Emberi változatosság és egyéni tanítás

Az emberi természet egyik legfontosabb ténye az egyének közötti hatalmas változatosság. Természetesen vannak bizonyos széles körű fizikai és szellemi jellegzetességek, amelyek minden emberi lényben fellelhetők.¹ De az emberi egyedek sokkal jobban megkülönböztethetőek, mint a többi faj esetén. Nem csupán minden ujjlenyomat egyedi, minden személyiség is az. Minden személy egyedi az ízlés, az érdeklődések, a képességek és a választott tevékenységek terén. Az ösztön vezérelte és rutinszerű állati tevékenységek általában teljesen egyformák. De az emberek, a céljaikban és értékeikben fellelhető hasonlóságok ellenére, a megegyező behatások ellenére, az egyén saját személyiségének egyedi lenyomatát demonstrálják. Az egyéni különbözőség kialakulása egyszerre oka és következménye a civilizáció fejlődésének. Ahogyan fejlődik a civilizáció, egyre több lehetőség nyílik az ember elméjének és ízlésének kifejlesztésére az egyre növekvő számú területeken. És ezekből a lehetőségekből származik a tudás és a fejlődés előrehaladása, ami pedig hozzájárul a civilizációhoz. Továbbá az egyéni érdeklődések és adottságok változatossága az, ami utat nyit a szakosodásnak és a munkamegosztásnak, ami a civilizált gazdaságok alapköve. Ahogyan azt George Harris tisztelendő kifejezte:

A vademberség az egyformaság. Az alapvető megkülönböztetést a nem, a kor, a méret és az erő jelenti. A vademberek […] ugyanúgy, vagy egyáltalán nem gondolkodnak, így tehát egytagú szavakban kommunikálnak. Aligha találunk változatosságot közöttük, csupán a férfiak, nők és gyermekek hordáját. A következő, magasabb állapotot, amit barbarizmusnak nevezünk, a változatosabb szerepek jellemzik. Láthatunk egy kevéske munkamegosztást, valamennyi eszmecserét, jobb vezetést, megnövekedett szellemi és esztétikai művelődést. A legmagasabb állapot, amit civilizációnak nevezünk, mutatja a szakosodás legnagyobb fokát. Egyre növekszik az egymástól különböző szerepek száma. Megsokszorozódnak a gépi, kereskedelmi, oktatási, tudományos, politikai és művészeti foglalkozások. A kezdetleges társadalmakat az egyenlőség általi hasonlóság jellemzi; a kifejlett társadalmakat az egyenlőtlenség általi különbözőség vagy változatosság. Ahogyan egyre lefelé haladunk, a monotonitás; ahogyan egyre fölfelé, a változatosság. Ahogyan egyre lefelé haladunk, az emberek egyre inkább hasonlítanak egymásra, ahogy egyre feljebb emelkedünk, az emberek egyre eltérnek egymástól; bizonyosan úgy tűnik, mintha az egyenlőség megközelítése a vademberség állapota felé hanyatlást jelentené, és mintha a változatosság a magasabb civilizáció irányába emelne.

Tehát nyilvánvalóan, ha az elégedettség megnövekedésével akarjuk elérni a fejlődést, akkor még annál is nagyobb mértékűnek kell lennie a szerepek változatosságának, a képzések és törekvések újabb és kifinomultabb különbözőségének. A fejlődés minden lépése az emberi tényező hozzáadását jelenti, amely valamilyen módon különböző az eddigi összes tényezőtől. A civilizáció fejlődése tehát a társadalmat alkotó egyének növekvő változatosságát jelenti; az új találmányok, művészeti alkotások, a friss ismeretek kialakítását, valamint az erkölcsi alapelvek szélesebb körű alkalmazását.²

A civilizáció és az egyéni változatosság kialakulásával egyre kevesebb és kevesebb tér marad az azonos egyformaságra, tehát az „egyenlőségre.” Kizárólag a robotok a gyártósoron vagy a fűszálak tekinthetők teljesen egyenlőnek, identikusnak minden tulajdonságuk szempontjából. Minél kevesebb közös tulajdonsággal rendelkezik két organizmus, annál kevésbé „egyenlőek,” és annál inkább egyenlőtlenek. A civilizált emberi lények tehát egyenlőtlenek személyiségük legnagyobb részében. Az ízlések, a képességek és a jellemek egyenlőtlenségének a ténye nem szükségszerűen gyűlölettel teli megkülönböztetés. Egész egyszerűen az emberi változatosság méretét tükrözi.

