Amíg monarchikus despoták uralkodtak a nemzetek felett, nem tudott elfogadásra lelni a javaslat, miszerint a nemzetiségek közötti határokhoz kellene igazítani az államhatárokat. Ha egy nagyúr bele akart olvasztani egy tartományt a birodalmába, a legkevésbé sem érdekelte, hogy lakosai – az alattvalók – egyetértettek-e az uralkodóváltozással. Az egyetlen relevánsnak tartott megfontolás az volt, hogy elegendő-e az elérhető katonai erő ahhoz, hogy meghódítsák és megtartsák a szóban forgó területet. A nyilvánosság előtt egy többé-kevésbé mesterségesen megalkotott jogi követeléssel igazolta eljárását. Az érintett terület lakosainak nemzetiségét egyáltalán nem vették figyelembe.
A liberalizmus felemelkedésével történt, hogy először kezdték el a katonai, történelmi és jogi megfontolásoktól független kérdésként vizsgálni azt, hogy miként húzzák meg az államhatárokat. A liberalizmus, ami egy bizonyos területen lakó emberek többségének akaratára alapítja az államot, kizár minden katonai megfontolást, ami egykor döntő fontosságú volt az államhatárok meghatározásában. Elutasítja a hódítás jogát. Képtelen megérteni, hogyan beszélhetnek az emberek „stratégiai határokról,” és teljességgel felfoghatatlannak tartja annak követelését, hogy az államba olvasszanak egy földterületet, hogy megszerezzenek egy várlejtőt. A liberalizmus nem ismeri el egy fejedelem történelmi jogát ahhoz, hogy megörököljön egy tartományt. Egy király kizárólag személyek felett uralkodhat – a liberális értelemben – nem pedig egy bizonyos földdarab felett, amelynek lakosait puszta tartozéknak tekintik. A fejedelem Isten kegyelméből viseli egy terület titulusát, mint „Franciaország királya.” A liberalizmus által felállított királyok nem a terület nevéből kapták a titulusukat, hanem a nép nevéből, akik felett alkotmányos királyként uralkodtak. Így volt Lajos Fülöp „Franciaország királya”; és így van „belga király,” is, ahogyan egyszer „hellének királya” is volt.
A liberalizmus teremtette meg a jogi formát, amellyel kifejezést nyerhet a nép kívánsága azt illetően, hogy szeretnének-e tartozni egy bizonyos államhoz, nevezetesen a népszavazást. Szavazás módján döntendő el, hogy melyik államhoz kívánnak tartozni egy bizonyos terület lakosai. De ha meg is valósulna az összes szükséges gazdasági és politikai feltétel (mint például azok, amelyek az oktatáspolitikával kapcsolatosak) annak megakadályozása végett, hogy puszta színjátékká redukálják a népszavazást, ha lehetséges is volna egyszerűen szavazás útján kikérni minden közösség lakóinak az álláspontját annak meghatározásához, hogy melyik államhoz kívánnak tartozni, majd megismételni ezt a választást, akárhányszor változnak a körülmények, még mindig kétségtelenül maradnának megoldatlan problémák, amelyek a nemzetiségek közötti súrlódás lehetséges okai volnának. Az, hogy az embernek egy olyan államhoz kell tartoznia, amelyhez nem szeretne tartozni, nem kevésbé gyötrő akkor, ha ez egy szavazás eredménye, mint akkor, ha katonai hódítás eredményeképp kell azt eltűrnie. De ez kétszeresen súlyos annak az egyénnek, akit nyelvi korlát választ el polgártársai többségétől.
Egy nemzeti kisebbség tagjának lenni mindig azt jelenti, hogy az ember másodrangú polgár. A politikai kérdések megvitatását természetesen mindig az írott és beszélt szó útján kell tenni – beszédekben, újságcikkekben és könyvekben. Azonban a politikai felvilágosítás és vita ezen eszközei nem állnak mindig egy nyelvi kisebbség rendelkezésére egyazon mértékben, mint azoknak, akiknek az anyanyelve – a mindennapi beszédben használatos nyelve – az, amelyen az eszmecsere zajlik. Egy nép politikai gondolkodása végső soron annak politikai irodalmában megfogalmazott eszmék tükörképe. Amikor azok jogszabály alakot öltenek, a politikai eszmecsere kimenetele közvetlenül jelentőssé válik a polgárnak, aki idegen nyelvet beszél, mivel engedelmeskednie kell a törvénynek; azonban úgy érzi, hogy kizárták őt a törvényhozó hatóság akaratának formálásában való tényleges részvételből, vagy legalábbis, hogy nem megengedett neki egyazon mértékben alakítani azt, mint azoknak, akiknek az uralkodó többség nyelve az anyanyelve. És amikor egy magisztrátus vagy bármilyen közigazgatási hivatalnok elé járul mint peres vagy kérelmező fél, olyan emberekkel találja magát szemben, akiknek a politikai eszméi idegenek számára, mert más ideológiai befolyások alatt alakultak ki.
