II. Az első világháború és az azt követő időszak

Ha a klasszikus aranystandard annyira remekül működött, miért omlott össze? Azért, mert az államokat megbízták pénzügyi ígéretük betartásával, azaz annak biztosításával, hogy a fontok, dollárok, frankok, satöbbi, mindig aranyra válthatók legyenek, ahogyan azt megfogadták az államok és az irányított bankrendszerük. Nem az arany vallott kudarcot, hanem az állam ígéreteibe vetett bizalom volt ostobaság. Ahhoz, hogy megvívhassák a katasztrofális Első világháborút, minden kormánynak inflálnia kellett saját papírpénzét és a folyószámlapénzt. Ez az infláció olyan súlyos volt, hogy az államoknak lehetetlenné vált fogadalmaik betartása, ezért „letértek az aranystandardról,” azaz csődöt jelentettek röviddel azután, hogy beléptek a háborúba. Így tett mindegyik, az Egyesült Államok kivételével, aki csak később lépett a háborúba, és nem inflálta eléggé a dollár kínálatát ahhoz, hogy veszélyeztesse visszaválthatóságát. De az Egyesült Államoktól eltekintve a világ elszenvedte azt, amit mostanság egyes közgazdászok úgy üdvözölnek, mint a szabadon lebegő árfolyamok nirvánáját (mai nyelven „piszkos lebegtetés”): leértékelési versenyt, háborúzó valutablokkokat, árfolyamszabályozást, vámokat, kvótákat, illetve a nemzetközi kereskedelem és beruházás összeomlását. Az inflálódott font, frank, márka, satöbbi, leértékelődött az aranyhoz és a dollárhoz képest; pénzügyi káosz sújtotta a világot. Szerencsére abban az időben kevés közgazdász tekintette ezt a helyzetet ideális pénzügyi rendszernek. Általánosan elismerték, hogy a Második Fázis a nemzetközi katasztrófa előszobája volt, a politikusok és a közgazdászok pedig keresték annak a módját, hogy visszaállítsák a klasszikus aranystandard stabilitását és szabadságát.