Képek: MTI
A politikai közgazdászok között az egyik legáltalánosabban elfogadott tétel a következő: Minden monopólium rossz a fogyasztók nézőpontjából. A monopólium klasszikus értelemben egy exkluzív kiváltság, amit egy árucikk vagy szolgáltatás egyetlen termelőjének biztosítanak, azaz a szabad belépés hiánya egy bizonyos termelési ágazatba. Más szóval csupán egyetlen szervezet állíthat elő egy adott jószágot. Bármelyik ilyen monopólium rossz a fogyasztóknak, mert védve a termelési területére újonnan belépőktől, a monopolista termékének ára magasabb lesz, minősége pedig alacsonyabb, mint máskülönben.
Ezt az elemi igazságot gyakran hangoztatták a demokratikus kormány melletti érvként a klasszikus, monarchikus vagy fejedelmi kormánnyal szemben. Ez azért van, mert a demokráciában szabad a belépés az államapparátusba – bárki lehet elnök vagy miniszterelnök – míg a monarchiában ez csak a királyra és utódaira korlátozódik.
Viszont ez a demokrácia-párti érv fatális tévedés. A szabad belépés nem minden esetben jó. A szabad belépés és a verseny jó a javak termelésében, de nem az a "rosszak" termelésében. Például a szabad belépés az ártatlanok kínzása és meggyilkolása területén, vagy a szabad verseny a pénzhamisításban vagy a szélhámosságban nem jó; még a rossznál is rosszabb. Tehát miféle „biznisz” is a kormány? A válasz: nem egy szokásos termelő, aki önként vásároló fogyasztóknak ad el javakat. Ehelyett olyan „biznisz”, ami rablást és eltulajdonítást folytat – adóztatás és pénzhamisítás útján – illetve a lopott javak továbbadását. Tehát a kormányzatba való szabad belépés nem valami jó dolgot fejleszt tovább. Ehelyett a dolgokat a rossznál is rosszabbra fordítja, azaz tökéletesíti a gonoszt.
Mivel az ember olyan, amilyen, minden társadalomban vannak, akik mások tulajdona után sóvárognak. Néhányakra ez jobban igaz, mint másokra, de az egyének általában megtanulják, hogy ne cselekedjenek vágyuknak megfelelően, vagy szégyelljék azt. Általánosságban csak néhányan nem képesek más tulajdona iránti sóvárgásukat sikeresen elfojtani, velük pedig bűnözőkként bánnak embertársaik, és elnyomják őket a fizikai büntetés fenyegetésével. Fejedelmi kormányzás alatt egyetlen egy embernek – a fejedelemnek – engedi a törvény, hogy kielégítse mások tulajdona iránti vágyát, és ez az, ami potenciális veszéllyé, „rosszá” teszi őt.
Viszont egy fejedelem újraelosztó vágyai korlátokba ütköznek, mivel a társadalom minden tagja megtanulta szégyenletesnek és immorálisnak tekinteni egy másik ember vagyonának elvételét és újraelosztását. Ennek megfelelően a legnagyobb gyanúval figyelik a fejedelem minden tettét. Ezzel éles ellentétben, amikor megnyílik a kormányzatba vezető út, mindenki szabadon hangoztathatja mások tulajdona iránti vágyát. Amit korábban immorálisnak tekintettek, és amit ennek megfelelően elfojtottak, azt most legitim álláspontnak vélik. A demokrácia nevében mindenki nyíltan áhítozhat mindenki más tulajdonára; és mindenki kielégítheti e vágyát, ha be tud jutni a kormányzatba. Tehát a demokráciában mindenki fenyegetéssé válik.
Ennek megfelelően a demokratikus állapotok alatt szisztematikusan fokozódik a másik tulajdona iránti népszerű, ámbár immorális és antiszociális vágyakozás. Minden követelés legitim, ha azt nyilvánosan a „szólásszabadság” speciális védelme alatt hangoztatják. Mindent lehet mondani és követelni, és minden gazdára vár. Még a látszólag legbiztosabb magántulajdonjog sincs biztonságban az újraelosztó követelésektől. Ami még rosszabb, pontosan azok nyernek leginkább belépést a kormányba és jutnak a csúcsára, akiknek kevés vagy semmi kifogása nincsen mások tulajdonának elvétele ellen, azaz a megrögzötten erkölcstelenek, akik leginkább abban tehetségesek, hogy többségeket formáljanak az erkölcsileg gátlástalan és egymást kizáró népszerű követelésekből (hatékony demagógok). Tehát egy rossz helyzet még rosszabbra fordul.