De ettől eltekintve, maga a tény, hogy egy kisebbség tagjai, amikor megjelennek a törvényszékek és a közigazgatási hatóságok előtt, kötelesek számukra idegen nyelvet használni, máris sok tekintetben komoly hátrányokat ró rájuk. Ég és föld különbség van aközött, amikor az ember eljárásban vesz részt, hogy képes-e közvetlenül beszélni a bírákhoz, vagy arra kényszerül, hogy egy tolmács szolgálatára támaszkodjon. Egy nemzeti kisebbség tagjának napról napra úgy kell éreznie magát, mintha idegenek között élne, és hogy – ha a törvény betűje tagadja is – egy másodrangú polgár.
Mindezek a hátrányok roppant elnyomásnak érződnek még egy liberális alkotmánnyal bíró államban is, amelyben a kormányzat tevékenysége a polgárok életének és tulajdonának védelmezésére korlátozódik. Egy intervencionista vagy egy szocialista államban azonban meglehetősen elviselhetetlenné változnak. Ha a közigazgatási hatóságuknak jogukban áll mindenhol beavatkozni szabad belátásuk szerint, ha a bírók és hivatalnokok számára biztosított mozgástér annyira tágas, hogy helyet hagy a politikai előítéleteknek, akkor egy nemzeti kisebbség tagja a többségbe tartozó állami tisztviselők önkényes ítéletének és elnyomásának alárendelve találja magát. Az, hogy mi történik akkor, amikor az iskola és az egyház nem független, hanem az állami szabályozás alanya, már kifejtésre került.
Itt kell keresni a gyökerét az agresszív nacionalizmusnak, amit működni látunk napjainkban. Teljességgel hibásak a próbálkozások, amelyek természetes, nem pedig politikai okokra próbálják visszavezetni a nemzetek közötti ellenségességeket. A népek közötti, természetesnek vélt ellenszenv, amire rendszerint bizonyítékként hivatkoznak, úgyszintén fennáll az egyes nemzeteken belül is. A bajor gyűlöli a poroszt; a porosz pedig a bajort. Nem kevésbé vadabb a gyűlölet, ami az egyes csoportok között uralkodik mind Franciaországban, mind Lengyelországban. A németek, a lengyelek és a franciák ugyanakkor képesek békében élni az országukon belül. Ami különleges politikai jelentőséggel ruházza fel a lengyel ellenszenvét a némettel szemben, és a németét a lengyellel szemben, az mindkét nép törekvése arra, hogy magukhoz ragadják azoknak a határterületeknek a politikai irányítását, amelyekben a németek és a lengyelek egymás mellett élnek, és arra használják, hogy elnyomják a másik nemzetiség tagjait. Ami mindent felemésztő tűzzé táplálta a nemzetek közötti gyűlöletet, az a tény, hogy az emberek az iskolákat akarják használni arra, hogy elidegenítsék a gyermekeket atyáik nyelvétől, valamint a bíróságokat és a közigazgatási hivatalokat, politikai és gazdasági intézkedéseket, valamint nyílt vagyonelkobzást arra, hogy üldözzék az idegen nyelvet beszélőket. Mivel az emberek készek erőszakos eszközökhöz folyamodni, hogy előnyös körülményeket teremtsenek saját nemzetük politikai jövőjének, felállították az elnyomás rendszerét a többnyelvű területeken, ami veszélyezteti a világbékét.
Addig, amíg nem valósították meg teljesen a liberális programot a vegyes nemzetiségű területeken, a különböző nemzetek tagjai közötti gyűlölet mindinkább vadabbá fog válni, és újabb háborúkat és forradalmakat fog lángra lobbantani.