Van egy másik szempont is, ami alapján gyakran azt mondják, hogy nincsenek meg többé a társadalom liberális eszményének megvalósításához szükséges feltételek. A munkamegosztás fejlődése által szükségessé tett nagyvállalatokban egyre inkább növekednie kell a foglalkoztatott emberek számának. Ezeknek a vállalatoknak tehát egyre inkább olyanná kell válniuk a vállalatvezetésükben, mint az állami bürokrácia, amit a liberálisok kiemelten kritikájuk tárgyává tettek. Napról napra egyre nehézkésebbé válnak és egyre kevésbé lesznek nyitottak az innovációra. A vezetői pozíciók személyzetének kiválasztását többé nem a demonstrált szakértelem alapján végzik, hanem színtisztán formális kritériumok mentén, mint az oktatási háttér vagy a szenioritás, és a döntés gyakran csak a személyes favoritizmus eredménye. Így végül eltűnik a magánvállalkozás megkülönböztető vonása az állami vállalatokkal szemben. Ha a klasszikus liberalizmus korában azzal volt igazolható az állami tulajdonlás ellenzése, hogy az megbénít minden szabad kezdeményezést és megöli a munkavégzés örömét, többé nem az napjainkban, amikor a magánvállalkozásokat nem irányítják kevésbé bürokratikusan, pedánsan és formalisztikusan, mint azokat, amik állami tulajdonban és állami irányítás alatt állnak.
Ahhoz, hogy megítéljük ezeknek az ellenvetéseknek az érvényességét, először tisztázni kell, mit is értünk bürokrácia és bürokratikus vállalatvezetés alatt, és hogyan is különbözik ez a kereskedelmi vállalatoktól és a kereskedelmi vállalatvezetéstől. A kereskedelmi és a bürokratikus mentalitás közötti ellentét megfelelője az intellektuális birodalomban az ellentét a kapitalizmus – a termelési eszközök magántulajdonlása – és a szocializmus – a termelési eszközök köztulajdonlása – között. Akinek termelési tényezők állnak a rendelkezésére, akár sajátjai, akár tulajdonosai adták neki kölcsön valami kompenzációért cserébe, annak mindig ügyelnie kell arra, hogy úgy alkalmazza őket, hogy azokat a társadalmi szükségleteket elégítse ki, amelyek az adott körülmények között a legsürgetőbbek. Ha nem így tesz, veszteséggel fog üzemelni és először korlátozni kényszerül tulajdonosi és vállalkozói tevékenységét, végül pedig teljesen elveszíti ezt a pozícióját. Nem lesz többé tulajdonos vagy vállalkozó, és vissza kell zuhannia azoknak a rangjára, akik csak a munkájukat bocsátják eladásra és nem terheli őket annak felelőssége, hogy a fogyasztók szemszögéből a helyes csatornák felé irányítsák a termelést. A nyereségek és veszteségek kiszámítása – a könyvelés és számvitel – segítségével a vállalkozók és a tőkések rendelkeznek egy módszerrel, ami lehetővé teszi számukra, hogy a lehető legnagyobb pontossággal ellenőrizzék a folyamat minden lépését a legapróbb részletekig, és ahol lehetséges, megnézzék, milyen hatást fog gyakorolni a műveleteik lebonyolítása során végzett minden egyes tranzakció a vállalkozás teljes eredményére. A monetáris kalkuláció és a költségszámítás alkotja a tőkés vállalkozó legfontosabb intellektuális eszközét, és nem más, mint Goethe volt az, aki kijelentette, hogy a kettős könyvelés „az emberi elme egyik legjobb találmánya.” Goethe azért mondhatta ezt, mert mentes volt attól a nehezteléstől, amit mindig dédelgetnek a piti írástudók az üzletemberekkel szemben. Ők azok, akik azt a kórust alkotják, amelynek folyamatos refrénje, hogy a monetáris kalkuláció és a nyereséggel és veszteséggel való törődés a legszégyenletesebb bűn.