Történelmileg a fejedelem kiválasztása véletlen nemesi születés alapján történt, egyetlen személyes képesítése pedig tipikusan neveltetése volt, amiben mint jövőbeli fejedelem és a dinasztia, illetve a dinasztia státuszának és tulajdonának őrzője részesült. Ez természetesen nem biztosította, hogy egy fejedelem nem lesz rossz vagy veszélyes. Viszont érdemes emlékezni arra, hogy egy másik családtagja általi hatástalanítás vagy merénylet azonnali veszélye fenyegette bármelyik fejedelmet, aki képtelen volt elvégezni dinasztiája megőrzésének fő feladatát – aki romba döntötte az országot, polgári nyugtalanságot, zűrzavart, harcokat idézett elő, vagy más módon veszélyeztette a dinasztia pozícióját. Akárhogy is, noha a véletlen nemesi születése és a fejedelmi neveltetése nem zárta ki, hogy egy fejedelem rossz és veszélyes legyen, a nemesi születés és a fejedelmi neveltetés ugyanakkor azt sem zárta ki, hogy ártalmatlan dilettáns, vagy akár jó és erkölcsös személy legyen.
Ezzel ellentétben az állami vezetők szavazás általi kiválasztása szinte lehetetlenné teszi azt, hogy valaha is a csúcsra jusson egy jó vagy ártalmatlan személy. A miniszterelnököket és minisztereket az alapján választják, hogy bizonyítottan hatékony erkölcsileg gátlástalan demagógok. Tehát a demokrácia tulajdonképpen biztosítja azt, hogy kizárólag rossz és veszélyes emberek jussanak valaha is a kormányzat csúcsára. Valójában a szabad politikai verseny és szelekció eredményeként azok, akik hatalomra jutnak, egyre rosszabb és veszélyesebb egyének lesznek, viszont mivel csupán ideiglenes és leváltható gondnokok, ritkán fognak merényletet elkövetni ellenük.
A legjobb, amit az ember tehet, hogy Henry Louis Menckent idézi ezzel kapcsolatban. „A politikusok,” jegyzi meg karakterisztikus szellemességével, „szinte soha nem kerülnek [közhivatalba] puszta érdemből, legalábbis a demokratikus államokban. Néha természetesen megesik, egyfajta csoda folytán. Általában igen más okokból választják őket, melyek közül a fő egyszerűen a képességük arra, hogy befolyásolják és elvarázsolják az intellektuálisan hátrányos helyzetűeket. […] Vajon el fogja-e bármelyikük mondani a színtiszta igazságot, a teljes igazságot és csakis az igazságot az ország állapotával kapcsolatban, belföldi vagy külföldi tekintetben? Vajon tartózkodni fog-e bármelyikük olyan ígéretektől, amelyekről tudja, hogy képtelen betartani őket – amiket egyetlen emberi lény sem tudna betartani? Vajon ki fog-e ejteni valamelyikük egyetlen szót is – legyen az bármennyire nyilvánvaló – ami megriasztja vagy elidegeníti az ostobák bármelyik nagy csoportját, akik a közpénztárcánál tolonganak, és a napról napra egyre fogyatkozó kásán nyammognak, remélve minden reményükkel? A válasz: talán, a kezdetben, pár hétig… De nem amikor viszonylag beindul a dolog, és megkomolyodik a küzdelem… Mindegyikük meg fogja ígérni minden férfinak, nőnek és gyermeknek az országban azt, amire vágyik. Mindannyian a tájat fogják pásztázni annak lehetősége után kutatva, hogy elszegényítsék a gazdagokat, hogy orvosolják az orvosolhatatlant, hogy megsegítsék a megsegíthetetlent, hogy kibogozzák a kibogozhatatlant, hogy deflogisztonizálják a deflogisztonizálhatatlant. Mindegyikük bibircsókokat fog gyógyítani ráolvasással, és olyan pénzzel fogja kifizetni az államadósságot, amit senkinek nem kell megkeresnie. Amikor egyikük demonstrálja, hogy kétszer kettő öt, a másik be fogja bizonyítani, hogy hat, hat és fél, tíz, húsz, n. Röviden, megfosztják önmagukat az ésszerű, becsületes és szavahihető ember jellemétől, és egyszerűen tisztviselő-jelöltek lesznek, akiket egyedül a szavazatok felmarkolása érdekel. Addigra mindannyian tudni fogják – ha fel is tesszük, hogy néhányuk most nem tudja – hogy a demokráciában a szavazatokat nem az értelmes beszéddel, hanem az értelmetlen beszéddel csípik nyakon, és szívből jövő jippiájével fognak a munkához. Mielőtt a zajongás véget ér, a legtöbbjük valójában önmagát is meg fogja győzni. Az lesz a győztes, aki a legtöbbet ígéri, bármi betartásának a legkevesebb valószínűségével.”