Extremum

Az államzmus védelmében felhozott érvek közül az egyik legnépszerűbb a fogyasztóvédelem babonája. Ha nem volna fogyasztóvédelem, a kocsmák mérgezett italokat szolgálnának fel, az éttermek rothadt húst etetnének velünk, az építőipari vállalkozók pedig olyan rossz minőségű házakat gyártanának, hogy éveken belül ránk dőlnének a falak.

Az állami fogyasztóvédelem melletti érvelés teljesen figyelmen kívül hagyja a piacgazdaság alapvető tényét, miszerint a piac a fogyasztók igényeit igyekszik kielégíteni. Kétségtelen, hogy az emberek, beleértve a vállalkozókat, nem szent és tökéletes lények, és míg vannak közöttük olyanok, akik becsülettel és a minőség iránti odaadással szolgálják a fogyasztókat, olyanokból is bőven akad, akik csak pénzt akarnak keresni a lehető legtöbb spórolással. De a kapitalizmusban végső soron nem a vállalkozók döntenek arról, hogy vállalkozók lesznek, hanem a fogyasztók döntenek arról, hogy kiből lehet és kiből nem lehet vállalkozó; és nem a vállalkozók döntenek arról, hogy milyen árucikkek legyenek a piacon, hanem a fogyasztók.

Ennek a megértése a legfontosabb ahhoz, hogy felfogjuk a kapitalizmus működését. A kapitalizmusban minden csere önkéntes; nem kényszerrel, hanem kölcsönös beleegyezéssel történik. Így mindenki csak akkor tehet szert bevételre, ha olyan szolgálatot nyújt valaki másnak, aki azt a szolgálatot többre értékeli, mint a pénzt, amit cserébe fel kellene adnia - azaz az összes többi kielégülést, amit a pénze nyújthatna.

Az önkéntes kapcsolatok elve teremti meg azt a rendszert, amelyben a fogyasztó az úr. Ugyanis hiába termel egy vállalkozó valamit, amiben ő maga hisz és amit ő értékesnek tart; a fogyasztóknak kell úgy dönteniük, hogy megvásárolják az árucikkét.

A fogyasztók nem mérget szeretnének rendelni a csapostól, nem rothadt húst akarnak vásárolni a hentestől, és nem összeomló házakat akarnak kapni az építési vállalkozótól. A vásárlók azoktól fognak vásárolni, akik azt adja nekik, amire tényleges igényük van. A szabad verseny a fogyasztóvédelem egyetlen valódi eszköze. Ha akad is egy vagy néhány vállalkozó, aki csalással és hazugsággal olyan terméket próbál eladni, ami csak látszatra felel meg a fogyasztói igényeknek, a szabad verseny - amennyiben nem korlátozza az állami beavatkozás - megengedi minden pénzéhes, vállalkozó szellemű egyénnek, hogy kitúrja ezeket a szélhámosokat a piacról és a fogyasztók igényeinek tényleges kiszolgálásával átvegye a helyüket.

Megjegyzendő, hogy ezek a példák, mint a mérgezett ital, amikkel rendszerint előhozakodnak az államisták, rendszerint a csalás kategóriájába, azaz az állami büntetőjog hatálya alá tartoznak. Csalás akkor történik, amikor egy csere során az egyik fél úgy adja át a tulajdonát, hogy cserébe nem azt kapja, amiben megegyeztek és amit neki implicit vagy explicit megígértek; azaz a másik fél jogtalanul birtokolja a hamis termékért kapott tulajdont. Amikor az ember bemegy a boltba és mérgező italt vagy rothadt húst szolgálnak fel neki, az pontosan a csalásnak az egyik példája, tehát semmi különösebb szabályozás vagy speciális "fogyasztóvédelem" nem volna szükséges. A hatályos büntető törvénykönyv már lefedi ezeket az eseteket. Az, hogy az állam a hatékonytalansága révén képtelen leszámolni azokkal a bűnesetekkel, amikkel a már fennálló törvények szerint is le kellene számolnia, az pedig nem a további állami fogyasztóvédelem szükségessége melletti érv, hanem amellett, hogy hiába bízzuk az államra ezeket a dolgokat.

