A központi bankokat vagy jegybankokat manapság egy kategóriába sorolják a modern szennyvízrendszerrel és a jó utakkal: egy gazdaság ezek nélkül „fejletlen,” „primitív” és reménytelenül rossz irányba halad. Amikor Amerika bevezette a Federal Reserve rendszert – a mi központi bankunkat – az emberek ezt úgy értékelték, hogy végre belépünk a „fejlett” nemzetek soraiba.
A központi bankokat általában névlegesen magánszemélyek, vagy – mint az Egyesült Államok esetében – magánbankok birtokolják; de minden esetben az állam által kijelölt hivatalnokok irányítják őket, és az állam egyik ágaként szolgálnak. Amikor magántulajdonban vannak, mint például az eredeti Bank of England vagy az Egyesült Államok Második Bankja (Second Bank of the United States), remélt hozamuk hozzáadódik az állam szokásos infláció iránti vágyához.
A központi bank irányító szerepe az állam által elrendelt pénzkibocsátási monopóliumából fakad. Ez a hatalmának sokszor elhallgatott kulcsa. A magánbankoknak kivétel nélkül tilos a pénzkibocsátás; ezt a kiváltságot kizárólag a központi banknak tartják fenn. A magán kereskedelmi bankok csak bankbetétet hozhatnak létre. Ha tehát a vásárlók a betétekről bankjegyekre szeretnének váltani, a bankoknak a központi bankhoz kell fordulniuk a bankjegyekért. Ebből fakad a központi bank vezérhelyzete, mint a „bankárok bankja.” Azért az, mert a vele való üzletelésre kényszerítik a bankárokat. Következményképp a bankbetétek beválthatóvá váltak nem csupán aranyra, hanem a jegybank bankjegyeire is. Ezek az új bankjegyek pedig nem csupán közönséges bankjegyek, hanem a központi bank – az állam fenséges aurájával körüllengett intézmény – tartozásai voltak. Elvégre az állam az, aki kinevezi a bankhivatalnokokat és összehangolja a központi bank politikáját más állami intézkedésekkel. Adó formájában megkapja a bankjegyeket, és elrendeli, hogy az a hivatalos fizetőeszköz.
Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően az ország összes bankja a központi bank ügyfelévé vált.1 Az arany a magánbankokból a központi bankba vándorolt, a közösség pedig cserébe a központi bank bankjegyeit és az aranyérmék elavulását kapta. A „hivatalos” véleményformálók kigúnyolták az aranyérméket, nehézkésnek, régimódinak, ineffektívnek nevezték őket, ősi „fétisnek,” ami talán még jó arra, hogy megtömjék vele gyermekek zokniját karácsonykor, de másra igazából nem. Mennyivel biztonságosabb, kényelmesebb, hatékonyabb, ha az arany rögökben pihen a hatalmas központi bank széfjeiben! Miután elárasztották az embereket a propagandával és befolyásolták őket a bankjegyek kényelmességével és állami fedezetével, egyre inkább felhagytak az aranyérmék mindennapos használatával. Az arany feltartóztathatatlanul a központi bankba áramlott, ahol a nagyobb „központosítás” lehetővé tette a pénzhelyettesítő eszközök sokkal nagyobb mértékű inflációját.
Az Egyesült Államokban a Federal Reserve törvény arra kényszeríti a bankokat, hogy tartalékban tartsák a betétek egy meghatározott minimum arányát, 1917 óta pedig ezek a tartalékok kizárólag a Federal Reserve bankban elhelyezett betétekből állhatnak. Az arany többé nem lehetett a bank törvényes tartaléka; azt betétbe kellett helyezniük a Federal Reserve bankban.
Ez a folyamat elszoktatta az embereket az arany használatától, aranyukat pedig az Állam nem kimondottan lágy ölelésére bízta – ahonnan szinte fájdalommentesen elkobozható. A nemzetközi kereskedők még mindig aranyrudakat használtak nagyobb ügyleteik lebonyolítása során, de ők a szavazóbázis jelentéktelen részét képezték.
A jegybank iránt táplált hatalmas bizalom volt az egyik oka annak, hogy át lehetett csábítani a közösséget az aranyról a bankjegyek használatára. Bizonyára nem omolhat össze és mehet csődbe a jegybank, melynek birtokában volt a birodalom összes aranya, és ami mögött az állam hatalma és tekintélye áll! És való igaz, hogy a történelem során egyetlen központi bank sem bukott meg. De miért nem? Az olykor íratlan, de annál világosabb szabálynak köszönhetően, ami szerint nem engedhető meg nekik a bukás. Ha az államok néha megengedték a magánbankok számára a fizetések felfüggesztését, mennyivel engedékenyebbek volnának a központi bankkal – saját szervükkel – szemben, ha az netán bajba kerülne! A központi bankok történelmében akkor teremtettek precedenst, amikor Anglia a tizennyolcadik század végén húsz éven át engedélyezte a Bank of England számára a felfüggesztést.
