5. Gresham törvénye és a pénzverés | Mit művelt az Állam a pénzünkkel?

A. Bimetallizmus

Az állam legfőképp azért vezet be árkontrollt, hogy elterelje a nyilvánosság figyelmét az általa előidézett inflációról, és azt a szabadpiac állítólagos gonoszságára kenje. Ahogyan láthattuk, „Gresham törvénye” – miszerint egy mesterségesen felértékelt pénz kiszorítja a forgalomból a mesterségesen alulértékeltet – az árkontroll általános következményeit példázza. Az állam gyakorlatilag maximálja az egyik pénz árát a másik pénzben kifejezve. Ez az árplafon aztán az árplafonnal sújtott (a mesterségesen alulértékelt) pénz hiányát okozza (a forgalomból való eltűnését tartalékolás vagy export által), ami oda vezet, hogy a túlárazott pénz átveszi az alulértékelt pénz helyét a forgalomban.

Láthattuk, hogyan működik ez új vs. öreg érmék esetében, Gresham törvényének egyik legkorábbi példájában. Azáltal, hogy az állam súlyról puszta számmá változtatta a pénz jelentését, a névértékeket pedig nem a köz, hanem saját javára szabványosította, az állam ugyanazzal a névvel illette a régi és az új érméket, noha súlyuk különbözött. Ennek eredményeképp az emberek felhalmozták vagy exportálták a teljes súlyú új pénzt, és továbbadták a kopottakat, mialatt az állam a „spekulánsokra,” a külföldiekre, vagy általánosságban a szabad piacra szórta átkait egy olyan helyzetért, amit maga idézett elő.

Gresham törvényének egy különösen fontos esete a „standard” örök problémája volt. Láttuk, hogy a szabadpiac létrehozta az arany és ezüst „párhuzamos standardját,” ahol a két fémpénz értéke szabadon ingadozott a másikhoz képest, a piaci kínálattal és kereslettel összhangban. De az államok eldöntötték, hogy a beavatkozással kisegítik a piacot, így „egyszerűsítve” a dolgokon. Mennyivel átláthatóbb volna minden – gondolták – ha az arany és az ezüst aránya állandó volna, ha – mondjuk – 20 uncia ezüst 1 uncia arannyal lenne egyenlő! Így mindkét pénz mindig egy állandó árfolyamon cserélődne – és, ami sokkal fontosabb, az állam végre valahára megszabadíthatná magát a súlyként, és nem számként kezelt pénz terhétől. Képzeljünk el egy egységet, a „rurt,” amit a ruritánok egyhuszad arany unciaként határoztak meg. Megfigyelhettük, milyen fontos az államnak, hogy rászoktassa a közösséget, hogy a „rurra,” mint absztrakt, önálló egységre hivatkozzanak, ami csak laza szálakkal kapcsolódik az aranyhoz. Hogyan érhetnék ezt el jobban, mint az arany/ezüst arány állandósításával? Ezzel a „rur” többé nem csupán egyhuszad uncia arany, hanem egyszerre egy uncia ezüst is. A „rur” szó pontos jelentése – egy aranysúly neve – ezáltal elveszik, az emberek pedig elkezdenek úgy gondolni a „rurra,” mint valami önállóan létező, az állam által – bizonyára hatékony és jó célokból – beállított, bizonyos arany– és ezüstmennyiségek megfelelőjére.

Most láthatjuk, miért fontos tartózkodni az arany unciák vagy grainek hazafias vagy nemzeti neveitől. Amint egy ilyen címke átveszi a világ elismert súlyegységeinek helyét, az állam számára sokkal egyszerűbbé válik, hogy manipulálja, és látszólagosan önálló életre ébressze a pénzegységet. A fixált arany–ezüst arány, amit bimetallizmusként ismerünk, nagyon szépen elérte ezt a célt. Viszont nem érte el másik feladatát, a nemzet valutájának egyszerűsítését, mivel ismét beigazolódott Gresham törvénye. Az állam általában eredetileg a szabadpiac éppen aktuális rátáját (mondjuk 20:1) rendelte el bimetallikus aránynak. Ám a piaci ráta – mint minden piaci ár – elkerülhetetlenül változik az idő folyamán, ahogyan módosul a kereslet és a kínálat. Ahogyan bekövetkeznek ezek a változások, elavulttá válik a rögzített bimetallikus ráta. A változás vagy az aranyat, vagy az ezüstöt teszi túlértékeltté. Az arany tehát eltűnik felhalmozott készpénzként, exportként vagy a feketepiacon, miközben az ezüst beáramlik külföldről és a megtakarításokból, hogy Ruritánia egyeduralkodó valutájává váljon. Az országok évszázadokon át küzdöttek a hirtelen váltakozó fémvaluták szerencsétlen következményeivel. Először beáramlik az ezüst és eltűnik az arany, majd, miután megváltoznak a viszonylagos piaci árfolyamok, az arany áramlik be és az ezüst tűnik el.

