A speciális érdekek pártjai, akik csakis úgy tekintenek a politikára, mint a kiváltságok és előjogok biztosításának eszköze csoportjaik számára, nem csupán ellehetetlenítik a parlamentáris rendszert; felbontják az állam és a társadalom egységét. Nem csupán a parlamentarizmus kríziséhez vezetnek, hanem egy általános politikai és társadalmi krízishez. A társadalom hosszútávon nem maradhat fenn, ha szigorúan meghatározott csoportokra oszlik, akik mind arra törekednek, hogy speciális privilégiumokat szerezzenek saját tagjaiknak, folyamatosan ügyelve, nehogy hátráltassák őket ebben, mindig készen arra, hogy feláldozzák a legfontosabb politikai intézményeket valami piti előny megszerzése érdekében.
A speciális érdekek pártjai számára minden politikai kérdés kizárólag a politikai taktika kérdésének tűnik. Végső céljuk a kezdetektől fogva rögzített. Céljuk, hogy megszerezzék – a népesség többi részének költségére – a lehető legnagyobb előnyöket és kiváltságokat az általuk képviselt csoportoknak. Pártplatformjuk feladata, hogy leplezze ezt a célt és az igazolás egyfajta látszatát adja neki, de semmi esetre sem az, hogy őszintén kinyilvánítsa azt a pártpolitika céljaként. A párt tagjai mindenesetre tudják, mi a céljuk; nem kell elmagyarázni nekik. Hogy ennek mekkora részét kell a világ tudtára adni, az egy színtisztán taktikai kérdés.
Nem kíván mást az összes antiliberális párt, mint speciális szívességeket biztosítani saját tagjainak, teljesen figyelmen kívül hagyva a társadalom teljes szerkezetének ebből fakadó szétbomlását. Egy pillanatig sem tűrik a kritikát, amivel a liberalizmus illeti a céljaikat. Nem tudják tagadni, amikor a követeléseiket logikai vizsgálat alá vonják, hogy tevékenységük végső soron társadalomellenes és pusztító hatással jár, és hogy még a legfelületesebb vizsgálat is bebizonyítja, hogy képtelen bárminemű társadalmi rend kiemelkedni olyan speciális érdekcsoportok pártjainak működéséből, amelyek folyamatosan egymás ellen dolgoznak. Való igaz, ezeknek a tényeknek a nyilvánvalósága képtelen volt népszerűtlenné tenni a speciális érdekek pártjait azok szemében, akikből hiányzik a képesség arra, hogy a közvetlen jelen mögé lássanak. Az emberek nagy tömegei nem gondolnak bele, mi fog történni holnapután vagy azután. Csak a mára gondolnak, vagy maximum a holnapra. Nem teszik fel a kérdést, hogy mi következne abból, ha a saját speciális érdekeikre való törekvés során az összes többi csoport is ugyanilyen közönnyel viszonyulna az általános jóléthez. Nem csak abban reménykednek, hogy sikerül megvalósítaniuk saját követeléseiket, hanem abban is, hogy sikerül leverni másokét. Annak a néhány embernek, akik magasabb mércét alkalmaznak a politikai pártok tevékenységére, akik azt követelik, hogy még a politikai cselekvésben is kövessék Kant kategorikus imperatívuszát („kizárólag azon elv szerint cselekedj, ami egyszerre általános törvényként is érvényesülhet, tehát semmilyen ellentmondást nem eredményez, ha elképzeled, hogy a cselekvésed egyetemesen betartandó törvény volna,”), a speciális érdekek pártjainak ideológiája kétségtelenül semmit sem kínál.
A szocializmus jelentős előnyre tett szert a speciális érdekek pártjai által képviselt álláspont logikai hiányossága révén. Sokak szemében, akik képtelenek megérteni a liberalizmus nagy eszményét, azonban túlságosan tisztán gondolkodnak ahhoz, hogy megelégedjenek bizonyos csoportok kiváltságos bánásmódjának követelésével, különleges jelentőséget nyert a szocializmus elve. A szocialista társadalom eszméje – ami bizonyos tekintetben kétségtelenül magasztos elgondolás, függetlenül a természetében rejlő szükségszerű hibákkal, amiket már részletesen megtárgyaltunk – elősegítette, hogy elrejtsék, és ugyanakkor, hogy megvédjék a speciális érdekpártok álláspontjának gyengeségét. Elterelte a kritikus figyelmét a párt tevékenységéről egy nagy problémára, ami – bármit is gondoljon róla az ember – komoly és kimerítő vizsgálatot érdemelt.
Az elmúlt évszázadban a szocialista eszmény így vagy úgy számos követőre lelt az őszinte és becsületes emberek körében. A legjobb és legnemesebb férfiak és nők közül sokan lelkesen elfogadták. Kimagasló államférfiak vezércsillaga lett. Domináns pozícióra tett szert az egyetemeken és inspirációforrásként szolgált a fiatalok számára. Annyira megtöltötte a gondolatait és táplálta az érzelmeit mind a jelen, mind a múlt nemzedékének, hogy a történelemírás egyszer igen jogosan fogja a szocializmus korának nevezni korunkat. Az elmúlt évtizedekben az emberek megtettek minden tőlük telhetőt az összes országban, hogy megvalósítsák a szocialista eszményt a vállalatok államosításával és önkormányzatosításával, valamint olyan intézkedések megvalósításával, amelyeket arra terveztek, hogy elvezessenek a tervgazdaságba. A szocialista irányítással szükségszerűen járó hibák – az emberi munka termelékenységére gyakorolt kedvezőtlen hatása és a gazdasági kalkuláció lehetetlensége a szocializmusban – mindenhol arra a pontra juttatta az állapotokat, amelyben gyakorlatilag a szocializmus irányába tett minden további lépés a nyilvánosság számára elérhető javak kínálatának túlságosan kirívó csökkenéséhez vezetne. Puszta szükségszerűségből meg kellett torpanni a szocializmushoz vezető úton; és a szocialista eszmény – miközben tovább folytatódott ideológiai felemelkedése – a gyakorlati politikában pusztán a munkáspártok kiváltságokra törekvésének álcájává változott.
