A következőkben egy történelmi rejtvényt vagy fejtörőt szeretnék röviden felvázolni, amit aztán megkísérelnék valamelyest kifejtve megoldani és megválaszolni.
Ám előtte röviden ismertetni kell néhány általános, elméleti megfigyelést.
Az emberek nem élnek természetes harmóniában egymással. Ehelyett újra és újra konfliktusok bukkannak fel közöttük. E konfliktusok forrása mindig ugyanaz: a javak szűkössége. Én *X-*et szeretném tenni egy adott G jószággal, ezzel egy időben te Y-t szeretnéd tenni ugyanezzel a jószággal. Mivel lehetetlen egyszerre X-et és Y-t tennünk G-vel, te és én összetűzésbe kerülünk. Ha a javak végtelen bősége állna fenn – azaz, ha például G végtelen kínálatban volna elérhető - konfliktusaink elkerülhetők lennének. Mindketten egyszerre tehetnénk ’a dolgunkat’ G-vel. De a javak legtöbbje nem létezik végtelen bőségben. Amióta az emberiség elhagyta az Édent, mindig és mindörökké szűkösség vesz körbe minket.
Az emberi érdekek tökéletes harmóniája nélkül és a szűkösség állandó emberi állapotában tehát a személyközi konfliktusok az emberi élet elkerülhetetlen részei és folyamatos fenyegetést jelentenek a békére.
Szembetalálkozva a szűkös javakkal kapcsolatos konfliktussal, viszont felruházva a rációval - vagy pontosabban az egymással való kommunikáció, tárgyalás és vitázás képességével, mint az emberi ráció manifesztációjával - az emberiség a múltban mindig, és a jövőben mindörökké azzal a kérdéssel szembesül, hogyan képes elkerülni az efféle konfliktusokat és hogyan oldhatja meg őket békésen, ha előfordulnak.1
Képzeljünk most el egy embercsoportot, akik tudatában vannak a személyközi konfliktusoknak, és kiutat keresnek ebből a helyzetből. Majd tegyük fel, hogy én a következő megoldást javaslom: minden konfliktushelyzetben, beleérve azokat, amelyeknek én magam is része vagyok, az enyém lesz az utolsó és végső szó. Én leszek a végső döntőbírója annak, hogy ki tulajdonol mit és mikor, és ennek megfelelően kinek van igaza és ki téved a szűkös erőforrásokról szóló bármilyen vitában. Így minden konfliktus elkerülhető vagy gördülékenyen megoldható.
Mennyi esélyem lenne megszerezni a beleegyezésed, vagy bárki másét ehhez a javaslathoz?
Az a tippem, hogy az esélyem gyakorlatilag nulla, semennyi volna. Ami azt illeti, te és a legtöbb ember azt gondolná erről a felvetésről, hogy nevetséges, és valószínűleg őrültnek, pszichiátriai esetnek tartanának. Azonnal észrevennéd, hogy egy ilyen megoldás alatt szó szerint féltened kell az életedet és a tulajdonodat. Hiszen ez a megoldás megengedné, hogy konfliktust okozzak vagy provokáljak ki veled, aztán a saját érdekem szerint hozzak döntést a konfliktusról. Valójában ez alatt a megoldás alatt lényegében feladnád az élethez és a tulajdonhoz való jogodat, sőt, még e jog színlelését is. Csak annyi jogod lenne az életedhez és a tulajdonodhoz, amennyit én adok neked, azaz mindaddig, amíg úgy döntök, hogy élni hagylak és hagyom, hogy megtartsd, amit a magadénak gondolsz. Végső soron kizárólag nekem lenne jogom az élethez és én volnék minden jószág tulajdonosa.
Mégis – és itt a fejtörő – ez a nyilvánvalóan őrült megoldás a valóság. Akárhova tekintesz, a gyakorlatba ültették az Állam intézményének formájában. Az Állam a végső bíró minden konfliktus ügyében. Nincs fellebbezés az ítéletén túl. Ha konfliktusba kerülsz az Állammal, az Állam ügynökeivel, az Állam és ügynökei azok, akik eldöntik, kinek van igaza és ki téved. Az Államnak joga van megadóztatni téged. Tehát az Állam az, aki meghozza a döntést, mennyit tarthatsz meg a tulajdonodból – azaz a tulajdonod pusztán „rendeleti” tulajdon. Az Állam pedig alkothat törvényt – azaz a teljes életed az Állam kegyelmén múlik. Azt is elrendelheti, hogy meggyilkoljanak téged – nem saját életed és tulajdonod védelméből, hanem az Állam védelméből, vagy akármiből, amit az Állam saját „állami tulajdona” „védelmének” gondol.
Tehát hogyan – és ez az a kérdés, amiről most valamennyit beszélni szeretnék – jöhetett létre egy ilyen rendkívüli, őrült intézmény? Nyilvánvalóan nem fejlődhetett ki ab ovo, spontán, a racionális emberi megfontolás következményeképp. Ez történelmileg valójában évszázadokba telt. A következőkben szeretném lépésről lépésre haladva rekonstruálni ezt a folyamatot: a természetes, arisztokratikus társadalmi rend kezdetétől - amit például a számtalan tökéletlenséggel átszőtt feudális királyok és fejedelmek európai kora középkora közelített meg - ennek sikeres leváltásán át először az abszolút, majd az alkotmányos királyokra és a klasszikus monarchiákra - melynek történelmi szakasza körülbelül a tizenhetediktől a korai huszadik századig tehető - végül a klasszikus monarchiák a demokráciák (parlamentáris köztársaságok vagy monarchiák) általi sikeres elmozdításáig és végül leváltásáig, kezdve a Francia forradalommal, és kiteljesedve az Első Világháború végén, 1918-tól.
Míg az iskolában megtanultuk ezt a teljes folyamatot fejlődésként értelmezni – nem csoda, hiszen a történelmet mindig a győztesek írják – itt ezt a progresszív ostobaság és hanyatlás történelmeként fogom rekonstruálni. És hogy azonnal megválaszoljak egy kérdést, ami elkerülhetetlenül felmerül a revizionista történelemszemléletem kapcsán: igen, a jelen világ gazdagabb, mint az emberek a középkorban és az azt követő monarchikus korban voltak. De ez nem mutatja azt, hogy emiatt a folyamat miatt gazdagabbak. Ami azt illeti, ahogy azt a következőkben közvetetten be fogom mutatni, a társadalmi vagyon és általános életszínvonal növekedése, amelyet az emberiség ez időben tapasztalt, e folyamat ellenére történt, és a vagyon és az életszínvonal növekedése sokkal nagyobb lett volna, ha nem történt volna meg az említett folyamat.
Tehát ismét: hogyan oldották volna meg a társadalmi konfliktus problémáját valódi, racionális, békét kereső emberek? És hadd hangsúlyozzam itt a „valódi” szót. Az emberek, akikre gondolok, akik fontolgatják ezt a kérdést, nem zombik. Nem ülnek a „tudatlanság fátyla” mögött á la Rawls, szűkösségtől és időtől kötetlenül. (Nem csoda, hogy Rawls a legperverzebb következtetésre jutott ilyen premisszából!) Úgymond az élet közepében vannak, amikor tanácskozni kezdenek. Nagyon jól ismerik a szűkösség és az időkorlátok elkerülhetetlen tényét. Már dolgoznak és termelnek. Kapcsolatba lépnek más munkásokkal és termelőkkel, és már kisajátítottak és saját fizikai irányításuk alá vontak, azaz birtokba vettek számtalan jószágot. Valójában a viták mindig korábban meg nem kérdőjelezett vagyonról szólnak; hogy azokat továbbra is tiszteljék-e és a birtoklót tekintsék jogos tulajdonosuknak, vagy ne.
