Extremum

Amikor az állami kiadások csökkentéséről esik szó, rendre hallhatjuk azokat a panaszokat, akik az adófogyasztókat védelmezik. De mi lesz azokkal, akik az állami vagy államilag támogatott cégekben, a bürokráciában, az adófizetők pénzéből fizetett munkahelyeken dolgoznak?

Mindenekelőtt úgy gondolom, hogy semmi baj nincsen azzal, ha valaki állami munkahelyet vagy állami támogatást fogad el. Nem mi találtuk ki ezt a rendszert, nem mi hoztuk a jogszabályokat, nem mi csináljuk az állami költekezést; ha beleszületünk egy ilyen rendszerbe, ami így is, úgy is odaadja valakinek ezeket az állásokat és támogatásokat, ne legyen bűntudatunk amiatt, hogy mi fogadjuk el őket. Nyugodtan éljünk azokkal a lehetőségekkel, amiket az a kormány hozott, amit a társadalom többsége támogat. Ha valakinek baja van az adófogyasztókkal, támadja a probléma gyökerét, az állami kiadásokat, illetve az állami költekezést támogató intervencionizmus eszméjét és híveit.

Ami azonban elítélendő és helytelen, az ezeknek az állami kiadásoknak az erkölcsi támogatása és azok folytatásának a követelése. Nyugodtan legyen az ember adófogyasztó; de ne kovácsoljon ideológiát a döntéséből, és ne követelje mások erőszakkal való kifosztását azért, hogy fenntarthassa az életstílusát. Az adóztatás ugyanis rablás, erkölcstelen gonosz, ember alkotta törvény által szentesített bűnözés. És senkinek sincsen joga, senki sem jogosult arra, hogy felélje azt, amit másoktól elrabolnak. Az adóforintok jogos tulajdonosai az adófizetők, akiktől elveszik; ha - mivel az adóztatás és újraelosztás tényén egyébként sem tudunk változtatni - el is fogadjuk az adófogyasztás legitimitását, nem fogadhatjuk el az adóztatás és újraelosztás fenntartásának és fokozásának a követelését.

Tehát: a rendszert olyan gonosz erők teremtették meg és tartják fenn, amire nekünk semmi befolyásunk nincsen. Az embertársaink sokasága támogatja és kívánja ezt a rendszert. Ezért ha úgy intézhetjük, hogy haszonélvezői lehessünk az állam prédálásának az áldozati szerep helyett, ne legyenek erkölcsi aggályaink emiatt. De ez nem szentesíti magát az állami prédálást!

Az adófogyasztóknak is meg kell érteniük, hogy egyetlen fillérre sem jogosultak a mások által elrabolt pénzből. Ami a részükről erkölcstelen és elfogadhatatlan, ha fenn akarják tartani az állami kiadásokat, a saját önös érdekükből; a jogsértés önérdekből való támogatása és követelése egy egészen más erkölcsi kategória. Ez az a fajta társadalomellenes attitűd, ami hajlandó feláldozni a magántulajdont, a szabadságot és az igazságot a saját kényelme és nyeresége érdekében.

Az adófogyasztóknak tehát meg kell tanulniuk együtt élni ezzel az erkölcsi komplexitással. Nem szabad engedniük a pszichológiai racionalizálás szirénénekének. Maguknak az adófogyasztóknak is meg kell érteniük, hogy az adófogyasztás nem „közszolgálat”, hanem a jogos tulajdonosoktól és a társadalom által ténylegesen igényelt felhasználási módjuktól erőszakkal elrabolt erőforrások felélése. A valódi közszolgálat az, amikor valaki erőszakmentesen, a piac által meghatározott szükségletek alapján nyújt értéket önként vásárló embertársai számára. Az adófogyasztóknak pedig nincsen "joguk" arra, hogy folytassák azt a karriert, azt a munkahelyet, azt a vállalkozást, amit rablással finanszíroznak. Tegyék, ha szeretnék, de ne tápláljanak illúziókat a forrásaik erkölcstelenségével kapcsolatban.