A monetáris kalkuláció, a könyvelés, az eladási és üzemeltetési statisztikák lehetővé teszik még a legnagyobb és legösszetettebb vállalkozás számára is, hogy pontos ellenőrzés alatt tartsák az eredményeket, amiket elért minden egyes részleg, és hogy ennélfogva ítéletet alkossanak arról, hogy milyen mértékben járult hozzá minden egyes részleg vezetője a vállalkozás teljes sikeréhez. Így tehát rendelkezésre áll egy megbízható útmutató annak meghatározásához, hogy milyen bánásmód illeti a különböző részlegek vezetőségét. Tudható, hogy mennyit érnek és mennyi fizetést érdemelnek. A magasabb és felelősségteljesebb pozíciókba való előmenetel a korlátozottabb területeken való vitathatatlanul demonstrált sikerek útján történik. És ahogyan a költségszámítás módszerével ellenőrizhető minden egyes részlegvezető tevékenysége, úgy megvizsgálható a vállalat tevékenysége a teljes körű műveleteinek minden egyes területén, valamint bizonyos szervezési intézkedések és hasonló lépések hatása.
Való igaz, ez a pontos ellenőrzés korlátozott. Az ember nem határozhatja meg minden egyes egyén tevékenységének sikerét vagy kudarcát egy részlegen belül úgy, ahogyan a részlegvezetőét. Vannak továbbá részlegek, amelyeknek a teljes kibocsátáshoz való hozzájárulása nem mérhető gazdasági kalkulációval: egy kutatási részleg, egy jogi osztály, egy titkárság, egy statisztikai szolgálat stb. eredményessége nem állapítható meg úgy, ahogyan például egy bizonyos értékesítési vagy előállítási részlegé. Az előbbi egész nyugodtan ráhagyható a részlegvezető megítélésére, az utóbbi pedig a vállalat általános vezetőjére; mivel a körülmények viszonylagos tisztánlátással felmérhetőek, és azoknak, akiket felkérnek arra, hogy meghozzák ezeket a döntéseket (mind az általános vezetőségnek, mind a különböző részlegek vezetőinek) személyes érdekükben áll helyes döntést hozni, mivel saját jövedelmüket befolyásolja az általuk irányított műveletek produktivitása.
Az efféle vállalatnak, amelynek minden egyes tranzakcióját a nyereség- és veszteségszámítások vezetik, az ellentétét a közigazgatási apparátus képviseli. Az, hogy egy bíró (és ami igaz egy bíróra, az ugyanúgy igaz minden magas rangú közigazgatási tisztviselőre) jobban vagy rosszabbul végezte-e el a kötelességeit, nem határozható meg semmilyen számítással. Semmilyen lehetséges módon nem lehet megállapítani egy objektív kritérium segítségével, hogy jól vagy rosszul, gazdaságosan vagy költségesen igazgatnak-e egy körzetet vagy tartományt. A köztisztviselők tevékenységének megítélése tehát szubjektív, és ennélfogva igen önkényes véleményen múlik. Még azokat a kérdéseket is csak némi szubjektivitást is magukba foglaló megfontolások alapján lehet megválaszolni, hogy szükséges-e egy bizonyos hivatal, hogy nincs-e túl sok vagy túl kevés alkalmazottja, valamint hogy célszerű-e annak megszervezettsége. Kizárólag egyetlen közigazgatási terület van, ahol vitathatatlan a siker vagy a kudarc kritériuma: a háborúzás. De még itt is csupán az az egyetlen biztos, hogy sikerrel koronázták-e a műveletet. Annak kérdése, hogy mennyire játszott döntő szerepet a hatalomeloszlás még az ellenségesség kezdete előtt, és mennyire tulajdonítható az eredmény a vezetők kompetenciájának vagy inkompetenciájának, amit a feladataik elvégzése során tanúsítottak, valamint mennyire voltak helyénvalóak az intézkedéseik, nem válaszolható meg szigorúan és pontosan. Voltak parancsnokok, akiket ünnepeltek a győzelmükért, miközben valójában mindent megtettek, hogy elősegítsék az ellenfél diadalát, és kizárólag annak köszönhetik a sikerüket, hogy olyan kedvezőek voltak a körülmények, hogy azok felülmúlták a hibáikat. És voltak legyőzött vezetők, akiket néha elmarasztaltak, pedig zsenialitásukkal mindent megtettek, amit csak lehetett, hogy megelőzzék az elkerülhetetlen vereséget.
