A szocialista eszme immár elkezdte egyre inkább elveszíteni híveit. Nem maradtak következmények nélkül a szocializmus problémáinak mélyreható közgazdasági és szociológiai tanulmányozásai, amelyek bemutatták, hogy az megvalósíthatatlan; és a kudarcok, amikbe a szocialista kísérletek fulladtak mindenhol, még a leglelkesebb támogatókat is kétkedésre késztették. Az emberek fokozatosan ismét elkezdik megérteni, hogy a társadalom nem boldogulhat magántulajdon nélkül. Azonban olyan erős előítéleteket hagyott maga után a kapitalizmus ellen az ellenséges kritika, amivel évtizedeken át illették a termelési eszközök magántulajdonlásának rendszerét, hogy a szocializmus elégtelenségének és kivitelezhetetlenségének ismerete ellenére az emberek nem tudják rávenni magukat arra, hogy nyíltan elismerjék, hogy vissza kell térniük a liberális álláspontra a tulajdon kérdésére vonatkozólag. Való igaz, elismerik, hogy a szocializmus, a termelőeszközök magántulajdonlása teljességgel – vagy legalábbis egyelőre – megvalósíthatatlan. Ugyanakkor azt is kijelentik, hogy a termelési eszközök korlátlan magántulajdonlása úgyszintén veszedelem. Így az emberek meg akarnak alkotni egy harmadik utat, egy társadalmat, ami félúton áll egyrészről a termelési eszközök magántulajdonlása, másrészről a termelési eszközök köztulajdonlása között. Engedni fogják a magántulajdon létezését, azonban úgy, hogy autoritárius parancsok és tilalmak fogják szabályozni, vezetni és irányítani a vállalkozók, tőkések és földbirtokosok által alkalmazott termelési eszközöket. Ezzel megteremtik az eszményképet egy szabályozott piacról, az autoritárius szabályok által körbehatárolt kapitalizmusról, a magántulajdontól, amiről a hatóságok beavatkozása lefejtette a károsnak vélt velejáró vonásait.
Azzal érthető meg a legjobban ennek a rendszernek a jelentése és természete, ha fontolóra vesszük az állami beavatkozás következményeinek néhány példáját. A kulcsfontosságú beavatkozások, amelyekkel foglalkoznunk kell, arra törekednek, hogy attól eltérő szinten rögzítsék a javak és szolgáltatások árát, amit az akadályozatlan piac meghatározott volna.
Azon árak esetén, amelyek az akadályozatlan piacon alakultak ki, vagy amelyek kialakultak volna a hatósági beavatkozás hiányában, a termelési költségeket magába foglalja a bevétel. Ha alacsonyabb árat rendel el az állam, a bevétel kisebb lesz, mint a költségek. A kereskedők és a gyártók ennélfogva – kivéve, ha a szóban forgó javak elraktározása azok gyors értékvesztését eredményezné – visszatartják a terméküket a piacról jobb idők reményében, talán arra számítva, hogy hamarosan hatálytalanítják az állami parancsot. Ha a hatóságok nem akarják, hogy a beavatkozásuk eredményeképpen teljesen eltűnjenek az érintett javak a piacról, nem korlátozhatják magukat az ár rögzítésére; úgyszintén meg kell parancsolniuk, hogy el kell adni minden raktáron levő készletet az előírt áron.
De még ez sem lesz elegendő. Az akadályozatlan piac által meghatározott áron találkozott volna a kereslet és a kínálat. Most, mivel az állami parancs alacsonyabb szinten rögzítette az árat, megnövekedett a kereslet, míg változatlan maradt a kínálat. A készleten levő mennyiség nem elegendő ahhoz, hogy teljesen kielégítsen mindenkit, akik készek megfizetni az előírt árat. A kereslet egy része kielégítetlen marad. A piaci mechanizmus, amely máskülönben egyenlősíteni törekszik a keresletet és a kínálatot az árfluktuációk segítségével, nem működik többé. Immár üres kézzel kell elhagyniuk a piacot azoknak, akik készek lettek volna megfizetni a hatóságok által előírt árat. Azok, akik előbb kerültek sorra, vagy akik helyzetükből adódóan kihasználhattak valami személyes kapcsolatot az eladókkal, már megszerezték a teljes készletet; a többieknek ellátatlanul kell távozniuk. Ha az állam szeretné elkerülni beavatkozásának ezen következményét, amely ellentétes a szándékaival, jegyrendszert kell bevezetnie az árkontroll és a kötelező eladás mellé: állami szabályozásnak kell meghatároznia, mennyi értékesíthető valakinek a jószágból az előírt áron.