Tehát amit leginkább elfogadnának megoldásként, úgy vélem, a következő: először vagy prima facie [első ránézésre] mindenkiről feltételezik, hogy a tulajdonosa – az exkluzív uralom jogával rendelkezik – az összes jószágnak, amit ténylegesen és eddig vita nélkül ural és birtokol. Ez a kezdőpont. Birtokosukként prima facie több jogalapja van a szóban forgó dolgokra, mint bárki másnak, aki nem uralja és nem birtokolja ezeket a javakat – és következésképpen, ha valaki más beleavatkozik a birtokló javai feletti uralmába, akkor ez a személy prima facie rosszul cselekszik, és a bizonyítás terhe – azaz annak bemutatásáé, hogy ez nem így van - az ő vállát nyomja. Viszont - ahogy arra ez az utolsó fenntartás máris rámutat - a jelenlegi birtoklás nem elegendő ahhoz, hogy valakinek igaza legyen. A kezdeti feltételezés az első, tényleges birtokló mellett áll, és annak a demonstrációja, hogy ki uralkodik ténylegesen vagy ki uralkodott először valami felett, mindig a konfliktusmegoldásra tett próbálkozás kezdetét képezi (hiszen, hogy megismételjük, minden konfliktus konfliktus valaki között, aki máris ural valamit és valaki más között, aki helyette szeretné tenni ezt). De vannak e szabály alól kivételek. Egy jószág tényleges birtoklója nem a jogos tulajdonosa, ha valaki más be tudja mutatni, hogy a szóban forgó jószág fölött előtte ő uralkodott, és akarata és beleegyezése ellenére vette el – ellopta vagy elrabolta – a jelenlegi birtokos. Ha ezt be tudja mutatni, akkor ismét ő lesz a tulajdonos, és a közte és a tényleges birtokló közötti konfliktusban neki adnak igazat. Továbbá valami jelenlegi birtokosa úgyszintén nem a tulajdonos, ha csupán bérbe vette a szóban forgó dolgot valaki mástól valamennyi időre és valamilyen megszabott feltétel alatt, ez a másik ember pedig képes demonstrálni ezt a tényt azzal, hogy például bemutat egy bérbeadási szerződést vagy egyezséget. Egy dolog jelenlegi birtokosa úgyszintén nem a tulajdonos, ha valaki más nevében dolgozott, mint munkavállaló, hogy használja vagy megtermelje a szóban forgó jószágot, a munkaadó pedig demonstrálni tudja, hogy ez a valóság, például munkaszerződés bemutatásával.2
Tehát világosak a kritériumok; az elvek, amelyekre hagyatkozhatnak, amikor el szeretnének dönteni egy konfliktust valaminek a jelenlegi uralója és birtoklója, illetve valaki más között, aki ugyanannak a dolognak az uralmát követeli, és biztonsággal feltételezhető, hogy valódi emberek között is el tudják és el is fogják érni az egyetemes egyetértést velük kapcsolatban. Ami tehát a valódi konfliktusok során hiányzik, az nem a törvény; nincs törvénytelenség, pusztán a tényekben való egyetértés hiányzik. Tehát a bírókra és a konfliktusok eldöntőire nem a törvényhozáshoz van szükség, hanem a ténykereséshez, illetve egy adott törvény alkalmazásához egyéni ügyekre és specifikus helyzetekre. Másképp fogalmazva: a tanácskozók arra a következtetésre fognak jutni, hogy nem meghozni kell a törvényeket, hanem fel kell fedezni azokat, a bíró feladata pedig pusztán és kizárólag az adott törvény alkalmazása megalapozott vagy megalapozandó tényekre.
Feltételezve tehát a konfliktusban levő felek keresletét specializált ítélethozókra, döntőbírókra és békéltetőkre - nem a törvényhozás érdekében, hanem az adott törvény alkalmazása gyanánt - kihez fognak fordulni az emberek, hogy kielégítsék ezt a keresletüket? Nyilvánvalóan nem fognak csak úgy, bárkihez fordulni, mivel az emberek nem rendelkeznek a szükséges intellektuális képességgel vagy jellemmel ahhoz, hogy minőségi bírók legyenek, tehát a legtöbb ember szava semmi tekintéllyel nem bír, így aligha van esélye annak, hogy hallgatnak rá, tiszteletben tartják és végrehajtják az ítéletét. Ehelyett a konfliktusok rendezése és annak érdekében, hogy az egyezséget maradandóan elismerjék és tiszteljék mások, természetes tekintélyekhez fognak fordulni, a természetes arisztokrácia tagjaihoz, nemesekhez és királyokhoz.
Amit itt a természetes arisztokrácia, a nemesek és a királyok alatt értek egyszerűen ez: Minden legalább minimálisan összetett társadalomban lesz néhány ember, aki birtokolni fogja a természetes elit rangját. A vagyon, a bölcsesség, a bátorság, vagy ezek kombinációjának felsőbbrendű teljesítménye következtében néhány egyén több tekintéllyel fog rendelkezni, mint mások, véleményük és ítéletük pedig széleskörű tiszteletnek örvend. Továbbá a szelektív párválasztás, illetve a polgári és genetikai öröklés törvényei következtében a természetes tekintély pozícióját néhány „nemes” családon belül sokszor továbbadják. Az emberek ilyen, felsőbbrendű teljesítményt magukénak tudó, előrelátó és példamutató magatartást tanúsító családok családfőihez fognak fordulni egymás elleni konfliktusaikkal és panaszaikkal. Általában a nemes családok vezetői azok, akik bíráskodnak és békéltetnek - gyakran díjmentesen, a polgári kötelesség érzetéből. Ami azt illeti, ez a jelenség a mai napig megfigyelhető minden kis közösségben.
Most térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, milyen megoldásra jutnának valódi emberek a személyközi konfliktusok eltörölhetetlen emberi problémájának megoldásával kapcsolatban. Könnyen elképzelhetjük például, hogy általánosan egyet fognak érteni abban, hogy minden konfliktushelyzetben bizonyos egyénekhez szokás fordulni, a legnemesebb családok fejéhez, egy királyhoz. De mint arra korábban utaltunk, elképzelhetetlen az egyetértés abban, hogy ez a király törvényt alkothat. A királyra ugyanaz a törvény fog vonatkozni, ugyanaz a törvény fogja megkötni, mint mindenki mást. A királynak csak alkalmaznia kell a törvényt, nem pedig megalkotni azt. Ennek biztosítása érdekében a királynak sosem adnak monopóliumot bírói pozíciójában. Megeshet, hogy ténylegesen mindenki hozzá folyamodik igazságért, hogy „természetes” monopóliummal bír döntőbírói és békéltetői pozíciójában. De mindenki szabadon választhat másik bírót, másik nemest, ha elégedetlen a királlyal. Azaz a királynak nincs törvényes monopóliuma bírói pozíciójában. Ha azon kapják, hogy törvényt alkot ahelyett, hogy csak alkalmazná azt, vagy ha hibákat követ el a törvény alkalmazása során - azaz félreértelmezi, elferdíti vagy meghamisítja egy adott eset tényeit - ítéletét szabadon vitathatja egy másik nemesi törvényszék, őt pedig felelősségre vonhatják téves ítéletéért. Röviden: úgy tűnhet, mintha a király volna az államfő, de ő határozottan nem egy Állam része, hanem egy természetes, vertikálisan és hierarchikusan rendezett és rétegződött társadalmi rendé: egy arisztokráciáé.
Ahogy korábban említettem, valami ilyesmi; az arisztokratikus természeti rendhez hasonló jött létre például a korai európai középkorban, az annyit rágalmazott feudalizmus korában. Mivel nem célom itt a sztenderd történelemmel foglalkozni - azaz a történelemmel, ahogy azt a történészek leírták – hanem a történelem logikus vagy szociológiai rekonstrukciójára törekszem, amelyet tényleges történelmi események informálnak, de alapjában elméleti – filozófiai és gazdaságtani – megfontolások motiválnak, nem szentelek sok időt e tézis bizonyítására. Egyszerűen és röviden Fritz Kern egy könyvére hivatkoznék e témában, Kingship and Law in the Middle Ages (eredetileg kiadva Németországban 1914-ben), illetve számos másik referenciára Demokrácia: a bukott bálvány könyvemben. Ennyit a feudalizmus állítólagos „sötét” korával kapcsolatban és állításom alátámasztásáról, miszerint a középkor hozzávetőleges példaként szolgálhat arra, amint az imént természetes rendként leírtam.
