Sehogyan sem lehet súlyosabban félreérteni a liberalizmus jelentését és természetét, mint azzal, ha úgy véljük, hogy lehetséges volna biztosítani a liberális eszmék győzelmét az eszközökkel, amiket napjaink többi politikai pártja alkalmaz.
A kaszt és státus társadalmában, amelyet nem egyenlő jogú polgárok alkotnak, hanem amit más-más kötelességekkel és előjogokkal bíró rangokra osztottak, nincsenek politikai pártok a szó modern értelmében. Amíg nem kérdőjelezik meg a különböző kasztok speciális kiváltságait és immunitásait, béke uralkodik közöttük. Azonban amint vitatni kezdik a kaszt és státus privilégiumait, kezdetét veszi a küzdelem, és csak akkor kerülhető el a polgárháború, ha az egyik vagy a másik fél felismeri a gyengeségét és fegyverek használata nélkül megadja magát. Minden egyénnek a legelején meghatározza az efféle konfliktusokban elfoglalt álláspontját az, hogy melyik kasztba tartozik. Való igaz, lehetnek renegátok, akik annak reményében, hogy az ellenség oldalán nagyobb személyes előnyre tehetnek szert, saját kasztjuk tagjai ellen küzdenek, akik ennélfogva árulóként tekintenek rájuk. De az ilyen kivételes eseteket leszámítva nem találja magát szembe az egyén annak kérdésével, hogy melyik szemben álló csoport oldalára kellene állnia. Saját kasztjának tagjai mellett áll és az ő sorsukban osztozik. A helyzetükkel elégedetlen kaszt vagy kasztok fellázadnak az uralkodó rend ellen, és a többi kaszt ellenállásával szemben kell elnyerniük a követeléseiket. A konfliktus végső kimenetele – ha nem marad minden úgy, mint azelőtt, mivel legyőzték a lázadókat – az, hogy a régi rend helyébe egy új lép, amelyben más jogokkal bírnak a különböző kasztok, mint előtte.
A liberalizmus eljövetelével megjelent az összes speciális kiváltság eltörlésének követelése. A kaszt és státus társadalma helyébe egy új rendnek kellett lépnie, amelyben csak egyenlő jogú polgárok lennének. Ami támadás alatt állt, az többé nem csupán a különböző kasztok bizonyos kiváltságai, hanem maga a létezése minden kiváltságnak. A liberalizmus megsemmisítette a rang és a státus akadályait és felszabadította az embert a korlátok alól, amelyekkel körbevette őt a régi rend. A kapitalista társadalomban, a liberális elvekre alapított kormányzati rendszerben volt az, hogy az egyén az első alkalommal lehetőséget kapott arra, hogy közvetlenül részt vegyen a politikai életben, és az első alkalommal kérték fel arra, hogy személyes döntést hozzon a politikai célokat és eszméket illetőleg. Az előző korok kaszt- és státustársadalmában az egyedüli politikai konfliktusok azok voltak, amik a különböző kasztok között jelentkeztek, amelyek mind szilárd ellenállást támasztottak a többivel szemben; vagy – az efféle konfliktusok hiányában – azok között, akiknek megengedték a politikai életben való részvételt, frakciókonfliktusok uralkodtak a befolyásra, hatalomra és vezetői pozícióra vágyó körökön és klikkeken belül. Csakis ott létezhetnek politikai pártok, amelyeket olyan emberek társulásai alkotnak, akik szeretnék megvalósítva látni a törvényhozással és a közigazgatással kapcsolatos eszméiket, ahol minden polgár egyenlő jogokat élvez – a liberális eszménynek megfelelően, amit sehol sem valósítottak meg teljesen. Ugyanis teljességgel elképzelhető, hogy nézeteltérések adódjanak azzal kapcsolatban, hogy milyen módon lehet a legjobban elérni a békés társadalmi együttműködés biztosításának liberális célját, és ezeket a véleménykülönbségeket eszmék csatájaként kell megvívni.
