Foglaljuk össze ezt a hosszú munkát. Napjainkban egész Európában érzik egy erős hatalomnak szükségét, mely biztosítékát képezze a függetlenségnek és szabadságnak. Senki nem vitatja el e hatalomtól azt, a mi kül- és beltekintélyének biztosítására szolgál: a hadsereget, tengerészetet, diplomáciát, pénzügyeket, törvényhozást, igazságszolgáltatást, kormányzást és legfőbb rendőrséget. Kétségkívül minden szabad nemzet azt óhajtja, hogy az ország képviselői hatásos ellenőrzést gyakoroljanak a kormányzat, az adó- és hadügy fölött; hosszas nyomoraink nem békítettek ki bennünket az abszolút hatalommal; de ezen ellenőrködés a legkevésbé sem korlátozza az állam szuverenitását. Amint egyszer határozatot hoznak, minden meghajol a legfőbb akarat előtt, mert ez magának az országnak is akarata. A legszabadabb nemzet az, mely szükség esetén a legkönnyebben hozza áldozatul utolsó emberét és fillérét is. Valamely állam ereje tehát arányban áll annak szabadságával; elég egy pillantást vetnünk a térképre, hogy megszűnjünk ennek igazsága fölött kételkedni.
Azonban ugyanakkor érezzük azt is, hogy az államnak csak abban az esetben adhatjuk meg a hatalom legmagasabb fokát, ha nem terheljük azt meg szükségképpeni teendőinek körén kívül álló foglalkozásokkal, mert különben mindenkinek ereje által az összeség erélye zsibbadna el, és lerombolnánk azt, amit építeni szándékozunk. Itt gyökerezik az állam határai megalapításának és cselekvése ezek általi korlátozásának eszméje. Mint képviselője a nemzetiségnek és az igazságszolgáltatásnak, az állam a haza látható alakja, és a legnagyobb az emberi intézmények között; birodalmán kívül csak a zsarnokság létezik; gonosz, romladozó és gyenge, melyet semmi nem tartóztat ugyan fel, de semmi nem is gyámolít.
Felsoroltuk, milyen szabadságokat követelhet a lelkiismeretre, gondolatra és egyéni tevékenységre vonatkozólag a polgár. Ez ugyan nem nagy felfedezés – mondhatnák – minden kihirdetett alkotmány magában foglalja ezeket az elveket, melyek az 1789. év elvei is. Igaz, valamennyi forradalmainkon keresztül mindig azokért küzdöttünk, de legyen szabad hozzátennünk, hogy minden alkotmányunk megígérte, de soha egyik sem adta meg azokat nekünk. Hasonlítanak ezek a nagyszerű feliratokhoz, melyeket az épületek homlokzatára illesztenek; isten azonban nincs jelen a nevét viselő templomban; amit helyette imádnak, az egy csalóka álkép, a szuverenitás. Ismétlem, én tudom méltányolni atyáink művét; ők őszintén akarták és megteremteni hitték a szabadságot. Hibájuk csak az, hogy a dolognak rossz oldalához közeledtek, és annak csak a felét ragadták meg. Nem szólok a tizenöt év óta követelt alkotmányos garanciák egyike ellen sem, sőt azt hiszem, hogy nem is kívántak eleget, hogy a hatalom minden közegének tényleges felelőssége és tökéletesen szabad sajtó nélkül egy ország sem birtokolja a politikai szabadság egészét; de e garanciáknak én szilárd alapot kívánnék, más szóval azt óhajtanám, hogy e garanciák ne legyenek üres szólásformák, hanem élő jogok védelmére szolgáljanak. E jogokat kell megalapítanunk, és amikor azok gyökeret vertek az erkölcseinkben, az 1852-i alkotmány elég ruganyossággal bír a közvélemény minden kívánalma keresztülvitelének lehetővé tételére.