Nyilvánvaló, hogy az egyenlőség iránti általános rajongás alapvető értelemben emberellenes. Elnyomja az egyéni személyiségeknek, a változatosságnak és magának a civilizációnak a virágzását; a vademberi egyformaság felé vezető út. Mivel a képességek és az érdeklődések természetes módon változatosak, az erőfeszítés, ami egyenlővé akarja tenni az embereket minden vagy a legtöbb tekintetben, szükségszerűen egy lefelé irányuló kiegyenlítés; a tehetség, a zsenialitás, a változatosság és az érvelési képesség kifejlődése elleni küzdelem. Mivel ellenzi magának az emberi életnek és az emberi növekedésnek az elvét, az egyenlőség és az egyformaság szektája a halál és pusztítás szektája.

Egy bizonyos értelemben azonban észszerű és előnyös dolog az emberek közötti egyenlőség. Minden egyénnek rendelkeznie kell a képességei és személyisége kifejlődéséhez szükséges lehető legnagyobb hatókörrel. Ennek érdekében szabadnak kell lennie az ellene irányított erőszaktól. Az erőszak csak elnyomja és elpusztítja az emberi fejlődést és törekvést, és sem az értelem, sem a kreativitás nem működhet a kényszer atmoszférájában. Ha minden ember egyenlő védelmet élvez az erőszak ellen, ez a „törvény előtti egyenlőség” lehetővé teszi a benne szunnyadó erők maximalizálását.

Mivel mindenki egyedi személy, világos, hogy a legjobb formális tanítás az a fajta, amelyik illik saját különleges személyiségéhez. Minden gyermek különböző intelligenciával, adottságokkal és érdeklődési területekkel rendelkezik. Tehát a legjobb a tanítási sebesség, időzítés, változatosság, módszer és tanmenet gyermekenként hatalmas mértékben különbözik. Az egyik gyermekhez, érdeklődéseiből és képességeiből kifolyólag sokkal jobban illik egy intenzív számtani tanfolyam hetente háromszor, amelyet hat hónap múlva egy hasonló tanfolyam követ olvasásból; egy másik gyermek számára a különböző tanfolyamok rövid periódusa felelhet meg; egy harmadik számára szükséges lehet az olvasás hosszadalmas tanítása, satöbbi. A tanítás formális, rendszerezett menetéből fakadóan a sebesség és a kombináció végtelen lehetősége létezhet, ami mind a legalkalmasabb lehet más-más gyermek számára.

Nyilvánvaló tehát, hogy a legjobb tanítási módszer az egyéni tanítás. A tanfolyam, ahol egyetlen tanár tanít egyetlen diákot nyilvánvalóan a legjobb oktatás. Kizárólag ilyen körülmények között fejlődhetnek ki az emberben szunnyadó lehetőségek a legmagasabb fokig. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy a hivatalos iskola, melyre az olyan osztályok jellemzőek, ahol egy tanár oktat számos gyermeket, roppant alsóbbrendű rendszer. Mivel minden gyermek különbözik a többitől az érdeklődési körök és a képességek terén, a tanár pedig egy időben csak egy dolgot taníthat, evidens, hogy minden iskolai osztályt muszáj egy egységesített sablon mentén tanítani. Függetlenül attól, hogy a tanár hogyan, milyen sebességgel, milyen időzítéssel vagy milyen változatossággal tanít, erőszakot követ el minden egyes gyermek ellen. Minden iskolázás szerves része az összes gyermek belekényszerítése az alkalmatlan egyformaság prokrusztészi ágyába.