Így egy liberális társadalomban szocialista pártok is létezhetnek. Még azok a pártok sem volnának elképzelhetetlenek egy liberális rendszerben, amelyek bizonyos csoportoknak kívánnak speciális jogi helyzetet biztosítani. De ezeknek a pártoknak el kell fogadniuk a liberalizmust (legalábbis ideiglenesen, amíg nem győzedelmeskednek) abban az értelemben, hogy a politikai küzdelmük során kizárólag az elme fegyvereihez folyamodhatnak, amelyek a liberalizmus szerint az egyetlen elfogadható eszközök ilyen konfliktusokban, annak ellenére, hogy a szocialisták vagy a speciális kiváltságok bajnokai az antiliberális pártok tagjaiként végső soron elutasítják a liberális filozófiát. Így a marxizmus előtti „utópista” szocialisták közül néhányan a liberalizmus keretein belül küzdöttek, és a liberalizmus aranykorában Nyugat-Európában a modern alkotmányos állam keretein belül próbálta elérni a papság és a nemesség a céljait.
A pártok, amiket napjainkban látunk, egészen másmilyenek. Való igaz, programjuk néhány része a teljes társadalmat érinti és állítása szerint azzal foglalkozik, hogy miként lehet elérni a társadalmi együttműködést. De amit a programjuk ezen része állít, az csupán egy koncesszió, amit a liberális ideológia csikart ki belőlük. Amire valójában törekednek, azt programjaik másik részében fogalmazták meg, ami az egyetlen rész, amire figyelmet szentelnek, és ami kiengesztelhetetlen ellentmondásban áll azzal a résszel, amit az általános jólét kifejezéseibe bugyoláltak. Napjaink politikai pártjai nem csupán az előző korok bizonyos kiváltságos rendjeinek a bajnokai, akik meg szeretnék őrizni és ki szeretnék terjeszteni az előjogokat, amiknek a megtartását meg kellett engednie a liberalizmusnak, mert nem volt teljes a győzelme, hanem egyes csoportoknak is, akik speciális privilégiumok megszerzésére törekednek, azaz kasztot kívánnak alakítani. A liberalizmus mindenkihez szól és mindenki számára egyaránt elfogadható programot javasol. Senkinek sem ígér privilégiumokat. Azzal, hogy a speciális érdekekre törekvésről való lemondást sürgeti, áldozatokat is követel, bár persze csak ideigleneseket, amik egy viszonylag apró előnyről való lemondással járnak annak érdekében, hogy egy nagyobbra tegyenek szert. De a speciális érdekek pártjai kizárólag a társadalom bizonyos részeihez szólnak. Egyedül ezt a részt, amelyet szolgálni kívánnak, szeretnék különleges előnyökben részesíteni a társadalom többi részének kárára.
Az összes modern politikai párt és az összes modern pártideológia a liberalizmussal szembeni reakcióból ered a kiváltságos státusra törekvő speciális érdekcsoportok részéről. A liberalizmus felemelkedése előtt természetesen voltak kiváltságos rendek a speciális érdekeikkel és előjogaikkal, valamint kölcsönös konfliktusaikkal, de akkoriban a státustársadalom ideológiája kifejezhette magát egy teljesen naiv és zavartalan módon. A konfliktusokban, amelyek akkoriban zajlottak a speciális privilégium bajnokai és ellenségei között, soha nem volt kérdéses a teljes rendszer társadalomellenes jellege, ahogyan semmi szükség sem volt fenntartani annak szociális alapon való igazoltságának színlelését. Tehát nem lehet közvetlen párhuzamot vonni a kiváltságos rendek régi rendszere, valamint napjaink speciális érdekeket képviselő pártjainak tevékenysége és propagandája között.