A hűbérurak és királyok csak a megadóztatott beleegyezésével „adóztathattak”, és minden ember annyira szuverén volt - azaz annyira volt a végső döntéshozó - saját földjén, mint a feudális király a magáén. Beleegyezés nélkül az adóztatást elkobzásnak, azaz törvénytelen vagyoneltulajdonításnak tekintették. A király a törvény alatt állt és annak volt alárendelve. Lehetett nemes, akár a legnemesebb mind közül, de voltak más nemesek és nem-annyira-nemesek; és mindegyik - minden nemes és minden szabad ember - ugyanannak a törvénynek volt alárendelve nem kevésbé vagy nem jobban, mint maga a király, és köteles volt védelmezni és fenntartani ezt a törvényt. Ezt a törvényt ősinek és öröknek gondolták. Az „új” törvényeket rutinszerűen elutasították, mint amik egyáltalán nem is törvények. A középkori király egyedüli funkciója a „régi szép törvények” alkalmazása és védelmezése volt. Az egyént születésénél fogva illető királyi rang elképzelése nem volt jelen a kora középkori időkben. Az, hogy valaki király legyen, megkövetelte azok beleegyezését, akik választást hoztak, és minden tag, illetve a közösség minden szekciója szabadon ellenállhatott a királynak, ha cselekedeteit törvénytelennek tartotta. Ilyen esetben az emberek szabadon elhagyhatták a királyt, és újat kereshettek.
A hűbéri rend, vagy pontosabban az „allodiális” feudalizmus e rövid leírása elegendő célom érdekében. Hadd adjak még valamit hozzá. Ezzel nem azt állítom, hogy az a rend tökéletes volt, egy igazi természetes rend, ahogy előzőleg jellemeztem. Ami azt illeti, számtalan tökéletlensége volt, legfőképp a jobbágyság megléte számos helyen (bár az akkoriban a jobbágyokra rótt teher eltörpült a mai, modern adószolgákra rótt teherhez képest). Mindössze annyit állítok, hogy az a rend megközelített egy természetes rendet az (a) mindenki egyazon törvénynek való alárendelése és a törvény felsőbbrendűsége, (b) a bármiféle törvényalkotó hatalom hiánya és (c) a bíróság és a konfliktusrendezés bármilyen törvényes monopóliumának hiánya által. Azt is állítanám, hogy ezt a rendszert tökéletesedhetett volna, ha belefoglalják a jobbágyokat is, míg a többit tulajdonképpen változatlanul lehetett volna hagyni.
De nem ez történt. Ehelyett elkövettek egy fundamentális erkölcsi és gazdasági hibát. Felállították a végső bíráskodás területi monopóliumát, ezzel együtt létrehozva a törvényalkotás hatalmát, elválasztva a törvényt a jogalkotástól és alárendelve azt neki. A feudális királyok helyét először abszolút, majd alkotmányos királyok vették át.
Fogalmilag a törvény alatti feudális királytól a törvény feletti abszolút királyig vezető lépés kicsi. A korábban feudális király mindössze ahhoz kezdett ragaszkodni, hogy innentől fogva senki nem választhat törvényesen más végső bírót rajta kívül. Lehet, hogy addig is a király volt az, akihez mindenki igazságért fordult, de mások, kiváltképpen más nemesek tevékenykedhettek bíróként, ha szerettek volna, és az igazságkeresők részéről volt kereslet az ilyen kínálatra. Ami azt illeti, mindenki szabadon alkalmazhatott önvédelmet személye és tulajdona mellett, illetve juthatott önálló ítéletre vagy konfliktusmegoldásra, magát a királyt pedig felelősségre vonhatták és más, nem általa választott bíróság elé állíthatták. Ennek megtiltása és ehelyett annak követelése, hogy minden konfliktus alá legyen vetve a végső királyi bírálatnak tehát nem kevesebb, mint egy puccs, jelentős következményekkel. Ahogy korábban utaltam rá, a végső bíró funkciójának monopolizálásával a királyból egy Állam lett, a magántulajdont pedig lényegében eltörölték és rendeleti tulajdonnal helyettesítették - azaz olyan tulajdonnal, amelyet a király engedélyez alattvalóinak. A király most már megadóztathatta a magántulajdont ahelyett, hogy a magántulajdon birtokosaihoz támogatásért kelljen folyamodnia, és törvényeket alkothatott ahelyett, hogy megkötnék kezét a megváltoztathatatlan, fennálló törvények. Következményképpen a törvény és annak végrehajtása egyre költségesebbé vált: ahelyett, hogy díj nélkül vagy önkéntes fizetségért ajánlanák, kötelező adó segítségével finanszírozták. Ugyanekkor romlott a törvény minősége: ahelyett, hogy a már létező törvényt, illetve az igazságosság egyetemes és állandó elveit tükröznék, a király - monopolisztikus bíróként, akinek nem kellett tartania kliensei elvesztésétől, ha ítélete elfogult - sikeresen saját hasznára változtatta meg a fennálló törvényt.
Továbbá az erőszak új szintjét és minőségét vezették be a társadalomban. Az erőszak persze a történelem kezdete óta jellemezte az emberek közötti kapcsolatot. De az erőszak, az agresszió költséges, és egészen az Állam intézményének kifejlődéséig magának az agresszornak kellett viselnie az agresszióval járó minden költséget. Most, egy állam-királlyal viszont az agresszió költsége ráterhelhető lett harmadik felekre (adófizetőkre és sorkatonákra), az agresszió, vagy pontosabban az imperializmus - azaz agresszióval, háború és hódítás által megkísérelni az egyén territóriumának és alárendelt népességének növelését – pedig ennek megfelelő mértékben növekedett.
De hogyan volt lehetséges egy ilyen fejlemény ennyire előrelátható következményekkel? Míg nem nehéz megérteni, miért szeretne egy feudális király abszolút királlyá, azaz egy Állam fejévé válni: hiszen ki – az angyalokat leszámítva – ne szeretne abban a pozícióban lenni, ahol ő dönthet minden konfliktus felett, beleérve azokat, amelyekben ő maga is érintett? Sokkal nehezebb megérteni, hogyan úszhatja meg ezt a király, még ha ő a legnemesebb is minden nemes közül. Nyilvánvalóan minden Állam-szerepre törekvő király azonnali ellenállásba ütközne, legvalószínűbben és legvadabbul más nemesekébe - mivel ők azok, akiknek sok tulajdona és nagy birtokai vannak, így nekik van a legtöbb féltenivalójuk a király adóztatási és törvényhozói hatalmától.
A válasz erre a kérdésre valójában igen egyszerű, és lényegében mind a mai napig ismerős számunkra. A király a „nép” vagy a „közember” mellé állt. A „hátrányos helyzetűek” „feletteseik” és „feljebbvalóik”, uraik iránt érzett mindig és mindenhol népszerű irigységére apellált. Felajánlotta, hogy felszabadítja őket uraikkal szemben vállalt szerződéses kötelezettségeik alól, hogy például a birtok tulajdonosaivá teszi őket annak bérlői helyett, vagy „elengedi” tartozásaikat hitelezőiknek - így volt képes eléggé megrontani a közösség igazságérzetét ahhoz, hogy hasztalanná tegye a puccsa elleni arisztokrata ellenállást. És hogy vigaszt nyújtson az arisztokráciának hatalmuk elvesztéséért, így csökkentve ellenállásukat, a király továbbá pozíciókat ajánlott nekik jelentősen felduzzasztott és kibővített királyi udvarában.