Végül az évszázadokat átküszködő bimetallikus zavarok után az államok kiválasztottak egy fémet standard gyanánt, általában az aranyat. Az ezüst a „zseton,” az apró címlet státuszába süllyedt, de nem teljes súlyértékén. (A zsetonpénz veretését is monopolizálta az állam, és mivel nem állt mögötte 100 százalékos aranyfedezet, a pénzkínálat növelésének egy eszköze volt.) Az ezüst, mint pénznem eltörlése bizonyára számtalan embernek okozott kárt, akik annak használatát részesítették előnyben a különböző tranzakcióik alkalmával. Volt igazság a bimetallikusok csatakiáltásában, miszerint „bűnt követtek el az ezüst ellen;” ám az a bűn maga a bimetallizmus bevezetése volt a párhuzamos standardok helyett. A bimetallizmus lehetetlenül nehéz helyzetet teremtett, amit az állam vagy azzal orvosolhatott volna, hogy visszaállítja a teljes pénzügyi szabadságot (párhuzamos standardok), vagy azzal, hogy a két fém közül pénznek választja az egyiket (arany– vagy ezüststandard). A teljes pénzügyi szabadság ennyi idő elteltével abszurdnak és elrugaszkodottnak hatott, így általánosságban az aranystandardot fogadták el.¹

B. Törvényes fizetőeszköz

Hogyan volt képes az állam betartatni a pénzügyi árfolyamok feletti árkontrolljait? Egy olyan eszköz segítségével, amelyet fizetőeszköz–törvénynek nevezünk. A pénzt éppúgy használják múltbeli adósságok kifizetésére, mint jelenlegi „készpénzes” ügyletekre. Mivel innentől a valuták a nevükkel és nem a súlyukkal kerültek be a könyvelésbe, a szerződések bizonyos „pénzösszegekben” kezdtek fizetést ígérni. A fizetőeszköz–törvények diktálták, mi számíthat ilyen „pénznek.” Amikor csupán az eredeti arany és az ezüst volt a kijelölt „törvényes fizetőeszköz,” az emberek veszélytelennek tartották ezeket a törvényeket, pedig észre kellett volna venniük, milyen veszedelmes precedenst állított fel az állam a pénz irányítása céljából. Ha az állam megmarad az eredeti pénzeknél, a fizetőeszköz–törvények szükségtelenek és feleslegesek.² Másrészről azonban az állam talán egy rosszabb minőségű valutát is kinevezhet az eredeti mellé. Tehát az állam elrendelheti, hogy a kopott érmék ugyanolyan jónak számítsanak az adósságok kifizetésére, mint az újak, vagy azt, hogy az ezüst és az arany egyenértékű legyen egymással egy rögzített arány mellett. A fizetőeszköz–törvények így életre hívták Gresham törvényét.

Amikor a fizetőeszköz–törvények forgalomban hagynak egy túlértékelt pénzt, annak egy másik hatása is van: az adósoknak kedveznek a hitelezőkkel szemben. Az adósoknak így ugyanis megengedhető, hogy sokkal gyengébb pénzben fizessék vissza a kölcsönüket, mint amiben megkapták, a hitelezőket pedig ezzel kiforgatják a pénzből, ami jog szerint az övék. A hitelezők vagyonának ily módú elkobzása azonban csak a fennálló adósoknak kedvez; a jövő hitelfelvevőit a hitel hiánya sújtja majd, amit a hitelezők állami kifosztásának emléke generál.

Lábjegyzetek

Valójában számos nemesfémcsökkentés titokban történt, miközben az államok azt állították, hogy csupán közelebb igazítják a piachoz a hivatalos arany–ezüst rátát. ↩
Lord Farrer, Studies in Currency, 1898 (London: Macmillan, 1898) 43. o.

A rendes szerződési jog elegendő mindenre, amire szükség van anélkül, hogy bármi törvény speciális funkciókkal ruházná fel valamelyik valutát. Az arany sovereign–t választottuk pénzegységünknek. … Ha megígérem, hogy fizetek 100 sovereign–t, semmilyen különleges valutatörvény vagy fizetőeszköz–törvény nem kell ahhoz, hogy kimondassék, hogy köteles vagyok kifizetni 100 sovereign–t, illetve hogy amikor köteles vagyok fizetni, nem teljesíthetem a kötelességemet azzal, hogy bármi mással fizetek.

A törvényes fizetőeszköz törvényekről lásd még Ludwig von Mises, Human Action (New Haven, Conn.: Yale University Press, 1949), 432 és 444. o. ↩