Ezeknek a pártoknak a valódi jellegének megértéséhez észben kell tartanunk, hogy eredetileg kizárólag azért hozták létre őket, hogy védelmezzék a speciális kiváltságokat a liberalizmus tanításaival szemben. Pártdoktrínájuk a liberalizmuséval ellentétben nem egy átfogó, figyelmesen átgondolt társadalomelmélet politikai alkalmazása. A liberalizmus politikai ideológiája egy alapvető eszmerendszerből fakad, amit először tudományos elméletként dolgoztak ki anélkül, hogy gondoltak volna annak politikai jelentőségére. Ezzel szöges ellentétben, az antiliberális pártok által követelt speciális jogok és privilégiumok már a kezdetektől megvalósultak a fennálló társadalmi intézményekben, és ezek igazolása végett fogtak neki ahhoz, hogy kidolgozzanak egy ideológiát, amit jelentéktelen, néhány rövid szóval elintézhető feladatnak tartottak. A gazdák csoportjai úgy gondolják, elegendő rámutatni a mezőgazdaság elengedhetetlenségére. A szakszervezetek a munka elengedhetetlenségére hivatkoznak. A középosztály pártjai egy olyan társadalmi réteg létezésének fontosságára hivatkoznak, amely az arany középutat képviseli. Látszólag kevéssé zavarja őket, hogy az efféle apellálások semmivel sem járulnak hozzá annak bizonyításához, hogy szükségesek vagy előnyösek a nagyközönség számára a speciális privilégiumok, amikre törekednek. A csoportok, amiket maguk mellé kívánnak állítani, egyébként is követni fogják őket, ami pedig a többieket illeti, hiábavaló volna minden próbálkozás arra, hogy az ő soraikból próbáljanak támogatókat toborozni.
Így a speciális érdekek összes modern pártja, függetlenül attól, mennyire térnek el egymástól a céljaik vagy milyen erőszakosan küzdenek egymás ellen, egységes frontot alkotnak a liberalizmus elleni küzdelemben. A liberalizmus elve, miszerint hosszútávon minden ember jól felfogott érdeke kompatibilis, mindegyikük számára olyan, mint a vörös posztó a bikának. Ők úgy látják, hogy kiengesztelhetetlen érdekkonfliktusok uralkodnak, amiket egyedül azzal lehet lerendezni, ha az egyik frakció győzelmet arat a többi felett, az előbbi előnyére és az utóbbiak hátrányára. A liberalizmus, állítják ezek a pártok, nem az, aminek színleli magát; ő sem más, mint egy pártprogram, ami egy bizonyos csoport, a burzsoázia, azaz a tőkések és a vállalkozók speciális érdekeinek a bajnoka az összes többi csoport érdekével szemben.
A tény, hogy ez a vád alkotja a marxizmus propagandájának egy részét, nagyban elősegítette annak sikerét. Ha úgy vesszük, hogy a doktrína, miszerint az összes termelési eszköz magántulajdonlására alapuló társadalomban kiengesztelhetetlen konfliktus uralkodik a különböző osztályok érdekei között, a marxizmus alapvető dogmája, akkor az európai kontinens összes jelenleg aktív pártját marxistának kellene tartani. Az osztályellentétek és az osztálykonfliktus tanát a nacionalista pártok is elfogadják, amennyiben azon a véleményen vannak, hogy valóban léteznek ezek az ellentétek a kapitalista társadalomban, és le kell folyniuk az általuk előidézett konfliktusoknak. Mindössze az különbözteti meg őket a marxista pártoktól, hogy az általuk javasolt módon felépített státustársadalomhoz való visszatéréssel szeretnének felülkerekedni az osztálykonfliktuson, valamint azzal, hogy a nemzetközi arénát teszik meg csatatérnek, ahogyan annak szerintük lennie kell. Nem vitatják az állítást, hogy megjelennek az efféle konfliktusok a termelési eszközök magántulajdonlására alapuló társadalomban. Mindössze azt állítják, hogy nem szükséges az efféle ellentétek megjelenése, és azok eltörlése érdekében irányítani és szabályozni kívánják a magántulajdont az állami beavatkozás eszközével; az intervencionizmussal akarják helyettesíteni a kapitalizmust. De végső soron ez semmiben sem különbözik attól, amit a marxisták mondanak. Ők is azt ígérik, hogy egy új társadalmi rendbe vezetik el az emberiséget, amelyben nem lesznek többé osztályok, osztályellentétek vagy osztálykonfliktusok.