De vajon – mondhatják – e szabadságok olyan országban, mely nem szokott hozzájuk, rendetlenség nélkül meghonosíthatók-e? A kishitűség ezen emberei előtt könnyen bebizonyíthatjuk, hogy a teljesen és őszintén megadott szabadság soha nem idézett elő zavart Franciaországban, sőt ellenkezőleg annak megtagadása volt legtöbb bajainknak kútfeje. Mi rémületes van egyébiránt abban, amit vitatunk? Vajon a fejetlenséget vagy büntetlenséget kérjük? Nem, hanem egyszerűen azt, hogy a kormányzat helyét az igazság, az állam gyámságának helyét a polgár felelőssége foglalja el. A törvényekre hivatkozás, a hatóságok erősítése, mindez hitem szerint elég biztosítékot nyújt a közbékének. A megelőzés – mondják ismét – célszerűbb az elnyomásnál; ez olyan paradoxon, amilyet még a nevelés tekintetében sem óhajtunk többé. Megakadályozni a jót, hogy elejét vegyék a rossznak is, a politika gyermekkorában is alig volna helyén; e brutális rendszert követve a világ a teremtés utáni napon állapodott volna meg. Ami szükséges, az éppen ellenkezőleg, a rossz feltartóztatása és a jó szabad mentére hagyása. És ez nem nehéz, mert az eszköz régóta fel van találva, s mindinkább alkalmazzák azt a civilizált államokban; ezen eszköz a komoly felelősség, mely anélkül, hogy lenyűgözné a becsületes embert, megfélemlíti, és amikor szükséges, csüggedésbe ejti és lesújtja a gonoszt. Legyen bár e felelősség nehézkes, legyen a törvény szigorú és a hatóság durva: mindez semmit sem tesz; a legszigorúbb törvény is mindig többet ér a legszelídebb önkénynél. A törvény ismeretes, mindenkire nézve egyenlő, meghagyja a polgárnak méltóságát és függetlenségét, s nem kényszerít cselszövésekre, hajlongásokra vagy mások kegyének vadászására. Innen van az előszeretet, mellyel a valóban szabadelvűek az igazságszolgáltatás iránt viseltetnek, és innen az idegenkedésük az adminisztrációval szemben. Szabadság és igazságszolgáltatás két elválaszthatatlan fogalom, melyek kölcsönösen feltételezik és támogatják egymást; egyik a jog, a másik a biztosíték; ugyanazon éremnek képezik két oldalát, központjuk és sugaraik azonosak.
Ha vajon igaz, hogy napjainkban a közvélemény, bármilyen gyengén is, de érdeklődni kezd az egyéni szabadságok iránt, annak megítélését az olvasóra bízom. Én, az egyszerű észlelő, azt látom, hogy egy neme az ébredésnek jelentkezik a közszellemben, melynek iránya, ha nem tévedek, ezen oldal felé halad. Tizenkét év óta egy új nemzedék lépett a világ színpadára, amely illúzióinkat, haragunkat, fájdalmainkat és emlékeinket egyaránt nélkülözi. A harminc éves férfiak csak hallomásból ismerik a szónoklatokat, melyek lelkesedést öntöttek atyáikba, és azt sem tudom, milyen véleménnyel lehetnek a parlamentáris kormányról, melynek csak romjait látták. De bármilyen is legyen az elképzelésük a múltról, annyi bizonyos, hogy a civilizáció fejlődése mellett, olyan társadalomban, mely az értelemből és a munkából él, leheletlen nem óhajtaniuk a szabadságot. Az eszmék és érdekek szükségessé teszik azt; még tegnap az iparszabadság behozatala fogadtatott örömmel, és holnap már a municipális szabadságot fogják követelni; a vallásos élet minden felől lendületnek indul; vajon megtagadhatják-e azon bilincs maradványnak széttörését, mely kötve tartja a hatalomnak éppen úgy, mint a polgárnak kezeit?
És ha mindenki követeli az őt illető szabadságot, kétségkívül nemsokára észreveszik, hogy az összefügg a többivel, és hogy közös érdekük parancsolja azoknak el nem választását. A nagyipar nem lehetséges, hosszabb tartamú ügyletek nem köthetők, ha a sajtó akadályozva van a politikai kérdések bátor megvitatásában, a kiadások ellenőrzésében, szavának az ország békéje és háborúja fölött hallatásában, és a kormányzat megtámadásában vagy védelmezésében.
A vallásszabadság maga után vonja az oktatás szabadságát; ezek viszont nem léteznek a gyülekezési és az egyesületi szabadság nélkül, melyeknek semmi haszna nincs, ha a község nem tud érdeklődni az egyház és iskola iránt. Minél előbbre haladunk a gyakorlat terén, annál inkább érezzük Mill szavainak igazságát, hogy az egyéni szabadságok feladata mindennemű foglalkozásaink alapjában megtalálható, és a jövő életkérdését képezi.