Egy magánvállalat vezetője csakis egyetlen utasítást ad a munkavállalóinak, akikre független kötelességeket ruház: termeljenek annyi profitot, amennyit csak lehetséges. Ebben az egy parancsban benne rejlik minden, amit mondhat nekik, és a kimutatások vizsgálata lehetővé teszi, hogy könnyen és pontosan megvizsgálja, mennyire követték azt. Egy bürokratikus hivatal vezetője egészen más helyzetben találja magát. Megmondhatja beosztottjainak, mit kell véghez vinniük, de nem tudja megállapítani, hogy a körülményekhez mérten a legalkalmasabb és leggazdaságosabb eszközöket használták-e az eredmény eléréséhez. Ha nincs jelen mindig mindenütt, minden alárendelt irodában és hivatalban, akkor képtelen megítélni, hogy el lehetett-e volna érni egyazon eredményt kevesebb anyag és munka felhasználásával. A tényt, hogy ez az eredmény sem kimutatható számokban, hanem csupán egy hozzávetőleges kiértékelés, itt nem szükséges megvitatnunk, mivel nem a külső hatásai szemszögéből vizsgáljuk az adminisztrációs technikát, hanem mindössze azt vizsgáljuk, hogy milyen hatással van a bürokratikus apparátus belső működésére; az elért eredményekkel tehát csak a felmerülő költségekkel kapcsolatban foglalkozunk.
Mivel kizárt dolog, hogy a kereskedelmi könyveléshez hasonló számításokkal próbálják meghatározni ezt a kapcsolatot, egy bürokratikus szervezet vezetőjének utasításokat kell adnia beosztottjai számára, melyeknek kötelesek engedelmeskedni. Ezekben az utasításokban általánosságban előírják, mi a teendő a rendes és mindennapos ügyletek során. Azonban minden rendkívüli esetben engedélyt kell kérni a felettesektől, mielőtt bármennyi pénzt költenének – ami egy nehézkes és igen hatékonytalan eljárás, ami mellett az egyetlen érv az, hogy ez az egyetlen lehetséges módszer. Hiszen ha minden alárendelt hivatalnak, minden osztályvezetőnek, minden kirendeltségnek megadnák a jogot arra, hogy eszközöljék a kiadásokat, melyeket szükségesnek találnak, a költségek egyhamar határtalanul megemelkednének. Ne csapjuk be magunkat; ez a rendszer komoly hibáktól szenved és roppant elégtelen. Megannyi felesleges kiadást eszközölnek, és számos szükséges kiadást elmulasztanak, mivel egy bürokratikus apparátus természetéből fakadóan képtelen úgy hozzáigazítani magát a körülményekhez, ahogyan egy kereskedelmi szervezet képes.