Ugyanakkor a libertárius oldaltól is el kell várni azt, hogy elfogadjanak bizonyos erkölcsi komplexitást. Igen, az adóztatás rablás, az állami kiadásokat pedig a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni kell, méghozzá drasztikusan és azonnal. A fokozatosság erkölcsileg elfogadhatatlan, ugyanis - ahogy Murray Rothbard magyarázta - a fokozatosság elfogadása valójában az erkölcsi elv tagadását és a gonosz szentesítését jelenti:

Szükségszerűen következik a győzelem elsődleges céljából, hogy olyan gyorsan szeretnénk a győzelmet, amennyire csak lehet. [...]

[...] a libertáriusok nem fogadhatják el a fokozatosságot céljuk részeként; a lehető legkorábban és leggyorsabban kell akarniuk elérni a szabadságot. Máskülönben szentesítenék az igazságtalanság folytatását. Ez azt jelenti, hogy „abolicionistáknak” kell lenniük, azaz ha volna egy mágikus gomb, ami elhozhatná a szabadság azonnali diadalát, akkor hajlandónak kell lennünk buzgalommal megnyomni azt. Az igazságosság iránti szenvedély, a szabadság célja melletti igaz elköteleződés tehát megköveteli a radikális abolicionizmust, a hajlandóságot arra, hogy „megnyomjuk a gombot,” ha létezne ilyen gomb, a szabadság győzelméért. Ahogyan Leonard Read írta egyszer, amikor minden ár- és bérkontroll azonnali eltörlését sürgette: „Ha volna egy gomb ezen az emelvényen, aminek a megnyomása azonnal eltörölne minden bér- és árkontrollt, rátenném az ujjamat és megnyomnám!”

Másrészről pedig, ha a libertáriusok belefoglalnák a fokozatosságot az elméletükbe, akkor elismernék, hogy vannak olyan dolgok, amik fontosabbak vagy értékesebbek, mint maga az igazságosság és a szabadság. Ez pedig a libertárius eszme halálát jelentené. Ahogyan a nagy abolicionista és libertárius, William Lloyd Garrison kijelentette, „ami az elméletben fokozatosság, az a gyakorlatban örökkévalóság.”

Ugyanakkor a libertáriusok is sokat tehetnek azért, hogy figyelembe vegyék a dolgok emberi oldalát és minimalizálják a fájdalmat, ami az erőforrások helyes útra térítésével és a piac felszabadításával jár. Ha és amikor megtörténik az argentin vagy - amint Elon Musk Államhatékonysági Minisztériuma, a DOGE radikálisan csökkenti a bürokráciát - az amerikai csoda és a libertáriusoknak lehetőségük nyílik megvalósítani a gazdasági szabadság tervét, a legfontosabb prioritásnak kell lennie eltörölni azokat az állami beavatkozásokat, amelyek meggátolják a szabadpiaci munkahelyek létrejöttét.

Tehát az első fontos lépés a vállalkozás szabadságát megkötő szabályozások tíz- és tízezreinek, az engedélykötelességeknek és más bürokratikus korlátoknak az eltörlése. Úgyszintén prioritizálni kell minden bürokratikus akadály eltörlését az új vállalkozások indítása előtt; költségmentesnek és azonnalinak kell lennie a cégalapításnak. Meg kell szünteni azokat a korlátozásokat, amelyek ellehetetlenítik az alternatív és nem szokványos foglalkoztatási formákat, az alkalmi és szabadúszó munkavégzést satöbbi.

A politikai valóság az, hogy az összes adót és minden állami kiadást természetesen nem fogják tudni megszüntetni. De ha választani kell, azoknak az adóknak a megszüntetését kell előnyben részesíteni, amelyek költségessé teszik a foglalkoztatást, illetve amelyek csökkentik a tőkeképződést: ezek a vállalati nyereségre kivetett adók, a jövedelemadók, a tőkenyereség-adók, valamint a különböző bérjárulékok, szociális hozzájárulási adók és a munkavállalók után fizetett egyéb munkáltatói terhek.