Továbbá ahhoz, hogy elérje célját - az abszolút hatalmat - a király az értelmiségiekkel is szövetségre lépett. Az intellektuális szolgáltatások iránti kereslet általánosságban alacsony, az értelmiségiek pedig szinte veleszületetten felfuvalkodottak, következményképp hajlamosak az irigységre, és könnyen válnak mohó támogatójává. A király biztos pozíciót ajánlott nekik udvari értelmiségiként, ők pedig viszonozták a szívességét és megtermelték a király, mint abszolút uralkodó pozíciójához szükséges ideológiai támogatást. Ezt egy kettős mítosz megalkotásával tették. Egyrészt az abszolút király megérkezése előtti történelmet a lehető legrosszabb színben tüntették fel - mindenki szüntelen küzdelmének mindenki ellen, ahol az egyik ember a másik farkasa volt – az előző, természetes arisztokratikus rend tényleges történelmével szemben. Másrészt az alattvalóival kötött egyfajta szerződésként állították be azt, hogy a király megragadta az abszolút hatalmat, amellyel feltételezhetően racionális érvek hatására álltak elő a bellum omnium contra omnes visszatérésének fenyegetésére alapozva.
Már rámutattam arra, hogy elképzelhetetlen bármi ilyen szerződés, és az efféle szerződés fogalma színtiszta mítosz. Egyetlen épelméjű ember sem írna alá ilyen szerződést. De - ahogy azt aligha kell kihangsúlyoznom - ez az elképzelés, azaz hogy az Állam, mint a végső döntéshozás területi monopolistájának hatalma valamiféle szerződésen alapul, hatalmas befolyással bír a köznép gondolkodására. Tehát legyen bármennyire abszurd, az udvari értelmiségiek figyelemre méltó sikerrel végezték munkájukat.
Az értelmiségiek által elterjesztett kettős mítosz eredményeképp; hogy az abszolút uralkodók felemelkedését egy szerződés következményének állítják be, a király abszolút monarchiája alkotmányos monarchiává változott. Az iskolai tankönyvekben és az ortodox történetírásban az abszolútból az alkotmányos monarchiába való átmenetet általában az emberi történelem nagy előrelépéseként, fejlődésként prezentálják. Valójában újabb tévedést jelentett, és további hanyatlást hozott magával. Hiszen amíg az abszolút király pozíciója a legjobb esetben is bizonytalan volt, mivel puccs általi felemelkedésének emléke még mindig élt és tulajdonképpen korlátozta „abszolút” hatalmát, egy alkotmány bevezetése valójában formalizálta és törvényesítette adószedési és törvényhozási hatalmát. Az alkotmány nem olyasvalami volt, ami az embereket védelmezte a királytól, hanem a királyt védelmezte az emberektől. Állam-alkotmány volt, ami előfeltételezte azt, amire korábban nagy gyanúval tekintettek, név szerint a beleegyezés nélküli adóztatás és törvényalkotás jogát. Az alkotmányos király azáltal, hogy alárendelte magát néhány formalitásnak és eljárási rutinnak, sokkal hatalmasabbra növelhette hatalmát és sokkal nagyobb mértékben meggazdagíthatta magát, mint amire abszolút uralkodóként lehetősége volt.
Ironikus módon azok az erők, amelyek felemelték a feudális királyt először az abszolút, majd az alkotmányos király pozíciójába - az egalitárius érzelmekre való apellálás, a közember irigysége feljebbvalói iránt, illetve az értelmiségiek csatasorba állítása - úgyszintén közreműködtek a király bukásának elhozatalában, és kikövezték az utat egy még hatalmasabb tévedés: a monarchiából a demokráciába való átmenet előtt.
Amikor a király jobb és olcsóbb igazságosságról szóló ígéretei üresnek bizonyultak, az értelmiségiek pedig még mindig elégedetlenek voltak társadalmi státuszukkal és helyzetükkel - ahogyan az előrelátható volt - az értelmiségiek ugyanazokat az egalitárius érzületeket fordították a monarchikus uralkodó ellen, amelyekhez arisztokratikus versenytársai elleni harcában a király folyamodott. Végtére is a király maga is a nemesség tagja volt, és az összes többi nemes kizárása folytán a lehetséges bírók sorából még előkelőbb és elitistább pozícióra tett szert, magatartása pedig még arrogánsabb lett. Ennek megfelelően teljesen logikusnak látszik a királyt is elűzni és az általa elkezdett egalitárius politikát végkövetkeztetéség vinni: a bíróság közember általi irányításáig, ami alatt az értelmiségiek az önmaguk általi irányítást értették, mint - ahogy ők látták - „a nép természetes szószólói.”
A király ellen irányuló intellektuális kritika viszont nem a végső döntéshozatal törvényes monopóliumának intézménye ellen irányult, amely, ahogy azt elmagyaráztam, a legfőbb erkölcsi és gazdasági tévedés és minden gonosz gyökere. A kritikusok nem szerettek volna visszatérni egy arisztokratikus természetes rendhez, amelyben ők maguk mindössze apró, bár fontos szerepet játszanának. De kritikájukban felületesen hivatkoztak mindenki törvény előtti egyenlőségére, avagy a „törvény mindenek felett” vén és kiirthatatlan eszméjére. Tehát úgy érveltek, hogy a monarchia személyes kiváltságokon alapszik, és az efféle kiváltságok összeegyeztethetetlenek a törvény előtti egyenlőséggel. Azt indítványozták, hogy a törvény előtti egyenlőség elvét kielégítené, ha mindenki előtt egyenlő eséllyel megnyílna az Állam kormányzásába való belépés és részvétel lehetősége – azaz ha átveszi a monarchia helyét a demokrácia.
Viszont bármilyen tetszetősnek tűnik ez az érv első látásra, alapjában véve hibás. A demokratikus törvény előtti egyenlőség valami teljesen más, és teljesen összeegyeztethetetlen az egyetemes törvény régi elképzelésével: ami egyenlően érvényes mindenkire, mindenhol és mindig. A demokráciában mindenki egyenlő olyan értelemben, hogy a kormány mindenki előtt egyenlő feltételekkel nyitva áll. Mindenki úgymond királlyá válhat, nem csupán az emberek egy kiváltságos köre - azaz a király és akit abszolút vagy alkotmányos hatalma örökösének választ. Tehát egy demokráciában nem létezik személyes kiváltság vagy kiváltságos személy. Viszont léteznek funkcionális kiváltságok és kiváltságos funkciók. Az államügynökök - azaz az úgynevezett közhivatalnokok - mindaddig, amíg hivatali minőségükben tevékenykednek, a közjog védelme és irányítása alatt állnak, így kiváltságos helyzetben vannak a puszta magánjog fennhatósága alatt tevékenykedő emberekkel szemben.
Hiszen egyrészt a közhivatalnokok, mint bármilyen abszolút vagy alkotmányos király, szabadon pénzelhetik vagy támogathatják saját tevékenységeiket adókon keresztül. Azaz jövedelmüket nem a javak és szolgáltatások termelésével és azt követő, önként vásároló vagy nem vásároló fogyasztóknak történő eladásával kell megkeresniük, mint minden magánjogi polgárnak. Ehelyett közhivatalnokként megengedett nekik, hogy abban vegyenek részt és abból éljenek, amit a magánjog alárendeltjeinek magánügyleteiben rablásnak, lopásnak és eltulajdonított zsákmánynak nevezünk. Tehát a kiváltságok és a jogi diszkrimináció – illetve a különbség az uralkodók és az alattvalók között – nem tűnik el a demokráciában. Épp ellenkezőleg. Ahelyett, hogy hercegekre és nemesekre korlátozódna, a demokráciában mindenki szert tehet a kiváltságokra: Mindenki részt vehet rablásban és élhet rabolt zsákmányból, ha közhivatalnokká válik. Hasonlóképp, a demokratikusan megválasztott parlamenteket - épp mint bármilyen abszolút vagy alkotmányos királyt - nem köti semmiféle felsőbbrendű természetjog, azaz nem általuk alkotott jog (mint és beleérve az úgynevezett alkotmányos jogokat), hanem jogalkotásban vehetnek részt, azaz törvényeket hozhatnak és megváltoztathatnak. Viszont: míg egy király a saját érdekében hoz törvényt, egy demokráciában mindenki szabadon támogathatja és megpróbálhatja gyakorlatba ültetni a neki kedvező törvényt, ha belépést talál a parlamentbe vagy a kormányba.