A bürokratizáció hatása a legnyilvánvalóbban annak képviselőjében, a bürokratában ölt testet. Egy magánvállalatban egy munkás alkalmazása nem szívesség, hanem üzleti tranzakció, amelyben mindkét fél, mind a munkaadó, mind a munkavállaló haszonra tesz szert. A munkaadónak a munka által hozzáadott értéknek megfelelő béreket kell fizetnie. Ha nem így tesz, megkockáztatja, hogy jobban fizető versenytársaihoz vándoroljanak az alkalmazottai. Az alkalmazottnak pedig, hogy ne veszítse el az állását, elég jól kell teljesítenie a kötelességeit ahhoz, hogy megérje kifizetni a bérét. Mivel a foglalkoztatás nem szívesség, hanem üzleti tranzakció, az alkalmazottnak nem kell félnie attól, hogy elbocsátják, ha kegyvesztett lesz. Hiszen a vállalkozó, aki személyes elfogultságból bocsát el egy hasznos dolgozót, aki megérdemelte a fizetését, csak magának okoz kárt, nem pedig a munkásnak, aki találhat magának máshol hasonló pozíciót. A legkevésbé sem jelent gondot felruházni minden részlegvezetőt a munkások alkalmazásának és elbocsátásának képességével; hiszen a nyomás alatt, amit a könyvelés és költségszámítás gyakorol tevékenységeire, gondoskodnia kell arról, hogy részlege a lehető legtöbb nyereséget mutatja, ennélfogva saját érdekéből köteles ügyelni arra, hogy megtartsa a legjobb alkalmazottakat. Ha rosszindulatból elbocsát valakit, akit nem kellett volna, ha cselekedeteit személyes, nem pedig objektív megfontolások vezetik, akkor ő maga az, aki el fogja szenvedni a következményeket. Az általa vezetett részleg sikerének mindennemű korlátozása végül saját veszteségét eredményezi. Így súrlódás nélkül zajlik a nonmateriális tényező, a munka belefoglalása a termelési folyamatba.
Egy bürokratikus szervezetben egészen más a helyzet. Mivel ebben az esetben nem ítélhető meg az egyes részlegek, és ennélfogva az egyes, akár vezető beosztású munkavállalók produktív hozzájárulása, tárva-nyitva az ajtó a favoritizmus és a személyes elfogultság számára mind a kinevezés, mind a díjazás terén. A tény, hogy a befolyásos személyek közbenjárása szerepet játszik a közszolgálat hivatali pozícióinak betöltésében, nem azoknak a hitvány jellemének tudható be, akik ezen állások betöltéséről döntenek, hanem annak a ténynek, hogy kezdettől fogva nincs objektív kritérium, amivel meghatározható, hogy valaki rátermett-e a kinevezésre. Természetesen a legkompetensebbet kellene alkalmazni, de a kérdés az, hogy ki a legkompetensebb? Ha olyan könnyen meg lehetne válaszolni ezt a kérdést, mint azt, hogy mennyit ér egy vasmunkás vagy egy betűszedő, semmi probléma nem volna. De mivel nem lehet, szükségszerűen helyet kap az önkényesség a különböző egyének kvalifikációinak összehasonlítása során.
Ahhoz, hogy ezt a lehető legszigorúbb keretek között tartsák, megpróbálnak formális követelményeket felállítani a kinevezéshez és előléptetéshez. Egy bizonyos állás megszerzését bizonyos végzettségi követelményekhez, vizsgák teljesítéséhez, valamint más pozíciók bizonyos időn át való betöltéséhez kötik; az előléptetést a szolgálatban eltöltött évekhez kötik. Ezek a fortélyok természetesen sehogyan sem helyettesítik annak lehetségességét, hogy a nyereség és veszteség kiszámításával találják meg a legjobb embert minden pozícióra. Felesleges volna különösebben rámutatni arra, hogy az iskolalátogatás, a vizsgák és a szenioritás a legkevésbé sem garantálják a helyes döntést. Épp ellenkezőleg: ez a rendszer a kezdetektől fogva megakadályozza, hogy az energikusok és a kompetensek az erejükhöz és képességükhöz illő pozíciót nyerhessenek el. Soha egyetlen érdemleges ember sem emelkedett a csúcsra a tanulás előírt programja és a kellő időben, előre megszabott módon történő előléptetés mentén. Még Németországban is, ahol vallásos hittel bíznak a bürokratákban, arra használják a „tökéletes funkcionárius” kifejezést, hogy a bármennyire is jó szándékú, de gerinctelen és eredménytelen embereket jelöljék.