Tegyük hozzá, hogy a népek között szolidaritás létezik, mely sosem volt szembetűnőbb, mint éppen napjainkban. Nincs tudományos, ipari, tengerészeti vagy katonai felfedezés, melyet a civilizált nemzetek ne kölcsönöznének azonnal át; nagyságuknak ez adja meg becsét. Szeressük bár, vagy gyűlöljük szomszédainkat, de együtt kell velük élnünk és ugyanazon pályát kell befutnunk; elszigetelni magunkat egyenlő az elenyészésünkkel. És vajon másképp van-e az a szabadságra nézve; vajon olyan eszköz-e ez, melyet megvethetünk? Nézzük meg, mi történik Ausztriában; az államférfiak érzik itt azt, amit Napóleon oly igazán nevezett az erő tehetetlenségének; hogy megvédje magát az emelkedő ár ellen, Ausztria azon intézményekhez fordul, melyeket tizenkét évvel ezelőtt elnyomott, és csak nemrég hivatalos és sugalmazott lapjai által gúnyoltatott. Mennyi kegyetlenség, nyomor és gyalázat ki lett volna kerülve, ha ez a birodalom előbb megérti, hogy mit követel napjainkban a civilizáció!
Szabad-e az államnak visszariadni hasonló reformoktól? A közérdekre támaszkodás, a közhatalom egész teljének megtartása, a nemzeti akarat közegének maradás, de viszont megengedése annak, hogy a magánérdekek tetszésük szerint keressenek olyan kielégítést, melyet a legbölcsebb kormányzat sem adhat meg nekik: mindez olyan programot képez-e, mely valamely kormány által elfogadható? Mindez a rövidlátóknak, vagy pedig a jövőnek a politikája? Franciaországban a szabadság említésénél mindenki rögtön azon szilaj istenség alakjára gondol, kit vörös sipkával fején és dzsidával kezében festenek le; nem az volt atyáink óhajtása, és mi sem ezt keressük.
Hogy mindenki ura legyen gondolatainak és cselekedeteinek, felelettel ezekről csak a törvényszékek előtt tartozva; hogy részt vehessünk a község ügyeiben, melyek a mi ügyeink is; hogy képviselőink tényleges ellenőrzést gyakoroljanak a közügyek fölött: ez a mi eszményünk, melyben semmi forradalomszerű nincsen; ez minden alkotmányozó gyűlésé is 1789 óta; ezt akarta Mirabeau, Malouet, Clermont-Tonnerre, Royer-Collard, Benjamin Constant, Foy tábornok és mindazok, akiket Franciaország szeretett, akik Franciaországot tiszteletben tartották. Mikor jön el már az a kormány, mely e mély és legitim óhajtást meghallgassa?
Nálunk e politika mindig fegyverben van; azt hinnénk, hogy rendes párbajt folytat a pártokkal; szenvedélyeikkel és eszméikkel ellenkező eszméket és szenvedélyeket állít szembe, és a véres harc rendszerint a harcolók közös tönkrejutásával végződik. Így nem lehet állandó és a jövőt biztositó épület alapját megvetni. Hagyjátok meg a pártoknak szenvedélyeiket, sajátítsátok el igaz és nemeslelkű eszméiket, és nemsokára lefegyvereztétek és nemesen meggyőztétek azokat, akiktől féltetek. Miért ne térnénk e termékeny útra, miért ne törekednénk a kedélyek kibékítésére, hogy Franciaország végre egy nép és egy haza legyen?
„Mindig mások szabadságát védelmeztem,” mondta Burke, és nemes jelszavát minden államférfi magáévá tehetné. Szép az, ha a világnak gazdag és iparos országot, hős hadsereget, hatalmas tengerészetet, fényes városokat és díszes emlékeket mutathatunk fel; de még ennél is nagyobb és a csodák csodája az erő, mely azokat létrehozta. Ez az erő, melyet eléggé nem kimélhetünk (ez a politikának minden titka), de amelyet igen sok kormány félreismer és elhanyagol, az egyén, és ha igazság az, amit a tudomány előttünk bebizonyít és a történelem hangosan felemlít, úgy az is igaz, hogy a vallás, az erkölcstan, a politika, az ipar, a tudományok és a művészetek terén az egyén semmi a szabadság nélkül!