De amint elfogynak az állami beavatkozás pillanatában készleten levő javak a raktárakból, egy összehasonlíthatatlanul nehezebb probléma jelentkezik. Mivel a termelés többé nem nyereséges, ha az állam által rögzített áron kerülnek eladásra a javak, felfüggesztik vagy teljesen megszüntetik azt. Ha az állam azt akarja, hogy folytatódjon a termelés, termelésre kell kényszerítenie a gyártókat, és ehhez úgyszintén rögzítenie kell a nyersanyagok és a félkész javak árát, valamint a munkabéreket. Ezek a rendeletek azonban nem korlátozódhatnak kizárólag arra az egy vagy néhány termelési ágazatra, amit a hatóságok szabályozni kívánnak, mert kiemelten fontosnak találják a termékeiket. Érinteniük kell minden termelési ágat. Szabályozniuk kell az összes termék árat és az összes munkabért. Röviden, ki kell terjeszteniük az irányításukat az összes vállalkozóra, tőkésre, földbirtokosra és munkásra. Ha szabadon hagynak néhány termelési ágat, azokba fog vándorolni a tőke és a munkaerő, az állam pedig nem fogja elérni a célt, amit kitűzött magának az első beavatkozásával. A hatóságok célja az, hogy bőségesen termeljenek pontosan abban az iparágban, amelyet – termékének fontossága miatt – szabályozásra választottak. Teljességgel ellenkezik a terveikkel, hogy épp a beavatkozásuk miatt kerüljön elhanyagolásra ez a termelési ág.
Egyértelműen nyilvánvaló tehát, hogy egy próbálkozás az állam részéről arra, hogy beavatkozzon a termelési eszközök magántulajdonlására alapuló gazdasági rendszer műveleteibe, kudarcot vall annak a célnak az elérésében, amelyet meg akartak valósítani a beavatkozással. A megalkotói szemszögéből nem csak hiábavaló, hanem egyenesen ellentétes a céllal, mivel hatalmas mértékben megnöveli azt a „bajt,” ami ellen küzdeni hivatott. Az árkontroll elrendelése előtt túlságosan drága volt az árucikk a kormány szerint; most teljesen eltűnt a piacról. Azonban nem ez állt a kormány szándékában, aki szerette volna alacsonyabb áron elérhetővé tenni az árucikket a fogyasztóknak. Épp ellenkezőleg: a kormány nézőpontjából nagyobb rossznak kell tűnnie az árucikk hiányának, megszerzése lehetetlenségének. Ilyen értelemben mondhatjuk a hatóságok beavatkozásáról, hogy hiábavaló volt és ellentétes a szándékolt céllal, valamint az efféle beavatkozásokról, hogy kivitelezhetetlenek és meggondolatlanok, hogy ellentmondanak a gazdasági logikának.
Ha az állam nem hozza helyre a dolgokat a beavatkozásától való elállással, azaz az árkontrollok hatálytalanításával, akkor további lépésekkel kell megtoldania az elsőt. Az előírnál magasabb ár követelésének tilalmához hozzá kell toldania nem csupán olyan intézkedéseket, amelyek a kötelező jegyrendszer alatt kikényszerítik a raktáron levő készlet értékesítését, hanem árplafonokat is a magasabb fokú javakra [termelési tényezőkre], bérkontrollt, végül pedig munkakötelezettséget a vállalkozók és a munkások számára. És ezek a szabályozások nem korlátozódhatnak egy vagy néhány termelési ágazatra, hanem mindegyiket érinteniük kell. Egyszerűen nincs más választás: vagy tartózkodnak a piac szabad játékába való beavatkozástól, vagy az államra bízzák a termelés és elosztás teljes irányítását. Vagy kapitalizmus, vagy szocializmus: nincsen középút.