Tehát a bürokratikus vezetés karakterisztikus jegye, hogy hiányzik belőle a nyereség és veszteség tekintetbevétele által biztosított útmutató a műveletei sikerének megítéléséhez a felmerülő költségek viszonylatában, és ennélfogva, ezt a hiányosságot orvosolandó, ahhoz a teljességgel elégtelen módszerhez kényszerül folyamodni, hogy formális előírásoknak rendeli alá a működését és a személyzetének felvételét. Minden hibája, amit rendszerint a bürokratikus vezetésnek tulajdonítanak – a rugalmatlanság, a leleményesség hiánya, tehetetlensége olyan problémákkal szembesülve, amelyeket könnyen megoldanak a nyereségre törekvő vállalkozásokban – ebből az egy alapvető hiányosságból fakad. De mindaddig, amíg az állam tevékenysége arra a szűk körre korlátozódik, amit a liberalizmus ír elő neki, a bürokrácia hátrányai nem válnak túlságosan szemmel láthatóvá. Csak akkor válnak súlyos problémává az egész gazdaság számára, amikor az állam – és természetesen ugyanez igaz az önkormányzatokra és a helyi kormányzat többi formájára – államosítja a termelési eszközöket és aktív szerepet kezd játszani a gazdaságban vagy akár a kereskedelemben.
Való igaz, hogy egy állami vállalat, amit a nyereségmaximalizálás figyelembevételével üzemeltetnek, alkalmazhatja a monetáris kalkulációt mindaddig, amíg a legtöbb vállalkozás magántulajdonban van, így még mindig van piac és vannak piaci árak. Működésének és fejlődésének egyetlen akadálya az a tény, hogy hogy vezetőit – mint állami funkcionáriusokat – nem fűzi személyes érdek a vállalat sikeréhez vagy kudarcához, azaz hiányzik belőle a magánvállalatok vezetésének jellemvonása. Az igazgatónak tehát nem adható meg a szabadság, hogy függetlenül hozza meg a kritikus döntéseket. Mivel nem ő szenvedné el az előidézett veszteségeket, az üzletpolitikája bizonyos körülmények között túlságosan is hajlamos lehet arra, hogy olyan kockázatokat vállaljon, amiket nem vállalna egy igazgató, aki – mivel osztozkodik a veszteségekben – valóban felelős. Valamilyen módon tehát korlátozni kell a hatókörét. Akár szigorú szabályozások kötik meg, akár egy irányító tanács döntései, akár egy felsőbb hatóság beleegyezése, a bürokratikus vezetés mindenhogyan szenvedni fog a rugalmatlanságtól és azon képesség hiányától, hogy hozzáigazítsa magát a változó körülményekhez, és ezek mindenhol az egyik kudarcból a másikba vezették az állami vállalatokat.