Tehát a demokratikus állapotok között a végső döntéshozás mindenfajta monopóliumának hajlama arra, hogy megemelje az igazságosság árát és csökkentse annak minőségét, megjósolhatóan nem csökken, hanem terebélyesedik.
Elméletileg a monarchiából a demokráciába való átmenet nem több (vagy kevesebb) mint egy végleges, örökletes monopólium „tulajdonosa” – a király – leváltása ideiglenes és felcserélhető „gondnokokra” – elnökökre, miniszterelnökökre és a parlament tagjaira. Mind a királyok, mind az elnökök „rosszakat” fognak teremteni, azaz adóztatást és törvényhozást fognak gyakorolni. Viszont egy király, mivel ő „birtokolja” a monopóliumot és eladhatja, illetve ráhagyományozhatja birodalmát egy általa választott utódra – örökösére - ügyelni fog arra, milyen hatással vannak tettei a tőkeértékekre.
A „saját” területén levő tőkeállomány tulajdonosaként a király viszonylag jövő-orientált lesz. Annak érdekében, hogy megóvja vagy növelje tulajdona értékét, kizsákmányolása viszonylag mérsékelt és számító lesz. Ezzel ellentétben egy ideiglenes és felcserélhető demokratikus gondnok nem birtokolja a tulajdont, de mindaddig, amíg ő van hivatalban megengedett neki, hogy saját javára használja azt. Birtokolja jelenlegi használatát, de nem a tőkeállományát. Ez nem szünteti meg a kizsákmányolást. Ehelyett rövidlátóvá, jelen-orientálttá és meggondolatlanná teszi azt – tehát úgy fogják véghezvinni, hogy kevés vagy semennyi figyelmet nem szentelnek a tőkeállomány értékének. Röviden, ösztönzi a tőkefogyasztást.
Az sem előnye a demokráciának, hogy szabad belépés van minden állami pozícióba (míg a monarchiában a király belátása korlátozza a belépést). Épp ellenkezőleg, a verseny kizárólag a javak termelésében jó dolog. A verseny a ,,rosszak” termelésében, mint az adóztatás és törvényhozás, nem jó dolog. Ami azt illeti, a rossznál is rosszabb. Színtiszta gonosz. A királyok, akik pozíciójukra születésük által tesznek szert, lehetnek ártalmatlan dilettánsok vagy tisztességes emberek (és ha „őrültek”, egyhamar korlátozni fogják, vagy ha szükséges meg fogják ölni a közeli hozzátartozóik, akik aggódnak a királyi család, a dinasztia vagyonáért). Ezzel éles ellentétben az államuralkodók népi szavazás általi kiválasztása lényegében lehetetlenné teszi, hogy egy ártalmatlan vagy tisztességes ember valaha a legfőbb posztra kerüljön. Az elnökök és a miniszterelnökök nem természetes arisztokrata státuszuknak köszönhetik pozíciójukat, ahogy egyszer a feudális királyok tették - azaz elismert gazdasági függetlenségüknek, kiemelkedő szakmai teljesítményüknek, erkölcsileg kifogástalan személyes életüknek, bölcsességüknek, felsőbbrendű ítéletüknek és ízlésüknek - hanem erkölcsileg gátlástalan demagógiájuknak. Ebből kifolyólag a demokrácia tulajdonképpen biztosítja, hogy kizárólag veszélyes emberek kerülnek a kormányzat jelentős pozícióiba.
Emellett a demokráciában elmosódik a határ az uralkodók és az uraltak között. Akár az az illúzió is felmerül, hogy ez a megkülönböztetés többé nem is létezik: hogy a demokratikus állam alatt senki sem ural senkit, hanem mindenki önmagát uralja. Ennek megfelelően szisztematikusan gyengül az állam elleni polgári ellenállás. Míg a kizsákmányolás és az eltulajdonítás – adóztatás és törvényhozás – ezelőtt nyíltan elnyomónak és gonosznak tűnhetett a nép szemében, amilyen az ember, sokkal kevésbé tűnik annak, amint bárki szabadon beléphet azok soraiba, akik a haszonélvezői - következményképp több lesz belőle.
Ami ennél is rosszabb: a demokráciában szisztematikusan megváltozik a teljes népesség szociális jelleme és személyiségstruktúrája. Az egész társadalom teljességében politizálódik. A monarchikus korban az ősi arisztokrata rend többé-kevésbé épségben maradt. Csak a király és – közvetve - (exkluzív) udvarának tagjai gazdagíthatták magukat az adóztatás és törvényhozás eszközével mások és tulajdonuk kárára. Mindenki másnak úgymond a saját lábán kellett állnia és társadalmi pozícióját, vagyonát és jövedelmét valamiféle értékteremtő erőfeszítésnek köszönhette. A demokráciában szisztematikusan megváltozik az ösztönzők szerkezete. Elszabadulnak az egalitárius érzetek és az irigység. Immár mindenki - nem csak a király - részt vehet mindenki más törvényhozás vagy adóztatás általi kizsákmányolásában. Semmi, semmilyen követelés nem ütközik korlátokba. Bastiat szavaival a demokráciában az Állam azzá a nagy fikcióvá változik, amelyen keresztül mindenki mindenki más kontójára szeretne megélni. Mindenki és minden személyes tulajdon elérhetővé és elmarhatóvá válik mindenki más számára.
Az egy-ember-egy-szavazat rezsim alatt tehát beindul a vagyon és a jövedelem újraelosztásának könyörtelen gépezete. Arra kell számítanunk, hogy a nincstelenek többségei folyamatosan megpróbálják a vagyonos kisebbségek kárára gazdagítani magukat. Ez nem azt jelenti, hogy csak a vagyonosok és a nincstelenek egy-egy osztálya jön létre - a gazdagok és a szegények – illetve, hogy az újraelosztás - adóztatáson és törvényhozáson keresztül – egységesen a gazdagoktól a szegényeknek fog történni. Épp ellenkezőleg. Noha a gazdagoktól a szegények felé áramló újraelosztás mindig előkelő szerepet játszik a demokráciában; tulajdonképpen annak állandó jellemvonása és fő támasza, naiv volna azt feltételezni, hogy ez lesz az újraelosztás egyetlen, vagy akár a domináns formája. Végtére is a gazdagok és a szegények általában okkal gazdagok vagy szegények. A gazdagok jellegzetesen éles elméjűek és szorgalmasok, míg a szegények általában ostobák, lusták, vagy mindkettő. Nem valószínű, hogy az ostobák, még ha a többséget is alkotják, szisztematikusan túljárnak az éles elméjű és energetikus kisebbség eszén, és meggazdagítják magukat e kisebbség kontójára. Ezzel ellentétben a legtöbb újraelosztás a nem-szegény csoporton belül fog lezajlani, és valójában gyakran a jobb helyzetben levők lesznek azok, akik sikerrel szereznek támogatást a szegények kontójára. (Gondoljunk csak az „ingyenes” egyetemi oktatásra, ahol a munkásosztály - amelynek gyermekei ritkán járnak egyetemre - fizet a középosztály gyermekeinek oktatásáért!) Valójában számos versengő párt és koalíció próbál mások kárára nyerészkedni. Emellett egy sor változó kritérium lesz, ami meghatározza, mi tesz valakit vagyonossá (aki megérdemli, hogy kifosszák) és egy másikat nincstelenné (aki megérdemli, hogy megkapja a zsákmányt) – és az értelmiségiek lesznek azok, akik e kritériumok meghatározásában és terjesztésében jelentős szerepet játszanak majd (biztosra menve természetesen, hogy magukat mindig a nincstelenek osztályába sorolják, akik mindig több zsákmányra szorulnak). Emellett az egyének több nincstelen vagy vagyonos csoportba tartozhatnak egyszerre, veszteséget szenvedve egy adott jellemvonás következtében és nyereséget élvezve egy másik folytán, ami által néhányan az újraelosztás nettó vesztesei, míg mások a nettó nyertesei lesznek.