Ahhoz, hogy megértsük az osztályháború doktrínájának jelentését, észben kell tartanunk, hogy az ellen a liberális tan ellen irányul, miszerint a termelési eszközök magántulajdonlásának elvére alapított szabad társadalomban harmónia uralkodik annak minden tagjának jól felfogott érdeke között. A liberálisok azt állították, hogy a kaszt és státus összes mesterséges megkülönböztetésének megsemmisítésével, az összes privilégium eltörlésével és a törvény előtti egyenlőség megvalósításával semmi más nem áll a társadalom összes tagjának békés együttműködése útjában, mivel akkor meg fognak egyezni a jól felfogott hosszútávú érdekek. Az összes ellenvetés, amit a feudalizmus, a speciális privilégiumok, valamint a kaszt- és státuskülönbségek bajnokai megfogalmaztak ez ellen a doktrína ellen, egyhamar igen megalapozatlannak bizonyult és képtelen volt jelentős támogatásra lelni. Azonban a katallaxia ricardoi rendszerében megtalálható a kapitalista rendszeren belüli érdekkonfliktus új elméletének a kiindulópontja. Ricardo úgy hitte, be tudja mutatni, hogy a fokozatos gazdasági fejlődés folyamán változás történik a rendszerén belüli három jövedelemforma, nevezetesen a nyereség, a járadék és a munkabér közötti kapcsolatban. Ez volt az, ami arra késztetett néhány angol szerzőt a tizenkilencedik század harmadik és negyedik évtizedében, hogy a tőkések, a földbirtokosok és a bérmunkások három osztályáról beszéljenek és kijelentsék, hogy kiengesztelhetetlen ellentét uralkodik ezek között a csoportok között. Később ezt a gondolatmenetet vette át Marx.
A Kommunista kiáltványban Marx még mindig nem tett különbséget a kaszt és az osztály között. Csak később, amikor megismerte Londonban a húszas és harmincas évek elfeledett publicistáit, és befolyásuk alatt nekikezdett Ricardo rendszerének tanulmányozásához, akkor ébredt rá arra, hogy a feladat ebben az esetben annak bemutatása, hogy még a kasztkülönbségek és privilégiumok nélküli társadalomban is változatlanul kiengesztelhetetlen konfliktusok uralkodnak. Ezt az érdekellentétet Ricardo rendszeréből következtette ki a tőkés, földbirtokos és munkás három osztályának megkülönböztetésével. Azonban a legkevésbé sem tartotta be szigorúan ezt a megkülönböztetést. Néha kijelenti, hogy csak két osztály van, a tulajdonos és a tulajdon nélküli; máskor a két vagy három nagy osztálynál többet is megkülönböztet. Azonban egyszer sem próbálta Marx vagy megannyi követője közül bárki definiálni az osztályok fogalmát és természetét. Jelentős tény, hogy „Az Osztályok” nevű fejezetnek a Tőke harmadik kötetében néhány mondat után vége szakad. Több mint egy nemzedék választja el a Kommunista kiáltvány első megjelenését, amelyben Marx először teszi az osztályellentétet és az osztályháborút teljes doktrínájának alappillérévé, és halálának idejét. Ez alatt a teljes idő alatt Marx az egyik kötetet írta a másik után, de sosem jutott el arra a pontra, hogy elmagyarázza, mit is kell érteni egy „osztály” alatt. Az osztályok kérdésének taglalása során Marx sosem lépett túl egy dogma, vagy mondjuk inkább, hogy egy szlogen bizonyítás nélküli kijelentésénél.