A minap beszélgettem egy államistával, aki azt a példát hozta fel a fogyasztóvédelem melletti érvként, hogy Szerbiában - az állítása szerint - azbeszttel építették a házakat költségmegtakarítás céljából, ami nagyon sokaknak súlyos egészségügyi károkat okozott, amíg az állami fogyasztóvédelem be nem tiltotta. Tehát az államnak atyáskodó szerepet kell felvennie és a fogyasztóvédelem égisze alatt be kell tiltania olyan üzleti gyakorlatokat, amiket a fogyasztók önként vásárolnak, azonban azok károsak rájuk nézve.

Tételezzük fel, hogy a leírt forgatókönyv igaz. Ha vannak is olyan esetek, ahol az emberek önként és a tettük teljes tudatában olyan termékeket és szolgáltatásokat vásárolnak, amik káros következményekkel járnak rájuk nézve, akkor mégis miért vásárolnák ezeket? Azért, mert előnyben részesítik ezeket a károkat, mint többet fizetni a termék jobb minőségű változatáért. Minden fogyasztói döntés egy trade-off, és ezt a trade-offot valamilyen formában nap nap után mindannyian meghozzuk. A fogyasztók nem csak azt nézik, hogy mit vásárolnak, hanem azt is, hogy mi mást vásárolhatnának. És bizony rendre előfordul olyan eset, amikor az ember az anyagi körülményei miatt nem a legjobb terméket választja; vannak esetek, amikor egyáltalán csak így juthat hozzá a termék bármilyen változatához. A fogyasztóvédelmi állami beavatkozás egyszerűen megtiltja a vásárlónak, hogy önként mérlegeljen és meghozza ezt a trade-offot. Az állam lényegében betiltja az olcsóbb és rosszabb minőségű árucikkeket, ez pedig azt jelenti, hogy akik eddig azt vásárolták, immár vagy egyáltalán nem fognak tudni hozzájutni ahhoz a termékhez, vagy egy sokkal nagyobb áldozat árán, amit - ha szabadon dönthettek volna - nem hoztak volna meg.

Felesleges arról álmodozni, hogy a piaci verseny és innováció majd leszállítja az árakat. Az árak le voltak szállítva, amíg az állam be nem tiltotta a termékeket. Ha valami következménye lesz, akkor az az árak növekedése lesz, ugyanis az állami beavatkozás miatt csökken a kínálat, az addigi kereslet egy része pedig versenybe száll a csökkent kínálat egységeinek megszerzéséért. Hiábavaló azt remélni, hogy a vállalkozókat a tilalom ösztönözni fogja arra, hogy kitalálják, hogyan szolgálják ki azt a vásárlókört, ami csak az olcsóbb és rosszabb termékeket tudta megfizetni. Hiszen ez az ösztönző előtte is megvolt. Két megegyező árú termék között az előző környezetben is a jobb minőségűt választották volna a fogyasztók, tehát a vállalkozóknak előtte is minden okuk megvolt arra, hogy a nyereségek reményében megpróbálják jobb minőségű termékkel kiszolgálni a szegényebb vásárlókat. Állami tilalmakkal nem lehet kikényszeríteni az innovációt ott, ahol a nyereségvágy ösztönzője sem volt képes arra.

