Széles körű népszerűségnek örvend a vélemény, miszerint a liberalizmus abban a tényben különbözik az összes többi politikai mozgalomtól, hogy előbbre helyezi a társadalom egy részének – a tulajdonos osztálynak, a tőkéseknek, a vállalkozóknak – az érdekeit más osztályok érdekeinél. Ez a kijelentés teljességgel téves. A liberalizmus mindig is a teljes egész javát tartotta szeme előtt, nem pedig bármelyik speciális csoportét. Ez volt az, amit az angol haszonelvűek ki akartak fejezni – bár igaz, nem túl pontosan – a híres képlettel: „a legnagyobb boldogság a legtöbbeknek”. Történelmileg a liberalizmus volt a legelső politikai mozgalom, ami mindenki, nem pedig speciális csoportok jólétének előmozdítására törekedett. A liberalizmus nem a kitűzött céljában különbözik a szocializmustól – ami úgyszintén azt mondja magáról, hogy mindenki javára törekszik – hanem az eszközökben, amivel el kívánja érni azt a célt.
Ha fenntartják, hogy a liberális politika következménye szükségszerűen a társadalom bizonyos rétegeinek speciális érdekét támogatja, ez még mindig egy kérdés, ami vitatható. Ennek a műnek az egyik feladata bemutatni, hogy ez a bírálat semmiképpen sem igazolt. De az ember nem vádolhatja azonnal tisztességtelenséggel azt, aki így érvel; bár helytelennek tartjuk a véleményét, bizony megvitathatjuk azt jóhiszeműen. Mindenesetre, aki ezzel támadja a liberalizmust, elismeri, hogy a szándékai pártatlanok és nem akar mást, mint amit kijelent.
Igen más a helyzet a liberalizmus azon kritikusai esetén, akik azért bírálják, mert nem az általános jólétet, hanem csupán bizonyos osztályok speciális érdekeit szeretné előmozdítani. Ezek a kritikusok mind tisztességtelenek, mind tudatlanok. Azzal, hogy ezt a módját választják a támadásnak, azt mutatják, hogy belül teljesen tisztában vannak saját érvük gyengeségével. Mérgezett fegyverekhez folyamodnak, mert tudják, hogy máskülönben reménytelen a sikerük.
Ha egy orvos bemutatja páciensének, aki egészségére káros ételek után epekedik, vágya romlottságát, senki nem lesz olyan ostoba, hogy azt mondja: „Az orvost nem érdekli a páciens jóléte; aki jót akar a páciensnek, annak nem szabad megtagadnia tőle az efféle ínycsiklandó ételek élvezetét.” Mindenki meg fogja érteni, hogy az orvos kizárólag azért javasolja a páciensnek, hogy mondjon le a káros étel nyújtotta élvezetről, hogy elkerülje saját egészségének károsítását. De amint a politikáról esik szó, az ember hajlamos igen másképp tekinteni a dolgokra. Amikor a liberális óva int bizonyos népszerű intézkedések ellen, mert káros következményekre számít belőlük, a nép ellenségének bélyegzik és dicséretet zengenek a demagógoknak, akik ügyet sem vetve a káros következményekre, azt javasolják, ami az adott pillanatban célszerűnek tűnik.
Az észszerű cselekvést az különbözteti meg az észszerűtlen cselekvéstől, hogy az előbbi átmeneti áldozatokkal jár. Ezek csupán látszólagos áldozatok, hiszen ellensúlyozzák őket a későbbi kedvező következmények. Az, aki elkerüli az ízletes, de egészségtelen ételeket, pusztán átmeneti, látszólagos áldozatot hoz. Az eredmény – egészségkárosodásának meg nem történte – azt mutatja, hogy nem veszített, hanem nyert. Így cselekedni azonban megköveteli azt, hogy az ember belássa cselekedetinek következményeit. A demagóg ebből a tényből húz hasznot. Ellenzi a liberálist, aki átmeneti és csupán látszólagos áldozatokra szólít, és a nép szívtelen ellenségének bélyegzi, miközben önmagát az emberiség barátjaként tünteti fel. Az általa hirdetett intézkedések támogatása során nagyon jól tudja, hogyan érintse meg hallgatósága szívét és hassa meg őket könnyekig a szűkölködésre és nyomorra való hivatkozásokkal.
Az antiliberális politika a tőkefelélés politikája. Azt javasolja, hogy lássuk el bőségesebben a jelent a jövő rovására. Pontosan ugyanaz az eset, mint a páciens esete, akiről beszéltünk. Mindkét esetben egy viszonylag keserves jövőbeli hátrány áll szemben egy viszonylag bőséges pillanatnyi kielégüléssel. Ilyen esetben úgy beszélni, mintha a kérdés a szívtelenség versus a filantrópia kérdése volna, egyenesen becstelen és hazug. Nem csupán az átlagos politikusokat és az antiliberális pártok sajtóját illeti ez a bírálat. A Sozialpolitik iskolájának szinte minden szerzője felhasználta ezt az övön aluli harcmódot.
Az, hogy létezik szűkölködés és nyomor a világon, nem – ahogy azt ostobaságában az átlagos újságolvasó hiszi – a liberalizmus elleni érv. Pontosan a szűkölködés és a nyomor az, amit a liberalizmus szeretne eltörölni, és az általa javasolt eszközöket tartja az egyetlen alkalmas módnak a cél eléréséhez. Bizonyítson az, aki úgy gondolja, hogy tud egy jobb, vagy akár más eszközt erre a célra. A kijelentés, hogy a liberálisok nem a társadalom minden tagjának, hanem csupán speciális csoportok javára törekednek, semmilyen módon nem helyettesíti a bizonyítást.
A tény, hogy létezik szűkölködés és nyomor a világon, akkor sem minősülne érvnek a liberalizmus ellen, ha a világ ma a liberális politikát követné. Mindig kérdés volna, hogy nem-e lett volna több szűkölködés és nyomor, ha más politikát követnek. Tekintve mindazt a módot, ahogyan az antiliberális politika ma minden téren gátolja és korlátozza a magántulajdon intézményének működését, nyilvánvalóan igen abszurd megpróbálni levonni bármit a liberális politika helyességével kapcsolatban abból a tényből, hogy a gazdasági körülmények jelenleg nem a legjobbak, amit csak kívánhatnánk. Ahhoz, hogy az ember méltányolja azt, amit a liberalizmus és a kapitalizmus elértek, a jelenlegi körülményeket a középkorhoz vagy a modern kor első századaihoz kellene viszonyítania. Hogy mit érhetett volna el a liberalizmus és a kapitalizmus, ha szabad utat kap, azt csak elméleti megfontolásokból következtethetjük ki.