Az imént leírt eseménysorozat mechanizmusa nagyon is ismerős mindazoknak, akik szemtanúi voltak annak, amikor az állam háború vagy infláció idején megpróbálja rendelettel rögzíteni az árakat. Manapság mindenki tudja, hogy az állami árkontrolloknak nincs más eredményük, mint az érintett javak eltűnése a piacról. Akárhol is folyamodjon az állam az árrögzítésekhez, az eredmény mindig ugyanaz. Amikor az állam például árplafont ró a lakbérekre, azonnal lakáshiány jelentkezik. A Szociáldemokrata Párt Ausztriában lényegében eltörölte a lakbéreket. Következményképpen például Bécs városában – annak ellenére, hogy a népesség jelentősen lecsökkent a Világháború kezdete óta, és sok ezer új lakást épített az önkormányzat – sok ezer ember képtelen lakást találni magának.
Vegyünk egy másik példát: a minimálbér esetét.
Amikor a munkavállaló és a munkaadó közötti kapcsolatot nem háborítják jogalkotási aktusok vagy erőszakos intézkedések a szakszervezetek részéről, a bérek, amiket a munkaadó fizet mindenféle munkáért, pontosan olyan magasak, mint a munka által a termelés alatt álló anyagokhoz hozzáadott érték. A bérek nem emelkedhetnek ennél magasabbra, mivel ha így tennék, a munkaadó többé nem profitálna, és ennélfogva arra kényszerülne, hogy beszüntesse a nem kifizetődő gyártási folyamatot. De alacsonyabbra sem zuhanhatnak a bérek, mivel akkor a munkások más iparágakba vándorolnának, ahol magasabban jutalmazzák őket, és a munkaadó a munkaerőhiány miatt kényszerülne a termelés beszüntetésére.
A gazdaságban ennélfogva mindig az a bérszint uralkodik, amelyen minden munkás találhat magának állást, és találhat magának munkást minden vállalkozó, aki azon a bérszinten még mindig nyereséges vállalkozásba szeretne fogni. Ezt a bérszintet a közgazdászok „statikus” vagy „természetes” bérnek szokták nevezni. Akkor növekedik, ha – minden más tényező változatlansága mellett – csökken a munkások száma; és csökken, ha – minden más tényező változatlansága mellett – bármi csökkenést szenved a termelésben felhasználásra szánt tőke mennyisége. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy nem egészen pontos egyszerűen „bérekről” és „munkáról” beszélni. A munkaszolgáltatások hatalmas mértékben különböznek minőségben és mennyiségben (időegységenként számolva), ahogyan a munkabérek is.
Ha a gazdaság mindörökké mozdulatlan, állandó állapotban maradna, akkor nem volna munkanélküliség az állami beavatkozás vagy a szakszervezeti kényszer által akadályozatlan munkaerőpiacon. Azonban a társadalom mozdulatlan állapota csupán a gazdaságelmélet képzeletbeli alkotása, a gondolkodáshoz elengedhetetlen intellektuális eszköz, ami lehetővé teszi számunkra, hogy viszonyítás segítségével pontos képet alkossunk a folyamatokról, amelyek ténylegesen lezajlanak a gazdaságban, ami körülvesz bennünket és amiben élünk. Az élet – szerencsére, tesszük sietve hozzá – sosincs nyugalomban. Sosincs mozdulatlanság a gazdaságban, hanem folyamatos változás, mozgás, innováció, a sosem látott folyamatos megjelenése uralkodik. Ennek megfelelően mindig vannak olyan termelési ágak, amiket épp beszüntetnek vagy lecsökkentenek, mivel lecsökkent a termékük iránti kereslet, valamint más termelési ágak, amelyeket bővítenek vagy akár első alkalommal alkotnak meg. Ha csak az elmúlt néhány évtizedre gondolunk, azonnal felsorolhatunk megannyi újonnan megjelent iparágat, mint például a gépjárműipar, a repülőgépipar, a mozgóképipar, a műselyemipar, a konzervtermékek és a rádiós műsorszolgáltatás ipara. Ezek az iparágak munkások millióit foglalkoztatják ma, akik közül csak néhányan származnak a népességnövekedésből. Vannak, akik olyan termelési ágazatokból jöttek, amiket bezártak, és annál is többen jöttek azokból, amelyek – a technológiai fejlesztéseknek köszönhetően – képesek immár kevesebb munkással is elboldogulni.