De olyan helyzetek is akadnak, amikor a fogyasztók jól tudják, hogy mit vásárolnak, de nem tudják, hogy az káros rájuk nézve. Valójában a szerb azbesztházak esete is pontosan ez volt. A fogyasztók azért vásárolták ezt a terméket, mert látták az árkülönbséget, de nem tudták, hogy valójában az egészségükkel fizetnek érte. Ebben az esetben azonban az állami beavatkozás sem segíthet sokat; ugyanis az intervencionista állam döntéseit mindig befolyásolják az érdekképviseleti csoportok és a lobbisták. És amikor az adott termék káros voltáról nem tud a szavazóbázis döntő többsége, akkor nincsen politikai indíték a beavatkozásra, viszont a lobbisták és érdekcsoportok befolyása révén minden indíték megvan arra, hogy ne avatkozzon be az állam. Ha azonban olyan sok választópolgár értesül az adott termék káros voltáról, hogy az a hatalom és a népszerűség megtartása vagy növelése érdekében megindokolja az állami beavatkozást, akkor viszont már feleslegessé is válik az állami beavatkozás, hiszen a fogyasztók már hozzájuthatnak ahhoz az információhoz, aminek a tudatában nem vásárolnák meg a terméket.

És pontosan így történt Szerbiában is. Ha megnézzük az empirikus adatokat, a fogyasztóvédelem valójában csak 2011-ben tiltotta be az azbeszt használatát, de a fogyasztók általi használata már 1995-ben szinte nullára zuhant:

Zoraja, Bojana & Zivancev, Miodrag & Ubavin, Dejan & Nakomcic-Smaragdakis, Branka. (2021). Circular economy as possible solution for asbestos burden. IOP Conference Series: Materials Science and Engineering. 1163. 012033. 10.1088/1757-899X/1163/1/012033.: Use of asbestos fibers in Serbia 1930-2000 (https://www.researchgate.net/figure/Use-of-asbestos-fibers-in-Serbia-1930-2000-18_fig2_353960970)

Az 1970-es és 80-as években a tudományos kutatások és médiakampányok révén világszerte közismertté vált az azbeszt egészségkárosító hatása. Az első országok az 1980-as és 90-es években tiltották be az azbeszt használatát. Ugyanebben az időszakban a szerb fogyasztók is szinte teljesen elhagyták az azbeszt használatát — mindezt állami beavatkozás nélkül. Mire a szerb állam 2011-ben végül betiltotta, a probléma már több mint egy évtizeddel korábban magától megoldódott. Valószínűleg pontosan ugyanez történt volna az összes többi országban is, ahol hamarabb meghozták a tilalmat. Ez annak a klasszikus esete, amikor az állam önmagának tulajdonítja az érdemet azokért a folyamatokért, amik nélküle is megtörténtek volna - majd az államisták azt mondják, hogy az állam nélkül még mindig azbeszttel építkeznénk!

A fogyasztó sokkal inkább érdekelt saját magának a védelmében, mint amennyire az állam érdekelt a fogyasztó védelmében. Az állam valójában egyedül a hatalom, a népszerűség, valamint a lobbisták által származó bevétel megtartásában és nagyobbításában érdekelt, míg a fogyasztó a saját jólétében érdekelt. A fogyasztó sokkal jobban meg tudja hozni ezeket a döntéseket, mint bármilyen állami szerv, ugyanis az egyes fogyasztó sokkal több információval rendelkezik a saját helyzetéről, opcióiról, preferenciáiról és szubjektív értékítéleteiről, mint valami állami bürokrata. A fogyasztó először megnézi az értékeléseket és a véleményeket, mielőtt kocsmába vagy húsboltba menne, és referenciákat kér, mielőtt építési vállalkozót választ.

Ha probléma az úgynevezett információs aszimmetria, ami a vásárló és az eladó között fennáll - állítólag gyakran az eladó javára, akkor ugyanilyen alapon a fogyasztóvédelmi állami beavatkozást is elleneznünk kell. Az állami bürokraták és a gazdaság központi tervezői ugyanis még nagyobb információs hátrányban vannak: sokkal kevesebbet tudnak a fogyasztó helyzetéről, lehetőségeiről és preferenciáiról, mint amennyit a fogyasztó saját maga fel tud mérni a piacon.

És amikor egy termékről nem köztudott, hogy káros, akkor az államra hiába várunk, hogy beavatkozzon; ha pedig köztudott, hogy káros, akkor a fogyasztók sem fogják megvásárolni azt, az állami beavatkozás pedig annyira megkésik, hogy teljesen feleslegessé válik.