Annak bebizonyításához, hogy igaz az osztályháború doktrínája, két tényt kellene megállapítani: egyrészről, hogy azonos érdekek uralkodnak minden osztály tagjai között; és másrészről, hogy ami előnyös az egyik osztály számára, az káros a másiknak. Ezt azonban sosem sikerült megvalósítani. Bizony még csak nem is próbálták. Pontosan mivel az „osztályelvtársak” egyazon „társadalmi helyzetben” vannak, nem azonosak az érdekeik, hanem versengenek. Például a munkásnak, akit az átlagosnál jobb körülmények között foglalkoztatnak, érdekében áll kizárni a versenytársakat, akik az átlagos szintre redukálhatnák a jövedelmét. Azokban az évtizedekben, amikor a proletariátus nemzetközi szolidaritásának doktrínáját prédikálták újra meg újra a nemzetközi marxista kongresszusok bőbeszédű határozataiban, az Egyesült Államok és Ausztrália munkásai a legnagyobb bevándorlási korlátokat állították fel. Az angol szakszervezetek az apró-cseprő szabályozások összetett hálózatának eszközével lehetetlenítették el a külsősök belépését a munkaágaikba. Köztudott, hogy mit műveltek a szakszervezetek e tekintetben minden országban az elmúlt évek során. Természetesen mondhatná az ember, hogy ennek nem kellett volna így történnie; a munkásoknak máshogy kellett volna tenniük; amit tettek, az helytelen. De nem lehet tagadni, hogy ez közvetlenül az érdeküket szolgálta – legalábbis pillanatnyilag.
A liberalizmus bemutatta, hogy az érdekek ellentéte, ami – egy széles körben elterjedt nézet szerint – állítólag uralkodik a különböző személyek, csoportok és rétegek között a termelési eszközök magántulajdonlására alapuló társadalomban, valójában nem jelentkezik. A teljes tőke bárminemű növekedése abszolút mértékben megnöveli mind a tőkések, mind a földbirtokosok jövedelmét, valamint a munkásokét mind abszolút, mind viszonylagos mértékben. Ami a jövedelmüket illeti, bármi változás a társadalom különböző csoportjainak és rétegeinek – a vállalkozóknak, tőkéseknek, földbirtokosoknak és munkásoknak – különböző érdekeiben egyszerre történik és egyazon irányba mozdul, ahogy áthaladnak a különböző fázisokon a fluktuációjuk során; ami változik, az csak a társadalmi össztermék részesedésének aránya. A földbirtokosok érdekei kizárólag akkor állnak szemben az összes csoport tagjainak érdekével, ha tényleges monopóliummal bírnak bizonyos ásványok fölött. A vállalkozók érdeke sosem térhet el a fogyasztók érdekétől. A vállalkozó annál inkább prosperál, minél inkább képes előre jelezni a fogyasztók vágyait.
Az érdekkonfliktusok csak akkor jelenhetnek meg, amennyiben az állam intervencionista politikája vagy más, kényszerítő hatalommal felfegyverkezett társadalmi erők beavatkozása korlátokat szab a termelőeszközök tulajdonosaik általi szabad felhasználására. Például mesterségesen felemelhető egy bizonyos árucikk ára a védővámokkal, vagy növelhető a munkások egy bizonyos csoportjának bére azzal, ha kizárják a pozíciójukból az összes versenytársat. A szabadkereskedelmi iskola híres érvelése, amit sosem cáfoltak meg és mindörökké megcáfolhatatlan marad, ilyen esetekre érvényes. Az efféle speciális privilégiumok természetesen csak akkor nyújthatnak előnyt annak a bizonyos csoportnak, amelynek érdekében létesítették azokat, ha a többi csoport képtelen volt hasonló kiváltságokat nyerni magának. De nem lehet azt feltételezni, hogy lehetséges volna hosszútávon megvezetni az emberek többségét az efféle speciális privilégiumok valódi jelentőségéről és önként el fogják tűrni őket. Ha azonban az ember erőszak használatához folyamodik az elfogadtatásukhoz, erőszakos lázadást fog kiprovokálni – röviden, a társadalmi együttműködés békés folyamának megzavarását, amelynek megőrzése mindenkinek az érdekében áll. Ha az ember azzal kívánná megoldani a problémát, hogy ezeket a speciális privilégiumokat nem csak a társadalom egyik vagy néhány személyének, csoportjának vagy rétegének javára hozott kivételekként, hanem általános szabályként létesíti, például azzal, hogy importvámokhoz folyamodnak a belföldi piacon értékesített legtöbb árucikk védelme érdekében, vagy hasonló intézkedésekkel tiltják meg a belépést a legtöbb foglalkozásba, akkor az előnyöket, amikre az egyes csoportok szert tesznek, ellensúlyozzák a hátrányok, amiket el kell szenvedniük, végeredményképpen pedig mindenkit megkárosít a munka termelékenységének előidézett csökkenése.