Időnként olyan lassan történik a változás az egyes termelési ágazatok közötti kapcsolatokban, hogy egyetlen munkás sem kényszerül újfajta munkára váltani; mindössze a fiatalemberek, akik csak most látnak neki megélhetésük megteremtéséhez, fognak nagyobb arányban belépni az új vagy bővülő iparágakba. Általánosságban azonban a kapitalista rendszerben – amilyen hatalmas lépéseket tesz az emberi jólét növelésében – túl gyorsan történik a haladás ahhoz, hogy megkímélje az embereket a hozzáigazodás szükségességétől. Amikor több mint kétszáz évvel ezelőtt egy fiatalember megtanult egy szakmát, számíthatott arra, hogy egész életén át azt fogja gyakorolni úgy, ahogyan megtanulta, és nem kellett félnie attól, hogy megkárosítja magát a konzervativizmusával. Napjainkban egészen más a helyzet. A munkásnak is igazodnia kell a változó körülményekhez, hozzá kell adnia ahhoz, amit eddig megtanult, vagy újra kell kezdenie a tanulást. El kell hagynia olyan foglalkozásokat, amik többé nem követelnek ugyanannyi munkást, mint előtte, és olyanokba kell belépnie, amik csak most jöttek létre, vagy amiknek most több munkásra van szüksége, mint előtte. De ha meg is tartja régi munkáját, új technikákat kell tanulnia, amikor a körülmények megkövetelik.
Mindez változó bérek formájában érinti a munkást. Ha egy bizonyos üzleti ág viszonylag túl sok munkást foglalkoztat, elbocsát néhányat, és az elbocsátottak nem fognak egykönnyen munkát találni ugyanabban az ágazatban. A nyomás, amit az elbocsátott munkások gyakorolnak a munkaerőpiacra, lenyomja a béreket ebben a termelési ágazatban. Ez viszont arra készteti a munkásokat, hogy azokban a termelési ágakban keressenek munkát, amelyek szeretnének új munkásokat bevonzani és ennélfogva készek magasabb béreket fizetni.
Ebből egészen nyilvánvalóvá válik, mit kell tenni a munkások munkahely és magas bérek iránti vágyának kielégítéséhez. A bérek általánosságban nem nyomhatók afölé a szint fölé, ami normális esetben jelentkezne egy piacon, amit nem akadályoz az állami beavatkozás vagy más intézményes nyomás anélkül, hogy ne jelentkeznének bizonyos mellékhatások, amik nemkívánatosak a munkás számára. A bérek felhajthatóak egy adott iparágban vagy egy adott országban, ha megtiltják a munkások belépését más iparágakból, vagy a bevándorlásukat más országokból. Ezeket a bérnövekedéseket azoknak a munkásoknak a rovására érik el, akiknek meggátolják a belépést. Az ő bérük immár alacsonyabb, mint ami akkor lett volna, ha nem korlátozzák a szabad mozgásukat. Tehát az egyik csoport bérének emelkedését a többiek kárára érik el. A munkaerő szabad mozgásának korlátozása csak olyan országok és iparágak munkásai számára lehet előnyös, akik viszonylagos munkaerőhiánytól szenvednek. Olyan iparágban vagy olyan országban, ahol nem ez a helyzet, egyedül egyvalami növelheti a béreket: a munka általános termelékenységének növekedése, vagy az elérhető tőke növekedésével, vagy a termelés technológiai folyamatainak javításával.