De valójában ritkaságszámba megy, hogy egy állami vállalat semmi másra nem törekszik, csak a nyereségre, és figyelmen kívül hagy minden más megfontolást. Rendszerint megkövetelik egy állami vállalattól, hogy tartson szem előtt bizonyos „nemzeti” és más megfontolásokat. Elvárják tőlük például, hogy beszerzési és értékesítési politikájukban a hazai, ne pedig a külföldi termelőket részesítsék előnyben. Megkövetelik az állami vasutaktól, hogy az állami kereskedelempolitikának szolgálatában határozzák meg a díjszabásukat, hogy építsenek és tartsanak fenn olyan vasútvonalakat, amelyeket nem lehet nyereséggel üzemeltetni, csak hogy elősegítsék egy bizonyos terület gazdasági fejlődését, vagy éppen stratégiai vagy hasonló okokból. Amikor szerepet játszanak ilyen tényezők egy vállalat vezetésében, kizárt dolog a költségszámítás, a nyereség- és veszteségszámítás módszere mentén való irányítás. Az állami vasútigazgató, aki az év végén kedvezőtlen eredménykimutatást prezentál, azt mondhatja: „A felügyeletem alatt álló vasútvonalak, való igaz, veszteséggel üzemeltek, ha egy nyereségre törekvő vállalkozás szigorúan kereskedelmi szempontjából nézzük; de ha figyelembe veszünk olyan tényezőket, mint a nemzetgazdasági és hadi politikánk, nem szabad elfelejtenünk, hogy sokat elértek, amit nem mutatnak ki a nyereség- és veszteségszámítások.” Ilyen körülmények között a nyereség és veszteség számításai nyilvánvalóan elveszítették minden értéküket egy vállalat sikerének megítélésében, így – ha el is tekintünk más tényezőktől, melyek ugyanezt eredményezik – szükségszerűen ugyanolyan bürokratikusan kell irányítani, mint például egy börtönt vagy egy adóhivatalt.
Legyen bármekkora a mérete, egyetlen magánvállalat sem válhat bürokratikussá mindaddig, amíg teljesen és kizárólag a profit mentén üzemelik. A legnagyobb nyereségességre törekvés vállalkozói elvéhez való szigorú ragaszkodás lehetővé teszi még a legnagyobb konszern számára is, hogy teljes pontossággal megítélhető legyen minden tranzakció és minden részleg szerepe a végeredményben. Amíg a vállalatok kizárólag a nyereséget tartják a szemük előtt, biztonságban vannak a bürokratizmus veszedelmeivel szemben. A magánvállalatok bürokratizációja, aminek ma mindenütt szemtanúi lehetünk, színtisztán az intervencionizmus következménye, ami arra kényszeríti őket, hogy olyan tényezőket is figyelembe vegyenek, amelyek – ha szabadon dönthetnének erről – aligha töltenének be bármennyi szerepet a vállalatuk vezetésében. Amikor egy konszernnek ügyelnie kell mindenféle politikai előítéletre és érzékenységekre, hogy elkerülje a különböző állami szervek folyamatos zaklatását, egyhamar azt fogja tapasztalni, hogy nincs többé abban a helyzetben, hogy a nyereségre és a veszteségre alapozza a számításait. Néhány közművállalat például az Egyesült Államokban, hogy elkerülje a konfliktust a közvéleménnyel, valamint a befolyása alatt álló törvényhozási, igazságügyi és közigazgatási szervekkel, úgy döntött, hogy nem fog felvenni katolikusokat, zsidókat, ateistákat, darwinistákat, négereket, íreket, németeket, olaszokat és újonnan érkezett bevándorlókat. Az intervencionizmusban minden vállalat köteles igazodni a hatóságok kívánságaihoz, hogy elkerülje a súlyos büntetéseket. Ennek eredménye az, hogy egyre nagyobb szerepet kezdenek játszani a vállalatirányításban a nyereségre törekvés elvétől idegen megfontolások, míg a pontos kalkuláció és költségszámítás szerepe ennek megfelelően lecsökken, a magánvállalat pedig egyre inkább elkezdi átvenni az állami vállalatok irányítási módját, annak formálisan előírt szabályainak és regulációinak bonyolult apparátusával. Egyszóval tehát bürokratizálttá válik.
Tehát a nagyvállalatok fokozatos bürokratizálódása semmiféleképpen nem a kapitalista gazdaság fejlődésének természetében rejlő kérlelhetetlen hajlam. Ez semmi több, mint az intervencionizmus politikájának szükségszerű következménye. A működésükbe való állami beavatkozás nélkül még a legnagyobb cégek is pontosan olyan üzletiesen üzemelhetnének, mint a kisvállalatok.