A központi bank tehát felfegyverkezett a közvélemény szinte végtelen bizalmával. Ebben az időben a nyilvánosság nem látta, hogy a központi banknak hatalmában állt tetszés szerint pénzt hamisítani, miközben mentes volt bármiféle felelősségtől, ha megkérdőjelezték jóindulatát. A központi bankra úgy tekintettek, mint egy nagy nemzeti bankra, ami közszolgálatot végez, és amit az óv a bukástól, hogy az állam egyik ága.
A központi bank ezután a magánbankokra ruházta a közvélemény bizalmát és támogatását. Ez jóval nehezebb feladatnak bizonyult. A központi bank tudatta az emberekkel, hogy mindig a bankok „végső hitelezőjeként” fog tevékenykedni, azaz mindig készen áll hitelt adni bármilyen banknak, ami bajba került, főleg ha egyszerre több banktól is követelik a kötelezettségeik megfizetését.
Az államok emellett továbbra is támogatták a bankokat azzal, hogy törekedtek elbátortalanítani a „bankrohamokat” (az eseteket, amikor az ügyfelek bajt éreznek és visszakövetelik tulajdonukat). Néha engedélyt adtak a bankoknak a fizetések felfüggesztésére, mint az 1933–as kötelező banki „szabadnapok” alkalmával. Törvénybe iktatták a bankrohamokra való biztatás tilalmát, és – mint az 1929–es világválság alkalmával – az állam az „önző” és „hazaáruló” „aranyfelhalmozók” ellen kampányolt. Amerika végül „megoldotta” a bankcsődök bosszantó problémáját az 1933–as Szövetségi Betétbiztosítással (Federal Deposit Insurance). A Szövetségi Betétbiztosító Társaság az általa „biztosított” betétek csupán elenyésző mennyiségű „fedezetével” rendelkezett. De a nagyközönségben az a benyomás ébredt (ami egyébként pontos is lehet) hogy a szövetségi kormány készen áll annyi új pénz nyomtatni, amennyivel kiváltható az összes biztosított betét. Ennek következményeképp az állam sikeresen átruházta a belé vetett megingathatatlan bizalmat az egész bankrendszerre és a központi bankra.
Láthattuk, hogy a központi bank megalapításával az államok jelentősen kitágítottak, vagy egyenesen eltöröltek két infláció–korlátozó tényezőt a háromból. Mi a helyzet a harmadik korláttal – a bankok szűk ügyfélkörének problémájával? Az egyik fő ok, amiért életre hívták a központi bankot, az pontosan ennek a korlátnak az eltörlése volt. Egy szabad bankrendszerben bármilyen bank által elkövetett infláció egyhamar fizetési kötelezettségeket idézne elő más bankoktól, mivel minden egyes bank ügyfélköre szigorúan korlátozott. Viszont azzal, hogy tartalékokat pumpál az összes többi bankba, a központi bank biztosra mehet, hogy mindegyik egyszerre, egyforma sebességben inflál. Ha az összes bank növeli a pénzkínálatot, akkor nem jelentkezik a probléma, ami során az egyik bank fizetést követel a másiktól, és minden bank azon kapja magát, hogy gyakorlatilag az egész ország az ügyfélköre. Röviden, a banki expanzió korlátai mérhetetlenül kitágulnak, minden bank klienskörétől az egész bankrendszerig. Természetesen ez azt is jelenti, hogy egy bank sem inflálhat többet, mint amennyit a központi bank szeretne. Ezzel az állam végre megkaparintotta a bankrendszer általi infláció irányításának hatalmát.
Az inflációt korlátozó tényezők eltörlése mellett a központi bank megalapítása közvetlen inflációs hatással is járt. A központi bank előtt a bankok aranyban tartották a tartalékaikat. Most az arany a központi bankba áramlik jegybanki betétekért cserébe, amely képezik immáron a kereskedelmi bankok tartalékait. De a központi bank maga is csak a kötelezettségeinek egy részét tartja aranyban! Ezért egy központi bank megalapítása többszörösére növeli az ország inflációs potenciálját.2
Lábjegyzetek
-
Az Egyesült Államokban törvénnyel kényszerítették a bankokat arra, hogy belépjenek a Federal Reserve rendszerbe, és a Federal Reserve Bankoknál vezessék a számlájukat. (Azok az „állami bankok”, amik nem tagjai a Federal Reserve rendszernek, olyan bankoknál tartják tartalékaikat, akik azok.) ↩
-
A Federal Reserve megalapítása így háromszorosan megnövelte a bankrendszer inflációs képességét az Egyesült Államokban. A Federal Reserve rendszer emellett lecsökkentette a törvényben előírt átlagos kötelező tartalékrátát az 1913–as körülbelül 21%–ról az 1917–es 10%–ra, amivel ismét megkétszerezte az inflációs potenciált – ami összesen hatszoros potenciális inflációt jelent. Lásd Chester A. Phillips, T.F. McManus és R.W. Nelson, Banking and the Business Cycle (New York: Macmillan, 1937) 23. o. ↩