Ha azonban az állam törvénnyel a statikus vagy természetes bérszint fölött rögzíti a minimálbért, akkor a munkaadók úgy fogják találni, hogy többé nem képesek sikeresen véghez vinni számos olyan vállalkozást, amelyek még mindig nyereségesek voltak, amikor a bérek az alacsonyabb szinten álltak. Ennek következtében csökkenteni fogják a termelést és el fogják bocsátani a munkásokat. A mesterséges – azaz kívülről a piacra kényszerített – béremelés hatása tehát a munkanélküliség terjedése.
Na most, nincsenek manapság arra irányuló törekvések, hogy széles körben törvényben rögzítsék a minimálbéreket. Azonban az a hatalmi helyzet, amivel a szakszervezetek bírnak, lehetővé tette számukra, hogy bármi efféle pozitív törvényhozás nélkül is elérjék ezt. Az a tény, hogy a munkások szakszervezeteket alkotnak a munkaadóval való bértárgyalások végett, önmagában nem okoz zavarokat a piac működésében. Még az a tény sem okozna önmagában további zavart a munkaerőpiacon, hogy szert tettek a jogra ahhoz, hogy bejelentés nélkül megszegjék a szerződést, amibe szabályszerűen léptek és letegyék a munkaeszközeiket. Ami azonban új helyzetet teremt a munkaerőpiacon, az a sztrájkokkal járó erőszak, valamint a kötelező szakszervezeti tagság, ami ma Európa legtöbb ipari országában uralkodik. Mivel a szakszervezeti dolgozók megtagadják a munkavállaláshoz való hozzáférést azoktól, akik nem lépnek a szakszervezetükbe, és nyílt erőszakot alkalmaznak a sztrájkok során annak megakadályozásához, hogy mások vegyék át a sztrájkolók helyét, a szakszervezeti bérkövetelések pontosan ugyanolyan erővel bírnak, mint a minimálbért rögzítő állami rendeletek. Hiszen a munkaadónak, ha nem szeretné bezárni a teljes vállalatát, engedelmeskednie kell a szakszervezet követeléseinek. Olyan béreket kell fizetnie, amelyek miatt korlátozni kell a termelés volumenét, mivel aminek az előállítása többe kerül, nem találhat olyan nagy piacra, mint az, ami kevesebbe. Így a szakszervezetek által kierőszakolt magasabb bérek a munkanélküliség okává váltak.
Az ebből a forrásból fakadó munkanélküliség kiterjedésében és időtartamában teljességgel különbözik attól, ami a piac által keresett munka minőségének és mennyiségének folyamatos változása miatt jelentkezik. Ha a munkanélküliség kizárólag abból a tényből eredne, hogy folyamatosan fejlődik az ipar, nem volna képes nagy méreteket és egy állandósult intézmény jellegét ölteni. A munkások, akik többé nem foglalkoztathatók az egyik termelési ágazatban, egyhamar helyet találnak maguknak másik ágazatokban, amelyek bővülnek vagy épp létrejönnek. Amikor a munkások szabadon mozoghatnak, és az egyik iparból a másikba való átmenetet nem gátolják meg jogi vagy más hasonló korlátok, az új körülményekhez való igazolás nagyobb nehézségek nélkül is igen gyorsan lezajlik. A cseremunka programok felállítása pedig jelentősen hozzájárulna ahhoz, hogy ennél is jobban lecsökkentse az efféle munkanélküliség mértékét.
De a munkanélküliség, ami akkor jelentkezik, amikor kényszerítő szervezetek avatkoznak a munkaerőpiac működésébe, nem átmeneti jelenség, ami folyamatosan megjelenik és eltűnik. Az efféle munkanélküliség orvosolhatatlan mindaddig, amíg továbbra is érvényben van az ok, ami létrehozta őket, azaz amíg a törvény vagy a szakszervezeti erőszak megakadályozza, hogy az állást kereső munkanélküliek nyomása arra a szintre csökkentse a béreket, amiket elértek volna az állam vagy a szakszervezetek beavatkozása nélkül, nevezetesen a szintre, ahol végső soron mindenki találhat munkát, aki dolgozni akar.