Akárhogy is, mivel kivétel nélkül valami értékes, valami „jószág” az, amit újraelosztanak – tulajdon és jövedelem – amiből a vagyonosok állítólag túl sokkal rendelkeznek, a nincstelenek pedig túl kevéssel, mindenféle újraelosztás magában foglalja, hogy valami érték – valami „jószág” – létrehozásának, birtoklásának vagy termelésének ösztönzője szisztematikusan lecsökken, és mutatis mutandis, bármilyen érték nem megszerzésének, birtoklásának vagy termelésének ösztönzője – az ösztönzője annak, hogy az ember ne legyen jó vagy ne birtokoljon semmi „jószágot” – hanem ehelyett újraelosztott jövedelmen és vagyonon éljen és arra támaszkodjon - szisztematikusan növekedik. Röviden csökken a jó emberek és a jó, értékteremtő tevékenységek aránya és növekszik a rossz vagy nem-túl-jó emberek és az improduktív szokások, jellemvonások és magatartások aránya, amelynek összesített következménye a társadalom elszegényedése, és hogy az élet egyre kellemetlenebbé válik.
Noha lehetetlen megjósolni a mindenki mindenki elleni állandó demokratikus küzdelem pontos kimenetelét - leszámítva azt, hogy egyre növekedő adókhoz, a törvényalkotás megállás nélküli áradatához, és ebből fakadóan megnövekedett jogi bizonytalansághoz, következményképpen a társadalmi időpreferencia növekedéséhez, azaz megnövekedett rövidtávú orientációhoz (a társadalom „infantilizációjához”) fog vezetni - viszont ennek a küzdelemnek az egyik eredménye, a demokrácia egyik következménye bizonyossággal megjósolható. A demokrácia egy új hatalmi elitet vagy uralkodó osztályt termel ki és hoz el. Az elnökök, miniszterelnökök és a parlament, illetve a politikai pártok vezetői ennek a hatalmi elitnek a részei, és már utaltam rájuk úgy, mint akik lényegében amorális demagógok. De naivitás volna feltételezni, hogy ők a leghatalmasabb és legbefolyásosabb emberek mind közül. Sokkal gyakrabban pusztán ügynökei és meghatalmazottjai – akik az ügyeit intézik – más embereknek, akik oldalt, a nyilvánosság látóterén kívül állnak. A plutokraták az igazi hatalmi elit, ami meghatározza és irányítja, ki lesz elnök, miniszerelnök, párvezető, stb. A plutokraták, ahogy a nagy, de javarészt elfeledett amerikai szociológus, William Graham Sumner definiálta őket, nem pusztán a szupergazdagok – a nagy bankárok, a nagyvállalatok és az ipar kapitányai. Ehelyett a plutokraták mindössze a szupergazdagok egy alosztályát képezik. Ők azok a szupergazdag nagy bankárok és üzletemberek, akik felismerték az Államban rejlő hatalmas lehetőséget: mint egy intézményt, ami adóztathat és törvényt hozhat saját, még nagyobb jövőbeli meggazdagodásukért - és akik e belátás alapján úgy döntöttek, hogy belépnek a politikába. Látják, hogy az Állam sokkal gazdagabbá tehet, mint amennyire jelenleg vagy - tegye azt a támogatásoddal, állami megbízások kiosztásával vagy olyan törvények beiktatásával, amelyek védelmeznek téged a nem szívesen látott versenytárstól vagy versenytársaktól - és úgy döntöttek, hogy arra használják a vagyonukat, hogy csapdába csalják az Államot; és a politikát használják saját további meggazdagodásuk eszközeként (ahelyett, hogy pusztán gazdasági eszközökkel válnának gazdagabbá, azaz úgy, hogy jobban szolgálják egy termék önként fizető fogyasztóit). Nem kell maguknak részt venniük a politikában. Van sokkal fontosabb és jövedelmezőbb dolguk, mint a mindennapi politikára pazarolni az idejüket. De megvan a pénzük és a pozíciójuk ahhoz, hogy „megvásárolják” az általában sokkal kevésbé gazdag professzionális politikusokat: vagy közvetlenül - kenőpénzt fizetve - vagy közvetve - annak ígéretével, hogy később, miután a professzionális politikai pályájuk véget ér, foglalkoztatni fogják őket mint magasan fizetett menedzsereket, tanácsadókat vagy lobbistákat; így érik el, hogy saját érdekük szerint befolyásolják a politikát és meghatározzák annak folyamát. Ők, a plutokraták lesznek a végső győztesei a demokráciának; a vagyon és a jövedelem folyamatos újraelosztásban. És köztük (a rivaldafényen kívül tartózkodó valódi hatalmi elit) és mindazok között, akiknek jövedelme (és vagyona) kizárólag vagy javarészt az Államon és adóztatási hatalmán múlik (a folyamatosan növekvő államapparátus foglalkoztatottjai és az átruházott kifizetéseik összes kedvezményezettje, a „segélykliensei”) a termelékeny középosztályt egyre jobban kivéreztetik.
Nem kevésbé fontos, hogy a demokrácia jelentős hatást gyakorol a háborúskodásra is. Már elmagyaráztam, hogy a királyok - mivel másokra ruházhatják át saját agressziójuk költségeit (adókkal) – hajlamosak a több mint „normális” agresszivitásra és harciasságra. Viszont egy király motivációja a háborúra általában egy tulajdonlási-öröklési vita, amit a dinasztia-közi házasságok összetett hálózata és a bizonyos dinasztiák szabálytalan, de mindig megtörténő kihalása hoz el. Nem ideológiailag motivált civakodások, hanem kézzelfogható tulajdon feletti viták. Továbbá, mint dinasztia-közi tulajdonviták, a nyilvánosság a háborúkat lényegében a király magánügyének tartja, amiért a királynak kell fizetnie, és nem elegendő ok bármi további adóemelésre. Sőt, mivel ezek magánkonfliktusok különböző uralkodócsaládok között, a nyilvánosság azt várja - a királyok pedig kötelesnek érzik magukat arra - hogy meghúzzanak egy világos határvonalat a résztvevők és részt-nem-vevők között, háborús erőfeszítéseikkel pedig kimondottan és kizárólag egymást és egymás személyes tulajdonát vegyék célba.
A demokrácia radikálisan totális háborúvá változtatja a királyok korlátozott háborúját. Azzal, hogy eltörli a határvonalat az uralkodók és az uraltak között, a demokrácia megerősíti a nyilvánosság az Állammal való azonosítását. Amint mindenki birtokolja az Államot - ahogy azt a demokraták azt megtévesztően híresztelik, - teljesen igazságossá válik, hogy mindenki harcoljon a saját Államáért, és háborúiban mobilizálják egy ország minden gazdasági erőforrását az Államért. És mivel a demokratikus állam élén álló közhivatalnokok nem tudják és nem fogják azt állítani, hogy személyesen „birtokolnak” idegen területeket (ahogy a királyok tehetik), a háború motivációja ideológiaivá válik – nemzeti dicsőség, demokrácia, szabadság, civilizáció, emberiség. A célok megfoghatatlanok és bizonytalanok: az eszmék győzelme és a vesztesek feltétel nélküli megadása és ideológiai megtérése (ami, mivel az ember sosem lehet biztos a megtérés őszinteségében, megkövetelheti a polgárok tömeges lemészárlását). Emellett a résztvevők és a részt-nem-vevők közötti különbség elhomályosul, és végül eltűnik a demokráciában: a tömeges háborús részvétel – a sorozás és a népszerű háborús gyűlések, – illetve a „járulékos kár” a háborús stratégia részévé válik.