Megjegyzendő, hogy ezek a munkáltatói terhek nemcsak az adókat, hanem a munkaadókra háruló adminisztratív költségeket is magukban foglalják, amelyeket a bürokrácia előírásai miatt kell viselniük. Ahogyan Rothbard megjegyezte:

A nyilvántartás-vezetés és adófizetés rabszolgasága jelen van az egész gazdaságban. Minden üzletember arra kényszerül, hogy temérdek időt és pénzt szenteljen a végtelen űrlapok és nyilvántartások kitöltésére számtalan állami szerv számára a szövetségi, tagállami és helyi szinten. Arra kényszerítik, hogy fizetség nélkül dolgozzon. Ezek a mindenkire kivetett költségek kiváltképpen károsak a kisvállalkozásokra, amik sokkal kevésbé engedhetik meg maguknak az idő- és energiaveszteséget, mint a nagyvállalatok.

A nyereségesség növelése a profitokra kivetett adók eltörlésével pedig azért különösen fontos, mert a nagyobb nyereség nemcsak ösztönzi a vállalkozások indítását és bővítését, hanem vonzóbbá teszi a tőkebefektetést új beruházásokba és munkahelyek teremtésébe.

Ez még korántsem minden, amit a libertárius törekvés tehet annak érdekében, hogy viszonylag fájdalommentes legyen a helyreállás. Számos állami intézmény és vállalat privatizálható - akár nyilvános és mindenki számára nyitott árveréseken, akár pedig úgy, ahogyan Rothbard javasolta: hogy részvénytársaságokká alakítják őket, a részvényeket pedig szétosztják a benne dolgozók között. Az új tulajdonosoknak persze gondoskodniuk kell arról, hogy az intézmények fenn tudjanak maradni az önkéntes vásárlók finanszírozásából, de ezzel esély nyílik számos munkahely megmentésére.

A vállalkozásokat gúzsba kötő szabályozások eltörlésénél külön figyelmet érdemes fordítani egy speciális kategóriára: a szakmai képzéseket és a tanoncprogramokat korlátozó regulációkra. A szakképzések felszabadítása, valamint az olyan alternatív képzési formák engedélyezése, mint a tanoncság, biztosítja, hogy az egykori adófogyasztók gyorsan és hatékonyan elsajátíthassanak a piacon értékesíthető készségeket.

Végül pedig a helyreállás folyamatában kulcsszerepet játszhat a valódi társadalmi szolidaritás. Amire a balosok hivatkoznak a társadalmi szolidaritás felemlegetésekor, abban semmi társadalmi, és semmi szolidaritás nincsen; valójában puszta állami erőszakot követelnek. A valódi társadalmi szolidaritás az önként nyújtott és önként finanszírozott segélyszervezetekben testesül meg, és a libertáriusok feladata nem csupán az állami kényszer elutasítása, hanem annak a kulturális értéknek az elterjesztése is, hogy embertársaink megsegítése nem az állam, hanem az emberek saját felelőssége és erkölcsi kötelessége. Nem elegendő pusztán azt hirdetni, hogy az efféle segítség nem az állam felelőssége; a libertárius eszme mellett és azon túlmenően terjeszteniük kell az önkéntes segítségnyújtás fontosságát - nem csak erkölcsi, hanem gyakorlati szempontból is. Az ilyen szervezetek kialakulása ugyanis csökkenti a társadalmi elégedetlenséget és ellenségességet azokkal az elkerülhetetlen fájdalmakkal szemben, amik a gazdasági szabadság megvalósításával járnak.

Végső soron az adófogyasztók is azzal szolgálják legjobban saját önérdeküket, ha támogatják a gazdasági szabadságot. A magántulajdon tiszteletére alapuló gazdaság hatalmas mértékben és elképesztő sebességgel növeli mindenkinek az életszínvonalát. A termékek és szolgáltatások olcsó bőségét bocsátja mindenki rendelkezésére. Az adófogyasztóknak el kell engedniük azt a társadalomellenes önzést, amely a saját rövid távú érdekeikért feláldozná a teljes társadalom jólétét – beleértve saját magukat is.

A libertáriusoknak pedig nem szabad trivializálniuk a gazdaság felszabadításával járó átmeneti nehézségeket. Ezek a problémák nem cáfolják a szabadság szükségességét, de megkövetelik, hogy extra figyelmet fordítsunk a fájdalmak minimalizálására. És amikor elindul a libertárius program megvalósítása, meg kell értenie minden érdekcsoportnak: minél gyorsabban és minél átfogóbban sikerül a gyakorlatba ültetni, annál kevesebb szenvedéssel jár majd a szükségszerű átmenet.