Ha az ember elutasítja a liberalizmus ezen tanát, ha gúnyt űz az „összes ember érdekharmóniájának” vitatott elméletéből, akkor az sem igaz – ahogy azt hibásan feltételezi az összes antiliberális bölcseleti iskola – hogy még mindig lehetne érdekszolidaritás a szűkebb körökön belül, mint például egyazon nemzet tagjai között (a többi nemzettel szemben), vagy egyazon „osztály” tagjai között (a többi osztállyal szemben). Az efféle állítólagos szolidaritás bemutatásához szükség volna egy speciális gondolatmenetre, amit senki sem állított fel vagy próbált valaha felállítani. Ugyanis minden érv, ami felhasználható volna arra, hogy bemutassa az érdekszolidaritás létét bármelyik csoport között, amellett sokkal többet is bebizonyít, nevezetesen az egyetemes érdekszolidaritást az ökumenikus társadalomban. Azt, hogy miként lehet valójában feloldani azokat a látszólagos érdekkonfliktusokat, amelyek első ránézésre kibékíthetetlennek tűnnek, kizárólag azzal a gondolatmenettel lehet bemutatni, ami egy lényegében harmonikus közösségként kezeli a teljes emberiséget és nem hagy helyet bármiféle kiengesztelhetetlen ellenségességnek a nemzetek, osztályok, rasszok és hasonlók között.
Az antiliberális pártok a hiedelmükkel ellentétben nem bizonyítják be azt, hogy érdekszolidaritás uralkodna a nemzeteken, osztályokon, rasszokon stb. belül. Valójában annyit tesznek, hogy szövetséget javasolnak ezeknek a bizonyos csoportoknak a tagjai számára az összes többi csoport elleni közös küzdelem céljából. Amikor érdekszolidaritásról beszélnek ezeken a csoportokon belül, nem megállapítanak egy tényt, hanem sokkal inkább javaslatot tesznek. Valójában nem azt mondják, hogy „az érdekeik azonosak,” hanem azt, hogy „az érdekeiket azonossá kell tenni egy, az egységes cselekvéshez alakított szövetséggel.”
A speciális érdekek modern pártjai a kezdettől fogva egészen nyíltan és egyértelműen kijelentik, hogy politikájuk célja, hogy speciális kiváltságokkal ruházzanak fel egy bizonyos csoportot. A mezőgazdasági pártok védővámokat és más előnyöket (pl. állami támogatásokat) szeretnének a gazdáknak; a közszolgálati pártok a bürokratáknak szeretnének privilégiumokat biztosítani; a regionális pártok egy bizonyos terület lakosainak szeretnének speciális előnyöket szerezni. Ezek a pártok nyilvánvalóan nem törekednek másra, mint a társadalom egyetlen csoportjának az előnyére anélkül, hogy figyelembe vennék a teljes társadalmat vagy az összes többi csoportot, bármennyire is próbálják annak kijelentésével palástolni a szándékaikat, hogy a teljes társadalom jóléte csak azzal érhető el, ha elősegítik a mezőgazdasági, a közszolgálati stb. érdekeket. Bizony, kizárólag a társadalom egyetlen szegmensével törődnek, és annak kizárólagos érdekében végzett erőfeszítésük és törekvésük egyre nyilvánvalóbbá és cinikusabbá vált az évek során. Amikor a modern antiliberális mozgalmak még csak gyerekcipőben jártak, körültekintőbben kellett kezelniük ezeket az ügyeket, mivel a nemzedék, ami a liberális filozófia keblein nőtt fel, megtanulta társadalomellenesnek látni a különböző csoportok speciális érdekeinek leplezetlen pártfogását.
