mussolinihoz hasonló hősök tanulmányozását, mint a nemzeti szellem szimbólumai.”3
Lábjegyzetek
-
Lásd Erik von Kuehnelt–Leddihn Liberty or Eqality (Caldwell, Idaho: Caxton Printers, 1952), 63–64. o. ↩
-
A hasonlóság eközött és John Dewey “csinálva tanulni” tana között nyilvánvaló. Ezt megvitatjuk lejjebb. Lásd Franklin L. Burdette, “Politics and Education,” 410–23, kiváltképp. 419, o. a Twentieth Century Political Thought kötetben (New York: Philosophical Library, 1946). ↩
-
Lásd többek között H.W. Schneider és S.B. Clough, Making Fascists (Chicago: University of Chicago Press, 1929); George F. Kneller, The Educational Philosophy of National Socialism (New Haven, Conn.: Yale University Press, 1941); Walter Lando, “Basic Principles of National Socialist Education,” Education for Dynamic Citizenship (Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 1937); Howard R. Marraro, The New Education in Italy (New York: S.F. Vauni, 1936); Albert P. Pinkevitch, The New Education in the Soviet Republic (New York: John Day Company, 1929). További érdekesség Edward H. Riesner, Nationalism and Education Since 1789: A Social and Political History of Modern Education (New York: Macmillan, 1922) a háttérért. ↩