Mit mondjunk akkor a törvényekről, amelyek kötelező iskolalátogatást kényszerítenek minden gyermekre? Ezek a törvények a nyugati világ népbetegségei. Azokon a helyeken, ahol engedélyezik a magániskolákat, azoknak meg kell felelniük az Állam által rájuk kényszerített tanítási irányelveknek. Viszont nyilvánvaló kell, hogy legyen bármiféle tanítási irányelv előírásának igazságtalansága. Néhány gyermek butább, és lassabb tanításra van szüksége; az éles elméjű gyermek gyors tempót igényel képességei kifejlesztéséhez. Továbbá számtalan gyermek kiváló egy tantárgyban és szörnyű egy másikban. Kétségtelenül meg kellene adni nekik a lehetőséget arra, hogy fejlesszék magukat a tárgyakban, amikben jobbak, és elhagyják azokat, amikben rosszabbak. Akármi is legyen az irányelv, amit az Állam kényszerít a tanításra, mindenki ellen igazságtalanságot követ el – a gyengébb képességűek ellen, akik nem képesek feldolgozni a tanítást, a különféle tárgyakban különféle alkalmatossággal rendelkezők ellen, a magasan intelligens gyermek ellen, akinek szárnyalna az elméje egy emelt szintű tanfolyamon, de várnia kell, amíg a gyengébb képességűek ismét felzárkóznak. Hasonlóképpen, bármilyen sebesség, amit a tanár diktál az osztályban, mindenki ellen igazságtalanságnak minősül; a gyengébb képességű ellen, aki képtelen tartani az iramot, és az éles elméjű ellen, aki elveszíti az érdeklődését és a benne szunnyadó hatalmas lehetőségek kifejlesztésének értékes lehetőségét.

Nyilvánvalóan a legnagyobb igazságtalanság mind közül a szülők megakadályozása saját gyermekük tanításában. A szülői tanítás az eszményi oktatás. Mindenekelőtt egyéni tanítás, amely során a tanár közvetlenül foglalkozik az egyedülálló gyermekkel, és önmagát a gyermek képességeihez és érdeklődési köreihez igazítja. Másodszor, ki ismerhetné jobban a gyermek adottságait és személyiségét, mint saját szülei? A szülők mindennapi kapcsolata a gyermekkel és az iránta érzett szeretetük egyedülállóan alkalmassá teszi őket a szükséges formális tanítás átadására. Így a gyermek személyre szabott, egyéni figyelmet kap. Senki sem képesítettebb a szülőnél annak megállapítására, hogy milyen sebességgel kellene tanítani a gyermeket, mik a gyermek követelményei a szabad vagy irányított tanulásra vonatkozóan, satöbbi.

Majdnem minden szülő képesített gyermeke tanítására, főként az elemi tárgyakban. Azok, akik nem olyan jártasok a témában, magánoktatókat fogadhatnak gyermekük számára. Akkor is fogadhatnak oktatókat, amikor a szülők nem tudnak időt szentelni gyermekük formális oktatására. A döntést, hogy ők vagy mások tanítsanak, vagy melyik tanár lenne a legmegfelelőbb a gyermek számára, a szülők közvetlen, átfogó felügyelete mellett lehet a legjobban meghozni. A szülők megállapíthatják a gyermek haladását, a tanár mindennapi hatását a gyermekre, és a többi.