A speciális érdekek bajnokai csakis úgy képesek nagy pártokat alkotni, ha egyetlen harci egységet teremtenek azoknak a csoportoknak az együttes erejéből, amelyeknek speciális érdekei konfliktusban állnak egymással. Azonban az egyik csoportnak adott privilégiumoknak csak akkor van gyakorlati értéke, ha egy kisebbség kapja őket és nem túlsúlyozzák azokat a privilégiumok, amiket egy másik csoportnak biztosítottak. De hacsak nem kivételesen előnyösek a körülmények, jelenleg, míg a nemesség kiváltságainak liberális megvetése még mindig megtartja egykori befolyásának némi maradványát, nem reménykedhet egy kis csoport abban, hogy sikeresen képes megvalósítani az összes többi csoporttal szemben a követelését, hogy kiváltságos osztályként kezeljék őket. A speciális érdekcsoportok minden pártjának tehát az a feladata, hogy nagy pártokat alakítson a viszonylag apró csoportokból, melyeknek eltérő, és bizony közvetlenül ellenkező érdekei vannak. De annak a mentalitásnak a tükrében, ami arra készteti ezeket a kisebb pártokat, hogy megfogalmazzák és védelmezzék a speciális kiváltságok iránti követelésüket, igen kivitelezhetetlen a különböző csoportok közötti nyílt szövetséggel elérni ezt a célt. Semmilyen ideiglenes áldozatot nem lehet kérni attól az embertől, aki kiváltságos pozíció megszerzésére törekszik saját csoportja, vagy akár csak saját maga számára; ha képes volna megérteni az ideiglenes áldozat meghozatalának okát, akkor kétségtelenül a liberális gondolkodásmódot követné ahelyett, hogy speciális kiváltságokért szállna harcba. Továbbá senki sem közölheti vele nyíltan, hogy nagyobb haszonra fog szert tenni a számára tervezett kiváltságokkal, mint amennyit veszíteni fog a másoknak biztosított kiváltságok miatt, mivel nem maradhatna sokáig rejtve a többiek elől bármi ilyen beszéd és írás, és arra késztetné őket, hogy tovább növeljék a követeléseiket.
Így a speciális érdekek pártjainak óvatosnak kell lenniük. Törekvésük legfontosabb részéről beszélve kétértelmű kifejezésekkel kell elhomályosítaniuk a valódi céljaikat. A protekcionista pártok nyújtják a legjobb példát erre a köntörfalazásra. Mindig ügyelniük kell, hogy úgy ábrázolják a javasolt védővámokat, mint amik a tágabb csoport érdekét szolgálják. Amikor a termelők szövetsége a védővámokat támogatja, a pártvezetők rendszerint ügyelnek, nehogy megemlítsék, hogy az egyes csoportok, sőt gyakran az egyes konszernek érdekei a legkevésbé sem azonosak és harmonikusak. A takácsot károsítják a gépekre és a fonalra kivetett vámok, és csak akkor fogja támogatni a protekcionista mozgalmat, ha számíthat arra, hogy a textilvámok elég magasak lesznek ahhoz, hogy kompenzálják a többi vám révén elszenvedett veszteségeit. A takarmánytermesztő gazda a takarmányra kivetett vámokat követeli, amit elleneznek a marhatenyésztők; a borász borvámot követel, ami épp olyan hátrányos a gazdának, aki nem szőlőt termel, mint a városi fogyasztónak. Ennek ellenére a protekcionisták úgy tűnnek, mintha egyetlen pártot alkotnának és közös program mögött állnának. Ezt kizárólag az teszi lehetővé, hogy homályba burkolják az igazságot.