Ha a munkanélkülieknek az állam vagy a szakszervezetek nyújtanak támogatást, az csak tovább mélyíti a problémát. Amennyiben a munkanélküliség a gazdaság dinamikus változásaiból fakad, akkor a munkanélküli segélyek csak elhalasztják azt, hogy a munkások alkalmazkodjanak az új körülményekhez. A segélyezett munkanélküli nem tartja szükségesnek, hogy új foglalkozás után nézzen, ha a régivel nem talál állást magának; hagyja, hogy több idő teljen el, mielőtt úgy dönt, hogy új foglalkozást vagy új lakhelyet választ, vagy mielőtt lecsökkenti az általa elvárt bért, hogy azon a szinten munkát találjon. Ha a munkanélküli segélyek nem túl alacsonyak, azt lehetne mondani, hogy amíg léteznek, nem tűnhet el a munkanélküliség.
Ha a munkanélküliséget azonban a bérszintek magasságának mesterséges megemelése okozta, amit vagy az állam közvetlen beavatkozása eredményezett, vagy az, hogy az állam eltűri a szakszervezetek erőszakos praktikáit, akkor az egyetlen kérdés, hogy kire háruljanak a munkanélküli segély költségei: a munkaadókra vagy a dolgozókra. Az államra, a kormányra, a közösségre sosem hárulnak; vagy a munkaadóra, vagy a munkásra, vagy részlegesen mindkettőre hárítják őket. Ha a teher a munkásokra hárul, akkor teljesen vagy részlegesen megfosztják őket a mesterséges béremelés gyümölcsétől; akár nagyobb költségek is terhelhetik őket, mint amennyit nyertek a mesterséges bérnövekedéssel. Bizonyos mértékben a munkaadóra is ráterhelhető a munkanélküli segélyek költsége, ha megadóztatják az általa kifizetett teljes bérmennyiség összegével arányosan. Ebben az esetben a munkanélküli segélynek – a munkaerő költségeinek emelésével – ugyanolyan hatása van, mintha a statikus szint fölött tovább emelnék a béreket: a munkaerő foglalkoztatásának nyereségessége csökken, és a munkások száma, akik még mindig nyereséggel foglalkoztathatók, ennek megfelelően csökken. Tehát a munkanélküliség ennél is tovább terjed, egyre szélesedő spirálban. A munkaadókat azzal is rá lehet bírni a munkanélküli segély költségeinek kifizetésére, ha a nyereségüket vagy a tőkéjüket adóztatják meg, az általuk foglalkoztatott munkások számától függetlenül. De ez is csak tovább terjeszti a munkanélküliséget. Hiszen ha felélik a tőkét, vagy legalábbis amikor lelassítják az új tőke felhalmozását, ceteris paribus kedvezőtlenebbé válnak a körülmények a munkaerő foglalkoztatásához.1
Nyilvánvalóan hiábavaló, ha azzal próbálják eltörölni a munkanélküliséget, hogy közmunkaprogramokat indítanak, amikre máskülönben nem vállalkoztak volna. Az efféle projektekhez szükséges erőforrásokat adókkal vagy kölcsönökkel kell elvonni onnan, ahol máskülönben felhasználták volna őket. Ezzel a módszerrel csak annyira csökkenthető a munkanélküliség az egyik iparágban, amennyivel megnövelik azt egy másikban.
Akármelyik oldalról is közelítjük meg az intervencionizmust, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a rendszer olyan eredményekhez vezet, amit megalkotói és támogatói sem szándékoztak, és hogy még az ő nézőpontjukból is értelmetlen, önmegsemmisítő, abszurd politikának tűnik.
Lábjegyzetek
-
Ha az egész világon és minden termelési ágazatban egyszerre megemelnék mesterségesen (állami beavatkozással vagy szakszervezeti kényszerrel) a béreket, az eredmény egyszerűen tőkefelélés volna és végső soron, ez utóbbi további következményeképpen a bérek további csökkenése. A függelékben felsorolt írásokban részletesen kifejtettem ezt a kérdést. ↩