A szülői tanítás és a tanári oktatás mellett a szülők magániskolába is küldhetik a gyermeküket. Ez az alternatíva viszont nem olyan kielégítő az egyéni tanítás és az egyéni ütem szükségszerű hiánya miatt. A magániskolában osztályok vannak számos gyermekkel, meghatározott idő áll rendelkezésre a tanfolyamok számára, megállapított jegyek vannak, és a többi. Az egyetlen érv az iskolák mellett, az egyéni tanítással szemben, gazdasági: sok szülő nem engedheti meg az egyéni taníttatást. Ebből következően a tömeges tanításhoz kell fordulniuk, mint az egyetlen alkalmas alternatíva, ahol a tanár egyszerre és egy időben számos gyermeket tanít. Nyilvánvaló, hogy az ilyen magániskolák alsóbbrendű megoldások az egyéni oktatáshoz képest. Akármilyen ütemet is diktáljon a tanár, azzal igazságtalanságot követ el a gyermekek ellen. Ha az Állam bizonyos „irányelveket” kényszerít a magániskolákra, azzal annál is sokkal rosszabb igazságtalanságot követnek el a gyermekek ellen. Hiszen ha a szülő választási lehetősége a taníttatási opciókban teljesen szabad és mentes az Állam kényszerétől, a gyermeket legjobban ismerve és szeretve, képesek lesznek az általuk megfizethető legjobb típusú tanítást választani. Ha tanárt bérelnek, a leghozzáértőbbet választják gyermekük számára. Ha kiválaszthatnak bármiféle magániskolát, választásuk arra fog esni, amelyik legjobban megfelel gyermeküknek. A magániskolák kialakításának korlátlan lehetősége azért előnyös, mert a szabadpiacon különböző iskolatípusok fognak kialakulni minden kívánság kielégítése érdekében. Iskolák nyílnak kiemelten intelligens gyermekek számára, átlagos és átlagon aluli gyermekeknek, számos képességekkel rendelkezőknek és azoknak, akiknek legjobb egy területre specializálódni, és a többi. De ha az Állam kikiáltja, hogy nem lehetnek iskolák, amelyek például nem tanítanak számtant, az azt jelenti, hogy azokat a gyermekeket, akik más tárgyakban kiválóak lehetnek, de a számtanhoz kevés érzékük van, szükségtelen szenvedésnek kell alávetni. Azzal, hogy az Állam egységes irányelveket ró ki, hatalmas mértékben megsérti az emberi ízlések és képességek közötti változatosságot.

Az Állam kötelező iskolázási törvényeinek következménye nem csupán a szakosodott, részben egyénekre szabott, a különböző gyermekek igényeire kialakított magániskolák kifejlődésének elnyomása. Ezen felül megakadályozza, hogy a gyermeket azok tanítsák, akik sok szempontból a leginkább alkalmasak arra: a szülei. További következménye az is, hogy olyan gyermekeket kényszerít az iskolákba, akik csak kevésbé, vagy egyáltalán nem fogékonyak a tanításra. Az emberi képességek változatosságának óceánjában jelentős számú gyermeket találunk, akik nem tudják befogadni a tanítást, akiknek érvelési képessége nem túl jó. Ezeket a gyermekeket kényszerrel kitenni az iskolázásnak – mint ahogy azt az Állam teszi majdnem mindenhol – egyenlő a természetük ellen elkövetett bűntettel. A szisztematikus tárgyak elsajátításának képessége nélkül vagy ülniük és szenvedniük kell, amíg mások tanulnak, vagy az átlagos és éles elméjű gyermekeket kell hatalmas mértékben visszatartani fejlődésükben, míg ezeket a gyermekeket tanulásra kényszerítik. Akárhogy is, a tanítás szinte semmilyen hatással nincs ezekre a gyermekekre, akiknek életük órái azért vesznek el, mert az Állam így parancsolja. Ha ezeket az órákat egyszerű, közvetlen tapasztalattal töltenék, amit könnyebben feldolgozhatnak, vitán felül egészségesebb gyermekekké és felnőttekké válnának. De betuszkolni őket egy iskolába az életük formatív évtizedében, olyan órák látogatására kényszeríteni őket, amik nem érdeklik őket és amikhez nincs meg az adottságuk, a teljes személyiségük eltorzítását jelenti.

Lábjegyzetek

1. További írásokért a biológiai individualitás és pszichológia témájáról lásd Roger J. Williams, Free and Unequal (1953) és Biochemical Individuality (1956); Gordon W. Allport, Becoming (1955); és Abraham H. Maslow, Toward a Psychology of Being (1962). ↩

2. George Harris, Inequality and Progress (Boston: Houghton, Mifflin, 1898), 74–75, 88. o. és passim. ↩