Ezeket a hajlamokat tovább erősíti a plutokraták új uralkodó osztályának felemelkedése. Hiszen a plutokraták egyrészt hamar fel fogják fedezni a hatalmas profitot, ami az Állam felfegyverzésében rejlik; abban, hogy legyártják azokat a fegyvereket és felszereléseket, amiket a háborúban használnak, és ők kapják a legbőkezűbb, adóból finanszírozott költség-plusz megbízásokat arra, hogy ezt tegyék. Egy hadipari komplexum jön létre. Másrészt - ellentétben a többséggel, akiknek pusztán helyi vagy hazai érdekeltségük van - a szupergazdag plutokratáknak külföldön is vannak pénzügyi érdekeltségeik, potenciálisan szerte a Földön, és teljesen természetes számukra saját Államuk katonai erejét arra használni, hogy beavatkozzon a külügyekbe az ő érdekükben; hogy kiterjesszék, megvédjék és kikényszerítsék ezeket a külföldi érdekeket. Talán félresiklott egy üzlet az idegen országban, vagy koncessziót, engedélyt kell ott elnyerni – szinte bármi okot adhat arra, hogy az ember nyomást gyakoroljon saját Államára, hogy az megmentse őt és a territóriumán kívül avatkozzon be. Valójában az is áldásos lehet számukra, ha ez a beavatkozás megköveteli, hogy elpusztítsanak egy idegen országot - feltéve, hogy ők kapják meg az ország újjáépítésének megbízását, amit előzőleg az ő fegyvereik pusztítottak el.
Végül, a királyok háborúival kezdődő tendencia az egyre növekvő politikai központosításra; birodalomépítésre, folytatódik és felgyorsul a demokratikus háborúval.
Területileg minden Államnak kicsiként kell kezdenie. Ez megkönnyíti a produktív emberek számára, hogy elmeneküljenek, hogy megszabaduljanak adóztatása és törvényalkotása elől. Egy Állam nyilvánvalóan nem nézi jó szemmel a produktív embereinek elmenekülését, és megpróbálja elfogni őket területe növelésével. Minél több produktív embert irányít az Állam, annál jobban jár. Terjeszkedési vágyában összetűzésbe kerül más Államokkal. A végső döntéshozatalnak csak egyetlen egy monopolistája lehet bármely adott területen belül. Azaz a különböző Államok közötti verseny eliminatív. Vagy A győzedelmeskedik és irányítja a területet, vagy B. Ki győzedelmeskedik? Az az Állam fog győzedelmeskedni - legalábbis hosszútávon – és veszi át egy másik területét, vagy állít fel hegemóniát felette, sarc megfizetésére kényszerítve, amely egy viszonylag termelékenyebb gazdaságból képes parazitikusan meríteni. Azaz ha minden más tényező változatlan, a belföldön „liberálisabb” Államok - azaz viszonylag alacsony adókkal és kevés törvényi regulációval rendelkező Államok - fognak győzedelmeskedni a kevésbé „liberális”, azaz elnyomóbb Államok felett, és lesznek képesek kiterjeszteni területüket vagy hegemonikus uralmuk hatótávolságát.
Már csak egy fontos alkotóelem hiányzik az imperializmus és a politikai központosítás irányába haladó tendencia rekonstrukciójából: a pénz.
Mint a törvényhozás területi monopolistája, minden Állam, legyen az monarchikus vagy demokratikus, azonnal felfedezte saját meggazdagításának hatalmas lehetőségét – sokkal nagyobb mértékűt, mint amit az adóztatás biztosíthat – amit a pénz monopolisztikus uralma nyújt. Azzal, hogy önmagát nevezi ki a pénz egyedüli termelőjének, az Állam megnövelheti és inflálhatja a pénzkínálatot a valuta értékének csökkentésével: azzal, hogy egyre olcsóbb és végül „értéktelen” pénzt termel, például papírpénzt, amit gyakorlatilag zéró költséggel meg lehet termelni, így lehetővé téve az Államnak, hogy valós, nem-monetáris javakat „vásároljon” őt terhelő költség nélkül. De a számos versengő állam, papírpénz és valutaterület környezetében életbe lépnek az „infláción keresztüli vagyonelkobzás” politikájának korlátai. Ha egy Állam többet inflál, mint egy másik, pénze hajlamos veszíteni értékéből a valutapiacon más pénzekhez viszonyítva, és az emberek úgy reagálnak erre a változásra, hogy eladják az inflációsabb pénzt, és többet vásárolnak a kevésbé inflációsból. A „jobb” pénz hajlamos volna kiszorítani a „rosszabb” pénzt.
Ezt csak akkor lehet megelőzni, ha koordinálják minden állam inflációs politikáját, és felállítanak egy inflációs kartellt. De minden ilyen kartell labilis volna. A belső és külső gazdasági nyomások hajlamosak volnának széthasítani. Ahhoz, hogy stabil legyen a kartell, kell egy domináns végrehajtó – ami visszavezet az imperializmus és birodalomépítés témájához. Egy katonailag domináns Állam, egy hegemón képes és használni fogja pozícióját arra, hogy felállítsa és kikényszerítse a koordinált infláció és a monetáris imperializmus politikáját. Utasítani fogja vazallus Államait arra, hogy saját inflációjával egyenlő mértékben infláljanak. Továbbá arra fogja kényszeríteni őket, hogy fogadják el tartalékvalutának saját valutáját, és végül helyettesítsenek minden más, versengő valutát egyetlen, világszerte használt papírpénzzel, amit ő maga irányít, hogy kiterjessze kizsákmányoló hatalmát más területekre, és végül a teljes Földre további háborúk vagy hódítások nélkül.
De – és ezzel rövidesen elérkezem az erkölcsi és gazdasági tévedésekről szóló mesém végéhez, illetve már érintettem egy lehetséges kivezető utat – az imperializmus és a birodalomépítés magában hordozza saját pusztulásának magvait. Minél közelebb jut egy Állam a világuralom, a világállam és a papírpénz végső céljához, annál kevesebb oka marad arra, hogy fenntartsa belföldi liberalizmusát, és ne tegye inkább azt, amire egyébként is minden Állam hajlamos: ne sújtson le minden produktív emberre, aki még megmaradt, és zsákmányolja ki őket egyre fokozódóan. Következményképpen, mikor nem maradt más, aki megsarcolható, a hazai termelés pedig stagnál vagy zuhan, a birodalom kenyér-és-cirkusz belpolitikája és háború-és-uralom külpolitikája többé nem tartható fenn. Beüt a gazdasági krízis, és egy közelgő gazdasági összeomlás stimulálni fogja a decentralizáló hajlamokat, a szeparatista és szecesszionista mozgalmakat, végül pedig a birodalom felbomlásához vezet.
Mi tehát a mese tanulsága? Igyekeztem érthetőbbé tenni a jelenlegi világot; egymást követő, felgyülemlett erkölcsi és gazdasági tévedések előrelátható eredményeként rekonstruálni azt.
