7. Engedély a bankoknak a fizetés megtagadására

A modern gazdaság, annak bankjai illetve a széleskörben elterjedt pénzhelyettesítők tökéletes lehetőséget biztosítanak az államnak, hogy gyorsabban hatjsa uralma alá a pénzt és tetszés szerint generáljon inflációt. A 12. szakaszban láttuk, hogy három olyan jelentős tényező van, amelyek egy szabad bankrendszerben korlátozzák egy bank inflációs hatalmát: 1) az egyes bankok ügyfélkörének mérete, 2) a teljes bankrendszer ügyfélkörének mérete, azaz annak mértéke, mennyien használnak pénzhelyettesítőket, 3) a bankokba vetett bizalom. Minél szűkebb az egyes bankok, vagy a bankrendszer egészének ügyfélköre, vagy minél ingatagabb a bizalom állapota, annál korlátozottabbak az infláció keretei a gazdaságban. Az állam a bankrendszer kisajátításával és irányításával sikeresen eltörölte ezeket a korlátokat.

Ezek a korlátozások természetesen az egyetlen alapvető kötelezettségből fakadnak: a bankok kötelezettségéből az átvett letétek kérésre történő visszaváltására. Láthattuk, hogy egyetlen részleges tartalékolású bank sem képes visszaváltani minden rábízott értéket, és azt is láthattuk, hogy ez az a szerencsejáték, amit mindegyik bank folytat. De természetesen bármilyen magántulajdonra alapuló rendszerben létfontosságú, hogy teljesítsék a szerződéses kötelezettségeket. Az állam tehát a legkézenfekvőbben úgy kelthet inflációt, ha biztosítja a bankoknak a különleges kiváltságot ahhoz, hogy visszautasíthassák kötelezettségeik kifizetését, de annak ellenére mégis tovább működhessenek. Míg mindenki másnak ki kell fizetnie adósságait, máskülönben csődbe megy, a bankoknak megengedett, hogy elutasítsák bizonylataik visszaváltását, miközben saját adósaikat rákényszeríthetik a kölcsöneik megfizetésére, amikor azok esedékesekké válnak. Ezt általában a „fémpénzre beváltás felfüggesztésének” hívják. Találóbb név lehetne a „feljogosítás a lopásra;” hiszen mi másnak nevezhetnénk egy állami felhatalmazást, hogy valami tovább üzemelhet anélkül, hogy betartaná a szerződését?

Az Egyesült Államokban szinte már hagyománnyá vált a fémpénz kifizetés tömeges felfüggesztése banki problémák esetén. Az 1812–es háborúban kezdődött. Az ország legtöbb bankja helyileg New Englandban volt, egy olyan körzetben, ami ellenezte Amerika háborúba lépését. A new england–i bankok nem voltak hajlandóak háborús céloka kölcsönadni, ezért az állam új bankoktól kölcsönzött, más tagállamokból. Ezek a bankok új papírpénz kibocsátásával nyújtottak hiteleket. Az infláció olyan hatalmas volt, hogy az új bankokat elárasztották a visszaváltási kérelmek, főleg a konzervatív, nem–infláló, new england–i bankoktól, ahonnan az állam a háborús javak többségét vásárolta. Ennek eredményeként tömegessé vált a „felfüggesztés” 1814–ben, ami további több mint két éven át tartott (jóval a háború vége után is); ez idő alatt a bankok nekilendültek és bankjegyeket bocsátottak ki anélkül, hogy aranyra vagy ezüstre kellett volna váltaniuk őket.

Ez a felfüggesztés precedenst teremtett a következő gazdasági válságok átvészelésére; 1819, 1837, 1857, és így tovább. E hagyomány eredményeképp a bankok felfedezték, hogy nem kell többé félniük a csődbemeneteltől egy infláció után, ami persze ösztönzöte az inflációt és a vadbankolást. Azok az írók, akik a 19. századi Amerikára, mint a „szabad bankolás” szörnyű példájára hivatkoznak, nem fogják fel a kötelességek állam által elősegített egyértelmű megszegésének kulcsfontosságú szerepét minden egyes pénzügyi válság idején.

Az állam és a bankok meggyőzték a nyilvánosságot tetteik igazságosságáról. Igazából, „hazafiatlannak” és felebarátai kizsákmányolójának bélyegezték azt, aki vissza próbálta szerezni a pénzét egy válság idején, miközben gyakran dicsérettel illették a bankokat, amiért hazafiasan kiállnak a közösségért a nehéz időkben. Ennek ellenére sokan keserűen tekintettek az egész gyakorlatra, és ebből a keserűségből sarjadt ki a híres Jacksoni „fémpénz” mozgalom, ami a polgárháború előtt virágzott.¹

Annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban alkalmazták őket, a hasonló, időszakos privilégiumok nem honosodtak meg a modern világ általános politikájaként. Durva eszköz volt, túlságosan is szórványos (nem lehetett állandó, mert kevés ember választana egy olyan bankot, amely sosem fizeti ki a kötelezettségeit) – és ami még fontosabb, semmilyen módon nem tette lehetővé a bankrendszer állami irányítását. Elvégre, amit az államok akarnak, az nem szimplán infláció, hanem olyan infláció, amit teljes mértékben ők maguk rendeznek és irányítanak. Egyetlen banknak sem szabad veszélyeztetnie a műsort. Ezért aztán egy sokkal láthatatlanabb, sokkal simább és sokkal véglegesebb módszert dolgoztak ki, amit aztán úgy adtak el az embereknek, mint magának a civilizációnak a mérföldkövét – a Központi Bankot.