VI. Bretton Woods felbomlása, 1968

Ahogyan a dollárok felhalmozódtak külföldön, az arany pedig egyre inkább kifelé vándorolt, az Egyesült Államok számára egyre nehezebb volt fenntartani az arany unciánkénti 35 dolláros árát a londoni és zürichi szabad aranypiacon. Márpedig a 35 dollár/uncia volt a rendszer alappillére, és míg az amerikai polgároknak 1934 óta megtiltották az arany birtoklását akárhol a világban, más polgárok élvezhették az aranyrudak és aranyérmék birtoklásának szabadságát. Tehát az egyik módja annak, ahogyan az európaiak be tudták váltani a dollárjaikat, ha 35 dollár/aranyuncia áron aranyat vettek a szabad aranypiacon. Ahogyan a dollár egyre elértéktelenedett és gyengült, és ahogyan Amerika fizetési mérleg hiánya folytatódott, az európaiak és egyéb polgárok egyre sietősebben cserélték dollárjaikat aranyra. Hogy 35 dollár/uncia értéken tartsák az aranyat Londonban és Zürichben, az Egyesült Államok kormánya kénytelen volt aranyat kiszivárogtatni egyébként is fogyatkozó aranykészletéből.

A dollárral szembeni bizalmi válság a szabad aranypiacon arra késztette az Egyesült Államokat, hogy alapvető változásokat vezessen be pénzügyi rendszerében 1968–ban. Az elgondolás szerint meg kívánták akadályozni, hogy az arany szabadpiaca valaha is veszélyeztesse a Bretton Woods–i egyezményt. Így jött létre a „kétszintű aranypiac.” A cél az volt, hogy aranypiacot szigorúan elszigeteljék a jegybankok és az államok pénzügyi tevékenységeitől. Ennek következtében a szabad aranypiac nyugodtan elszabadulhat. Az Egyesült Államok nem próbálná tovább 35 dolláron tartani az arany szabadpiaci árát; figyelmen kívül hagyná a piacot és megállapodna az összes többi állammal, hogy a dollár értéke mindörökké unciánként 35 dollár. A világ kormányai és jegybankjai tehát nem vásárolnának több aranyat „külső” piacokról, és nem is adnának el oda. Mostantól az arany elszámoló eszközként mozogna az egyik jegybankból a másikba, az új aranykínálat, a szabad aranypiac vagy az arany iránti magánkereslet pedig saját útjára indulna, elkülönülve a világ pénzügyi rendszerétől.

Emellett az Egyesült Államok keményen küzdött egy újfajta globális tartalékvaluta bevezetéséért, a Különleges Lehívási Jogokért (SDR), amely – a remények szerint – idővel teljesen lecserélné az aranyat és egy egészen új, globális papírvalutaként szolgálna, amit egy jövőbeli Globális Tartalékbank bocsátana ki. Egy ilyen rendszer létrejöttével az Egyesült Államok megállíthatatlanul és az idők végezetéig inflálhatna a többi világkormánnyal együttműködve (az egyetlen korlátozó tényező egy világméretű, pusztító, elszabadult infláció, és a globális papírvaluta széthasadása volna). De Nyugat–Európa és a „szilárd valutájú” országok rendíthetetlenül küzdöttek a SDR ellen, így az eddig csak kis mértékben válhatott kiegészítő tartalékvalutává.

A Keynesiánusoktól a Friedmanistákig az összes papírpénz–párti közgazdász biztos volt abban, hogy az arany hamarosan el fog tűnni a nemzetközi pénzügyi rendszerből; ha elszakad a dollár „támogatásától” – jövendölték ezek a közgazdászok hatalmas magabiztossággal – az aranyuncia szabadpiaci ára hamarosan harmincöt dollár alá zuhan, sőt, még annál is lejjebb egészen a becsült non–monetáris, „ipari,” unciánkénti tíz dollár aranyárra. Ehelyett az aranyuncia szabad ára nemhogy sohasem esett harmincöt dollár alá, de 1973 elején elérte a 125 dollár unciánkénti árat, ami olyan szám volt, amit egyetlen papírpénzpárti közgazdász sem tartott volna lehetségesnek egy évvel azelőtt.

Ám a kétszintű aranypiac távolról sem hozott létre egy permanens, új pénzügyi rendszert, csak a régi nyert így magának egy–két évet. Tovább folytatódott az amerikai infláció és a deficit. Az eurodollár nagy sebességgel halmozódott fel, az arany továbbra is kifelé áramlott, és az arany magasabb szabadpiaci ára csupán felfedte a dollárba vetett bizalom világszintű zuhanását. A kétszintű rendszer hatalmas sebességgel száguldott a válság irányába – és a Bretton Woods végső pusztulásába.¹