Mindnyájan tapasztaljuk az eredményeket. Az igazságosság ára csillagászati magasságokba szökött. A tulajdonnal rendelkezőkre és a termelőkre kivetett adóteher mellett mérsékeltnek látszanak a szolgák és a jobbágyok terhei. Az államadósság eközben lélegzetelállító méreteket öltött. A demokratikus államok mindenhol a csőd szélén állnak. A törvény minősége ezzel egy időben szüntelenül addig a pontig hanyatlott, ahol a törvénynek, mint az igazságosság egyetemes és megváltoztathatatlan elvének elképzelése eltűnt a közvélekedésből és köztudatból, helyét pedig átvette a törvény mint törvényalkotás elképzelése. A magánélet, a tulajdon, a kereskedelem és a szerződés minden részletét papírtörvények egyre hatalmasabb hegyei szabályozzák. A társadalom-, köz- vagy nemzetbiztonság nevében a demokratikus gondnokok „megvédenek” minket a globális felmelegedéstől és lehűléstől, állatok és növények kihalásától, a természetes erőforrások kimerülésétől, a férjektől és a feleségektől, a szülőktől és a munkaadóktól, a szegénységtől, a betegségtől, a katasztrófáktól, a tudatlanságtól, az előítélettől, a rasszizmustól, a szexizmustól, a homofóbiától és a köz számtalan másik „ellenségétől” és „veszélyétől.” Viszont az egyetlen feladatot, amely az állam feladata lett volna – életünk és tulajdonunk védelmét – nem végzi el. Épp ellenkezőleg, minél magasabbra emelkednek a társadalom-, köz- és nemzetbiztonság állami kiadásai, annál inkább elpusztulnak a magántulajdonjogok, annál több tulajdont koboznak el, sajátítanak ki, pusztítanak és értéktelenítenek el, és annál több embert fosztanak meg minden védelem alapjától: a személyes függetlenségtől, az erős gazdaságtól és a magánvagyontól. Minél több papírtörvényt alkottak, annál nagyobb jogbizonytalanságot és erkölcsi kockázatot teremtettek, a törvény és a rend helyét pedig átvette a törvénytelenség. És miközben egyre dependensebbek, gyámoltalanabbak, szegényebbek, kiszolgáltatottabbak és bizonytalanságban élők lettünk, a politikusok és a plutokraták uralkodó elitje egyre gazdagabb, korruptabb, arrogánsabb és veszélyesen felfegyverzett lett.
Emellett látjuk az internacionális színteret. Az egyszer, réges-rég viszonylag liberális USA a háborúk vég nélkülinek tűnő sorozatán keresztül – amelyek célja állítólag az volt, hogy biztonságossá tegyék a világot a demokrácia számára, de valójában az Egyesült Államok és plutokratáinak világuralmát szolgálták – a világ legfőbb birodalma, illetve globális hegemón lett, amely számos másik ország helyi hatalmi elitjének és népességének belügyeibe avatkozik, és rájuk kényszeríti uralmát. Továbbá a világ domináns birodalmaként az Egyesült Államok saját valutáját, az amerikai dollárt jelölte ki a vezető nemzetközi tartalékvalutának. És mivel a központi (állami) bankok külföldön a dollárt használják tartalékvalutaként, az Egyesült Államok képes fenntartani az állandó „könnyek nélküli deficitet”. Azaz az Egyesült Államoknak nem kell importja exportjához viszonyított folyamatos túlsúlyáért fizetnie - ahogy az „egyenlő” partnerek között normális - azzal, hogy egyre többet exportál külföldre (exportot, amik az importokért fizetnek!). Ahelyett, hogy a külföldi kormányok és központi bankjaik arra használnák exportkeresletüket, hogy amerikai javakat vegyenek hazai fogyasztásra, a domináns Egyesült Államok vazallusaként arra használják papírdollár-tartalékukat, hogy amerikai államkötvényt vegyenek és a külföldi populációk kárára segítsenek az amerikaiaknak többet fogyasztani, mint amennyit megengedhetnek.
Itt azt próbáltam megmutatni, miért nem történelmi véletlen ez, hanem valami, ami előrelátható volt. Természetesen nem minden részletében, hanem a fejlemények általános mintázatát tekintve. A legfőbb hiba, ami ezekhez a sajnálatos következményekhez vezetett, a végső döntéshozatal területi monopolistájának, az Államnak a felállítása volt - és ebből következően az egész történelem, amelyet elmondanak nekünk és amelyre az iskolák és a sztenderd tankönyvek megtanítanak; ami a demokráciát az emberi civilizáció koronájának ékköveként állítja be, az igazság ellentéte.
A végső kérdés tehát: „Helyre tudjuk-e hozni ezt a hibát, és vissza tudunk-e térni egy természetes, arisztokratikus rendhez?” Már írtam és beszéltem a végső megoldásról: hogyan működne és működhetne egy modern természetes rend – egy magánjog-társadalom -, itt pedig csak összefoglaló jelleggel tudok e munkákra hivatkozni. Ehelyett itt, befejezésül szeretném röviden érinteni a politikai stratégia kérdését: hogyan tudnánk elérni a végső megoldást, amit én és mások - mint nagy tanítóm, Murray Rothbard - megterveztünk és felvázoltunk - az adott körülmények között.
Ahogy említettem, a demokratikus rendszer a gazdasági összeomlás és a csőd szélén áll, ahogyan 2007 óta a nagy és azóta folyamatban levő pénzügyi és gazdasági krízis fejleményei felfedték. Az EU és az euró alapvető bajban vannak, mint ahogy az Egyesült Államok és az amerikai dollár is. Baljós jelek mutatnak arra, hogy a dollár fokozatosan elveszíti nemzetközi tartalékvaluta-szerepét. Ebben a szituációban – hasonlóképp, mint az egykori Szovjet Birodalom összeomlása után - számtalan decentralizációs, szeparatista és szecesszionista mozgalom és tendencia kapott lendületet, én pedig azt mondanám, hogy meg kell adni a lehető legtöbb ideológiai támogatást ezeknek a mozgalmaknak.
Hiszen még ha új Államok emelkednek is ki az efféle decentralista tendenciák következtében - legyen az demokratikus vagy bármilyen más - a területileg kisebb Államok és a megnövekedett politikai versengés a mérsékletességet fogja ösztönözni a termelékeny emberek állami kizsákmányolásában. Csak nézzenek Liechtensteinre, Monacora, Szingapúrra, Hong Kongra és akár Svájcra viszonylag nagyhatalmú, kis kantonjaival a központi kormányhoz képest. Ideális esetben a decentralizációnak végig kellene haladnia egészen az egyéni közösségek szintjéig, szabad városokig és falvakig, ahogy azok egyszer Európa-szerte léteztek. Csak gondoljanak a Hanza-szövetség városaira, például. Akárhogy is, ha új, apró Államok jelennek is meg, csak kis területekben, körzetekben és közösségekben válik szinte azonnal láthatóvá a politikusok és helyi plutokraták arroganciája és korrupciója, és van lehetőség gyorsan korrigálni és orvosolni azt. És csak a nagyon kicsi politikai egységekben lehetséges a természetes elit tagjainak - vagy ami maradt egy ilyen elitből –az önként elismert konfliktus-bírák és békebírók státuszát visszaszerezni.
Lábjegyzetek
-
Elméletileg bármilyen jószág használatára vonatkozó összes konfliktus elkerülhető, ha minden jószág mindig és folyamatosan magántulajdonban van, azaz egy meghatározott egyén vagy egyének exkluzív irányítása alatt áll, és mindig nyilvánvaló, ki tulajdonol mit és mit nem. A különböző egyének érdekei és elképzelései ilyenkor annyira különbözhetnek, amennyire lehetséges, mégsem jelentkezik konfliktus mindaddig, amíg érdekük és elképzelésük kizárólag saját, külön tulajdonukra vonatkozik. A konfliktusok tehát mindig arra a kérdésre adott válasszal kapcsolatos konfliktusok, hogy ki vagy ki nem egy adott jószág magán (exkluzív) tulajdonosa egy adott időben. Továbbá ahhoz, hogy minden konfliktust elkerüljünk az emberiség kezdetétől fogva, mindig nyilvánvalónak kell lennie annak, miként jön létre eredetileg a magántulajdon (és itt a nyilvánvaló válasz: az előzőleg gazdátlan erőforrások eredeti - és ebből fakadóan vitathatatlan - kisajátításából) és hogyan, vagy hogyan nem ruházható át a tulajdon ezután az egyik személyről a másikra (nyilvánvalóan: kölcsönös beleegyezésen és kereskedésen keresztül az egyoldalú rablás helyett). ↩
-
Meg kell jegyezni, hogy az állandó béke logikai követelményét - minden konfliktus lehetséges elkerülését - pontosan ezzel a megoldással teljesítik be. Mindig világos, ki birtokol előzőleg micsodát, és mit kell tenni, ha rivális követelések léteznek szűkös javakra vonatkozóan. ↩