A magán pénzverés gondolata olyan furcsán hangzik napjainkban, hogy megéri részletesen tanulmányozni azt. Hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy az érmeverés „szükséges a szuverenitáshoz.” De nem vagyunk semmiféle „királyi előíráshoz” kötve, az amerikai eszme szerint pedig nem az állam, hanem a nép a szuverén.
Hogyan működne a magán pénzverés? Mint mondtuk, ugyanúgy, mint bármilyen más iparág. Minden szakember olyan formájú és méretű érmét hozna létre, amely kielégíti vásárlóit. Az árat a piac szabad versenye határozná meg.
Gyakori ellenvetés, hogy túl bonyolult lenne méregetni és becsülgetni az aranyat minden ügyletnél. De mi gátolja meg a magán pénzverőket az érmék megbélyegzésében, illetve súlyuk és tisztaságuk biztosításában? A magán pénzverők épp úgy képesek kezességet vállalni az érmére, mint az állam pénzverdéi. Nem fognak érmeként elfogadni csiszolt fémdarabokat. Az emberek azoknak a pénzverdéknek az érméit használnák, amiknek a minőségi termékük révén a legjobb a hírnevük. Láthattuk, hogy a „dollár” is épp így, versenyképes ezüstérmeként tett szert jelentőségére.
A magán pénzverés ellenzői azt állítják, hogy a szabadpiacon elharapózna a csalások és átverések száma. Viszont ugyanezek az emberek az államra bíznák a pénzverés biztosítását. Ám ha az államra egyáltalán bármi rábízható, akkor magán pénzverés esetén bizonyára meg lehetne bízni a csalás megakadályozásával vagy büntetésével. A közgondolkodás úgy tartja, hogy az állam pont a csalás, a lopás, és más bűnök megelőzése céljából létezik. De ha az állam nem tudja kézre keríteni a bűnözőket a magán pénzverés rendszerén belül, hogyan remélhetnénk megbízható pénzveretést, ha a magán piaci szereplőkbe vetett bizalmat az állam pénzverési monopóliumára cserélik? Ha az állam nem képes megbízhatóan kinyomozni az alkalmankénti gonoszt az érmék szabad piacán, akkor hogyan bízhatnánk benne, amikor korlátlan hatalmat kap a pénz fölött; amikor a törvény teljes jóváhagyása mellett, a piac egyetlen gonoszaként pénzt hamisíthat, vagy csökkentheti annak értékét? Nyilvánvaló ostobaság azt mondani, hogy a kormánynak államosítania kell minden tulajdont a rablás megelőzéséhez. A magán pénzverés eltörlése mögött mégis ugyanez az érvelés áll.
Sőt, napjaink minden vállalkozása a szabványok biztosítására épült. A gyógyszertár 3 deciliteres gyógyszeres üveget értékesít, a hentes pedig fél kiló marhahúst. A vevő elvárja, hogy ezek pontosak legyenek, és azok is. Aztán gondoljunk az ezer meg ezer specializált, létfontosságú ipari termékre, amelyeknek roppant szűk szabványrendszernek és meghatározásoknak kell eleget tenniük. Egy fél hüvelykes csavar vásárlójának fél hüvelykes csavart kell kapnia, nem holmi háromnyolcad hüvelykeset.
Az iparágak mégsem mentek tönkre. Kevesen javasolják, hogy a kormány államosítsa a szerszámgépipart munkakörének – a szabványok csalástól való védelmezésének – keretében. A modern piacgazdaságban végtelen számú bonyolult csere megy végbe, melyek többsége meghatározott minőségi és mennyiségi szabványhoz kötött. A csalás mégis minimális, de az a kevés is – legalábbis elméletben – bíróság elé kerül. Ugyanígy volna magán pénzverés esetén. Biztosra vehetjük, hogy egy pénzverde vásárlói és versenytársai éber figyelemmel kísérnének minden lehetséges csalást pénzük súlyában vagy finomságában.1
Az állam pénzverési monopóliumának bajnokai megállapították, hogy a pénz különbözik minden egyéb árucikktől, mivel „Gresham törvénye” bizonyítja, hogy a „rossz pénz kiszorítja a jót” a forgalomból. Tehát nem bízható a szabadpiacra, hogy jó pénzzel szolgálja ki a közönséget. Ez a feltevés azonban Gresham híres törvényének félreértelmezéséből fakad. A törvény valójában azt mondja ki, hogy „az állam által mesterségesen felértékelt pénz kiszorítja a forgalomból a mesterségesen leértékelt pénzt.” Tegyük fel példának okáért, hogy egyunciás aranyérmék vannak forgalomban. Néhány év ütés–kopás után, tegyük fel, hogy néhány érme csak 0,9 unciát nyom. Nyilvánvalóan a szabadpiacon a kopott érmék az épek értékének mindössze 90%-ával vennének részt a forgalomban, névértéküket pedig el kellene vetni.2 Ha valami, hát a „rossz” érmék szorulnának ki a piacról. De tegyük fel, hogy az állam elrendeli, hogy mindenkinek az új, friss érmékkel egyenértékűként kell kezelnie a régi érméket, és ugyanúgy el kell fogadnia őket adósságok kifizetésekor. Mit csinált valójában az állam? Árkontrollt kényszerített két érmetípus „árfolyamára.” Míg a kopott érméknek tíz százalékos árengedménnyel kellene gazdát cserélniük, a névleges árfolyamhoz ragaszkodás mesterségesen túlértékeli a régi érméket, és lerontja az újakat. Következményképp mindenki a kopott érméket költené, és felhalmozná vagy exportálná az újakat. „Rossz pénz kiszorítja a jót,” de nem a szabad piacon, hanem az állami beavatkozás egyenes következményeként.
A soha nem szűnő állami zaklatás ellenére – ami roppant bizonytalanná tette a helyzetet – a magánérmék többször virágoztak a történelem során. Az íratlan törvénynek megfelelően, miszerint minden innováció szabad egyénektől, nem pedig az államtól származik, az első érméket magánszemélyek és aranyművesek verték. Valójában, amikor az állam először monopolizálta a pénzverést, a királyi érmék privát bankárok garanciáját viselték, akikben a jelek szerint az emberek sokkal jobban megbíztak, mint az államban. Kaliforniában még 1848–ban is magánúton kiadott aranyérmék voltak forgalomban.3
Lábjegyzetek
-
Lásd Herbert Spencer, Social Statics, (New York: D.Appleton, 1890) 438.o. ↩
-
Hogy megoldják a kopás és elhasználódás problémáját, a magán pénzverdék vagy időkorláthoz kötnék a súly garantálsát, vagy újravernék az érmét, akár eredeti, akár alacsonyabb súllyal. Megjegyezhetjük, hogy a szabad gazdaságban nem létezik az érmék kötelező szabványosítása, ami akkor uralkodik, amikor az állami monopóliumok irányítják a pénzverést. ↩
-
A magán pénzverés történelmi példáiért lásd B.W. Barnard, “The use of Private Tokens for Money in the United States,” Quarterly Journal of Economics (1916–17): 617–26; Charles A. Conant, The Principles of Money and Banking (New York: Harper Bros., 1905), I. kötet, 127–32; Lysander Spooner, A Letter to Grover Cleveland (Boston: B.R. Tucker, 1886), 79; és J. Laurence Laughlin, A New Exposition of Money, Credit and Prices (Chicago: University of Chicago Press, 1931), I. kötet, 47–51. A pénzverésről lásd még Mises, Theory of Money and Credit, 65–67; és Edwin Cannan, Money, 8. kiad. (London: Staples Press, 1935), pp. 33ff . ↩