Bemutatható, hogy ez igaz az összes különböző szocialista pártra, mint például a számos frakcióra a keresztényszocialisták köreiben. A tárgyalásunkat azonban a marxiánus szocialisták esetére fogjuk korlátozni, akik kétségtelenül a legbefolyásosabb szocialista párt voltak és azok is mind a mai napig.
Marx és a követői nagyon is komolyan vették a szocializmust. Marx elutasította az összes intézkedést az egyes társadalmi csoportok és rétegek részéről, amelyeket a speciális érdekek pártjai követelnek. Nem vitatta a liberális érv igazát, miszerint az efféle beavatkozások eredménye csakis a munka termelékenységének általános csökkenése lehet. Amikor következetesen gondolkodott, írt és beszélt, mindig azt az álláspontot képviselte, miszerint értelmetlen a kapitalista rendszer mechanizmusával való minden babrálás az állam vagy más, hasonló kényszerítő erővel bíró társadalmi szervek beavatkozásának eszközével, mivel nem érik el a támogatóik által kitűzött célokat, hanem helyette csökkentik a gazdaság produktivitását. Marx meg akarta szervezni a munkásokat ahhoz a konfliktushoz, amely elvezetne a szocializmus megvalósításához, de nem abból a célból, hogy bizonyos speciális kiváltságokat érjenek el a társadalmon belül, ami még mindig a termelési eszközök magántulajdonlására alapul. Szocialista munkáspártot akart, nem pedig – ahogy ő fogalmazott – „piti burzsoá” pártot, ami egyéni, részenkénti reformokra törekszik.
A skolasztikus rendszerének előítéleteihez való vak ragaszkodása meggátolta őt abban, hogy elfogulatlanul vizsgálja a dolgokat, és úgy hitte, hogy a munkások, akiket az intellektuális befolyása alatt álló írók „szocialista” pártokba szerveztek, megelégednének azzal, hogy csendben végignézzék a kapitalista rendszer doktrína szerinti evolúcióját, és nem fogják késleltetni a napot, amikor teljesen megérik a kizsákmányolók kizsákmányolására és szocializmussá „változik.” Nem látta, hogy a munkáspártokat, épp úgy, mint a speciális érdekek összes többi pártját, amelyek egyszerre mindenhol előbukkantak, míg elismerték a szocialista programot, mint ami elviekben helyes, a gyakorlati politikában egyedül az az azonnali cél foglalkoztatta, hogy speciális privilégiumokat szerezzenek a munkásoknak. Az összes munkás érdekszolidaritásának marxista elmélete, amit Marx egészen más politikai célokat szem előtt tartva dolgozott ki, kiválóan elősegítette annak a ténynek az elrejtését, hogy a munkások bizonyos csoportjai által elért győzelem költségét a munkások más csoportjainak kell állnia; azaz hogy az állítólagosan „munkáspárti” törvényhozás területén, valamint a szakszervezeti küzdelmekben a proletárok érdekei egyáltalán nem azonosak. Ilyen tekintetben a marxista tan ugyanazt a szolgálatot nyújtotta a munkások speciális érdekeit képviselő pártoknak, mint amit a vallásra való apellálás nyújtott a Német Centristák és más papi pártok számára; a nemzeti szolidaritásra való apellálás a nacionalista pártok számára; az agrárpártok számára az állítás, miszerint a különböző mezőgazdasági termelők csoportjainak érdekei azonosak; és a protekcionista pártoknak a doktrína, miszerint elengedhetetlenek az átfogó vámok a belföldi munkások védelméhez. Minél nagyobbra nőttek a szociáldemokrata pártok, annál inkább megerősödött a szakszervezetek rájuk gyakorolt befolyása, és annál inkább a szakszervezetek szövetségévé váltak, akik mindent a bezárt boltok és a béremelés szemszögéből láttak.
Az égvilágon semmi közös nincs a liberalizmusban és ezekben a pártokban. A liberalizmus szöges ellentétben áll mindegyikükkel. Senkinek sem ígér speciális szívességeket. Mindenkitől áldozatokat követel a társadalom megőrzése érdekében. Ezek az áldozatok – vagy pontosabban az azonnal elérhető előnyök feladása – való igaz, pusztán ideiglenesek; egyhamar kifizetődnek nagyobb és maradandóbb nyereségek formájában. Ennek ellenére ideiglenesen bizony áldozatok. Emiatt a liberalizmus kezdettől fogva különös helyzetben találja magát a pártok közötti versenyen belül. Az antiliberális jelölt speciális privilégiumokat ígér a szavazók minden egyes csoportjának: magasabb árakat a termelőknek és alacsonyabb árakat a fogyasztóknak; magasabb fizetéseket a köztisztviselőknek és alacsonyabb adókat az adófizetőknek. Kész elfogadni minden vágyott kiadást az államkincstár vagy a gazdagok számlájára. Egyetlen csoport sem elég apró számára ahhoz, hogy ne próbálja elnyerni kegyeit azzal, hogy ajándékot ígér neki a „nagyközönség” zsebéből. A liberális jelölt csak annyit mondhat az összes szavazónak, hogy az efféle speciális szívességekre törekvés társadalomellenes.