Teljes értelmetlenség volna bármi próbálkozás olyan speciális érdekeket szolgáló párt létrehozására, ami a népesség többsége között kívánná egyenlően elosztani a privilégiumokat. A többség számára biztosított privilégium nem privilégium többé. Egy elsősorban mezőgazdasági országban, ami mezőgazdasági termékeket exportál, hosszú távon lehetetlenség volna egy agrárpárt, ami a gazdáknak törekszik speciális szívességeket nyújtani. Mit kellene követelnie? A védővámok nem segítenék a gazdákat, akiknek exportálniuk kell; állami támogatásokat pedig nem lehet a termelők többségének fizetni, mivel a kisebbség nem tudná biztosítani azokat. A kisebbségnek azonban, ami kiváltságokat követel magának, meg kell teremtenie annak illúzióját, hogy mögötte áll a nagy többség. Amikor az agrárpártok az ipari országokban előterjesztik a követeléseiket, beleértik a „mezőgazdasági lakosságba” a földtelen munkásokat, a nyaralótulajdonosokat és kis telkek tulajdonosait, akiknek nem áll érdekében a mezőgazdasági termékekre kivetett védővám. Amikor a munkáspártok állnak elő valami követeléssel egy munkáscsoport javára, mindig a munkások nagy tömegeiről beszélnek és elsiklanak a tény fölött, hogy a különböző termelési ágakban foglalkoztatott szakszervezeti tagok érdekei nem azonosak, hanem épp ellenkezőleg, valójában ellentétesek, és hogy még az egyes iparokon és konszerneken belül is éles érdekkonfliktusok uralkodnak.
Ez a kettő közül az egyik nagy gyengesége minden pártnak, ami speciális érdekeknek törekszik kiváltságokat szerezni. Egyrészről arra kényszerülnek, hogy csak egy kis csoportra támaszkodjanak, mivel a kiváltságok nem lesznek többé kiváltságok, ha a többséget ruházzák fel velük; másrészről azonban csak a többség képviselőinek és bajnokának álcájába bújva reménykedhetnek a követeléseik megvalósításában. Annak a ténye, hogy a különböző országokban számos pártnak sikerült leküzdenie ezt a nehézséget a propagandájukkal, és sikerült minden társadalmi réteget vagy csoportot meggyőzni arról, hogy tagjai speciális előnyökre számíthatnak, ha győzelemre jut a párt, csak a vezetőségük diplomáciai és taktikai képességéről, valamint a szavazó tömegek ítélőképességének hiányáról és politikai éretlenségéről tanúskodik. Semmiféleképpen nem bizonyítja azt, hogy lehetséges tényleges megoldást találni a problémára. Az ember persze ígérhet egyszerre olcsóbb kenyeret a városlakóknak és magasabb gabonaárakat a gazdáknak, de nem tudja egyszerre betartani mindkét ígéretét. Egyszerű megígérni az egyik csoportnak, hogy az ember támogatni fogja bizonyos állami kiadások növelését anélkül, hogy azt más állami kiadások csökkenése kísérné, és egyszerre alacsonyabb adókat ígérni egy másik csoportnak; de nem lehet betartani egyszerre mind a két ígéretet. Ezeknek a pártoknak a technikája a társadalom termelőkké és fogyasztókká való kettéosztására alapul. Úgyszintén szokásuk az állam gyakori hiposztázisához folyamodni a költségvetési politika kérdéseiben, ami lehetővé teszi számukra, hogy az államkincstárból kifizetendő új kiadásokat hirdessenek anélkül, hogy különösebb ügyet vetnének arra, hogy miként fogják fedezni ezeket a költségeket, és ugyanekkor panaszkodjanak a magas adóterhek miatt.
Ezeknek a pártoknak a másik alapvető hibája az, hogy korlátlanok a követelések, amelyekkel előhozakodnak az egyes csoportok érdekében. A szemükben egyedül egy határa van a követelendő mennyiségnek: a másik oldal ellenállása. Ezzel teljességgel jellemüknek megfelelően viselkednek mint pártok, amelyek speciális érdekcsoportok privilégiumaira törekednek. Azonban a pártok, amik nem követnek semmilyen meghatározott programot, viszont konfliktusba kerülnek egymással, miközben próbálják megvalósítani néhányak kiváltságok iránti végtelen vágyát és mások jogi hátráltatását, szükségszerűen el fognak pusztítani minden politikai rendszert. Az emberek elkezdték egyre világosabban felismerni ezt a tényt és a modern állam válságáról, valamint a parlamentáris rendszer válságáról kezdtek el beszélni. Ami valójában zajlik, az a speciális érdekeket képviselő modern pártok ideológiájának krízise.