Extremum

Az államimádat olyan mélyen megfertőzte a magyar közgondolkodást, hogy még a politikai élet eseményeire használt kifejezéseink is magukban rejtik az államista elfogultságot.

Vegyük a "megszorítás" kifejezésünket. Ez a szofista kútmérgezés tipikus esete: ez egy értékítélettel telített szó, ami érzelmi elfogultságot hivatott kelteni a hallgatóságban. A jelentése: az állami kiadások csökkentése. De ha azt halljuk, hogy "megszorításokat terveznek" vagy "megszorításokat vezetnek be", egyből valami sokkal rosszabbra asszociálunk. Hiszen senki sem szereti, ha megszorongatják; ez egy tisztán negatív kifejezés, ami a kellemetlen, fájdalmas és erőszakos érzések asszociációját kelti bennünk. Magát a nyelvünket is megfertőzte az államizmus ideológiája, és akaratlanul felfedi az etatista elfogultságát mindenki, aki ezt a kifejezést használja.

Hiszen gondoljunk bele, mit is jelent az állami kiadások csökkentése. Az államnak nincsen saját pénze; az állam nem képes erőforrásokat előteremteni a semmiből. Végső soron minden pénzét az adófizetőktől rabolja el. Ha kölcsönt vesz fel a polgároktól, akkor is a polgárok pénzét költi, amit a kamatostul való megadóztatással kell kifizetnie. Amikor külföldről érkező támogatásokat osztogat, akkor is csupán külföldi adófizetők pénzét költi. Amikor pedig inflációhoz, azaz új pénz kibocsátásához folyamodik, akkor csupán azoktól rabolja el az erőforrásokat, akikhez utoljára fog elérni a frissen nyomtatott pénz, és akik azt tapasztalják, hogy csökken a pénzük vásárlóereje, a bérük pedig nem növekedik annak megfelelően.

Amit az állam elkölt, azt nem költhette el a magánpolgár. Ez az az alapvető érv, amit az államisták évszázadok óta képtelenek megérteni. Erről beszélt Bastiat, amikor a láthatóról és a láthatatlanról beszélt, és ez volt az egy lecke Henry Hazlitt híres könyvében. Ha az állam költekezik, annál kevesebbet költhetünk mi, az adófizetők. Amikor az állam munkahelyeket hoz létre, annál kevesebb munkahely jöhet létre a piacgazdaságban. Amikor az állam vállalkozásokat támogat, annál kevesebb támogatást kaphatnak magánforrásból a vállalatok.

És a fogyasztók tényleges szükségleteinek kielégítése szempontjából minden állami kiadás hatékonytalan pazarlás: ugyanis az állam elvonja az erőforrásokat azoktól a felhasználásoktól, amiket a fogyasztók választottak volna, hogy kielégítsék legsürgetőbb igényeiket, és olyan célokra költi, amelyek sokadrangúak - vagy egyenesen károsak - a fogyasztók szempontjából. Az állami kiadás növekedése mindig a pazarlás, és ennélfogva a relatív szegénység növekedése. Kevesebb olyan célra fordítják az erőforrásokat, amire az ország lakossága vágyik, és több olyan célra pazarolják őket, amikre az állami vezetők és bürokraták vágynak.

Az állami és magán költekezés közötti különbség abból ered, ahogyan a pénzt megszerzik: az állam erőszakkal és kényszerrel szerzi a bevételét, míg a magánemberek és magánszervezetek csakis önkéntes cserék, szerződések vagy adományok útján tehetnek szert arra, amit elköltenek. Emiatt a magánköltekezés felett folyamatosan ott lebeg a felelősség Damoklész kardja: a vásárlók, befektetők, adományozók bármikor dönthetnek úgy, hogy mégsem azt a célt támogatják, mégsem azt a terméket veszik, mégsem abba a vállalatba fektetnek. Az önkéntesség és a nemet mondáshoz való jog arra ösztönzi a résztvevőket, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák, és annak az érdekeit szolgálják, akitől kapják a pénzüket. A magánkiadásoknál a korrupciót és a pazarlást súlyosan megbünteti a verseny, az elpártolás és a veszteségesség.

Az állami kiadásoknál azonban nincsen felelősségre vonás; a bürokratákat nem vonja felelősségre az önkéntesség elve. Az állam erőszakkal beszedi a pénzt, amit el akar költeni, majd azt kezd vele, amit csak akar. És a finanszírozás nem szűnik meg, ha az eredmények színvonala minősíthetetlen; sőt, az alacsony színvonal esetén rendre azt követelik, hogy költsön még többet rá az állam!

Tehát az állami kiadások csökkentése - és a magánkiadások ennek megfelelő növekedése - mindig jótékony hatással jár a fogyasztói igények jobb kielégülésére. Kevesebbet rabolnak el az adófizetőktől, akik aztán többet költhetnek befektetésre és fogyasztásra. Az állami munkahelyek megszűnése felszabadítja az erőforrásokat több magánmunkahely megteremtésére, amelyeket a fogyasztók kívánalmainak kielégítéséből származó nyereségre törekvő vállalkozások hoznak létre. A vállalkozások állami támogatásának megszüntetése nagyobb teret ad a magánbefektetéseknek; és a magánbefektetők sokkal kevésbé hajlamosak a pazarlásra és a korrupcióra, ugyanis a saját pénzüket kockáztatják és ők fogják elszenvedni a veszteségek következményeit.

Az állami kiadások csökkentését mégis megszorításnak nevezzük. Pedig teljesen nyilvánvalónak kell lennie minden gondolkodó ember számára, hogy valójában az adófizető az, akit megszorongatnak. És az állami kiadások csökkentése nem megszorítás, hanem felszabadítás, avagy az adófizetők megszorításának a csökkentése.

El kell felejtenünk ezt az ostoba és szofista kifejezést, ami magában hordozza az egyik legszívósabb államista babonát. El kell utasítanunk a magyar nyelv ilyesfajta propagandizálását; nagyobbra kell becsülnünk a nyelvünket, minthogy ilyen ostobaságokkal fertőzzük azt meg. Az állami kiadások csökkentését annak kell nevezni, ami: az állami kiadások csökkentésének - és manipulatív szómágiával helyett hagyni kell, hogy a hallgatóság levonja saját következtetéseit.