John Stuart Mill a szabadságról

Humboldt eszméi észrevehető befolyást gyakoroltak Mill-nek A szabadságról írt munkájára.¹ Mint bátor közgazdász és lángelméjű bölcselő, John Stuart Mill tágabb körűvé tette a feladatot. Nemcsak az államot, hanem a társadalmat is jogos korlátok közé akarja ő szorítani; már kifejezéseinek tisztasága elárulja, hogy angol és nem német, és hogy oly országban él, ahol gondolatait mindenki teljes világosságba helyezheti. Azonban e különbségek mégis csak külsőleg léteznek; ha az alak nem is ugyanaz, az alap közös; Mill más úton, de egyazon következtetésekhez jut, mint Humboldt.

A tárgy, melyet maga elé tűz, mint mondja, megvizsgálása azon hatalom természetének és korlátainak, melyet a társadalom jogosan gyakorolhat az egyén fölött:

Olyan kérdés ez, mely ritkán volt tárgyalva, és alig olykor általánosságban megvitatva, pedig titkos jelenléte által folyvást a legnagyobb befolyással van korunk gyakorlati vitáira, s a jövőnek tagadhatatlanul fő életkérdését képezi. Éppen nem mondhatjuk újnak, mert hiszen bizonyos tekintetben ez osztja meg az emberiséget a legrégibb időktől fogva, de a haladás azon fokán, melyre a népfajok műveltebb osztályai jutottak, új alakban jelentkezik, s azért egészen más és alaposabb tárgyalást igényel.

Hol vannak tehát a határok, melyeknél a társadalomnak meg kell állapodni, melyek előtt a közvéleménynek is el kell ismerni illetéktelenségét? Mill könnyűnek tartja ezeknek meghatározását. Az egyedüli ok, mely feljogosíthat egy embert, vagy emberi társulatot mások szabadságának korlátozására, az önvédelem szükségessége, a „self-protection". Civilizált társadalomban az állam csak azon okból avatkozhat az egyén életébe, hogy megakadályozza őt mások megkárosításában. Lehet-e arra kényszeríteni a polgárt, hogy tegyen vagy elmulasszon valamit, mert az érdekében áll, mert attól függ jóléte, mert a közvélemény igazságosnak találja, hogy e tekintetben engedelmeskedjen a hatalomnak? Nem, válaszolja Mill; ezen különleges okok lehetnek ugyan helyesek, de nem képeznek jogcímet az államnak cselekvése feljogosítására. Magaviseletünknek a társadalom ítélete alá tartozó egyetlen része az, mely másokat is illet; ami pedig csak ránk vonatkozik, az a magunkén kívül nem esik más joghatóság alá. Az egyén ura önmagának, testének és lelkének; szuverenitás ez, melynek megsértése senkinek nem áll jogában.

Mindnyájunk számára létezik tehát egy fenntartott terület, melyre a társadalom nem léphet igazságtalanság nélkül: s ez életünknek azon része, mely csak önmagunkat, vagy másokat legfeljebb közvetve illet. Íme, ez a szabadság birodalma. Semmi nem igázhatja le a gondolatot és lelkiismeretet, mert ezek személyes dolgok; semmi sem akadályozhat bennünket bármely tárgyra vonatkozó véleményünknek a kijelentésében; semmi nem gátolhatja meg azt, hogy bárki tetszése szerint válassza meg foglalkozását és úgy rendezze be életét, amint neki tetszik; senkinek nem szabad útját állni annak, hogy valamely polgár másokkal egyesülhessen egyéni szabadságaik közös élvezésére. Az mit sem tesz, hogy bizonyos egyén, vagy éppen a többség eljárásunkat esztelennek, visszásnak, veszélyesnek találja; amíg nem sértjük meg mások szabadságát, mindenkinek szabad ugyan bennünket gáncsolni, de senkinek sincs joga azt mondani, hogy „ezt tedd meg, azzal pedig hagyj fel.”

Bármilyen is legyen kormányzatának alakja, minden társadalom, mely nem tiszteli ezen szabadságot, nem szabad társadalom; szabaddá csak akkor lesz, ha a fennebbi jogoknak abszolút, feltétlen érvényét elismeri. Jólétünket azon úton megvalósítani, amelyet tetszésünk szerint választunk, nem tartva semmitől, míg nem hatolunk idegen jogkörbe: ez az egyedüli szabadság, mely nevére érdemes. Minden egyéb puszta, lelketlen bálvány azok számára, kik szavakkal engedik magukat kifizettetni.

Elméletben senki sem tagadja meg ezt az elvet, és mégis, ahogy azt Mill megjegyzi, napjainkban minden civilizált népnél létezik hajlandóság az egyénnek a társadalom alá vetésére a közvélemény és a törvények ereje által. Bizonyos tekintetben még nagyobb a türelmetlenség az Egyesült Államokban, mint vén földrészünkön. Amikor a demokrácia azt hiszi, hogy igaza van, könnyen zsarnokká válik és nem tűri meg az érzelmek különféleségét. Itt rejlik a zsarnokság csírája, melyet Mill megjelöl; e társadalmi erőszakosság ellen tiltakozik ő lángelméjének egész erélyével.

Mindenekelőtt védelmezi a gondolat és a szólás szabadságát. Ez látszólag bölcsészeti tétel, holott a valóságban időnknek nagy és kiemelkedően gyakorlati kérdése, ugyanis ez a szabadság foglalja magában a vallás, a tanítás, a sajtó szabadságát, minden jogoknak e feltételeit s garanciáit. Mill éppen olyan szabatossággal, mint ügyességgel oldja meg feladatát. Szerinte a gondolat és a szólás szabadsága korlátlan jog. Ha az egész emberiség egyetlen ember kivételével egy nézeten volna, az emberiséget nem illetné meg az a jog, hogy ezt az embert hallgatásra kényszerítse; mert amikor ő beszél, a saját szabadságával él és nem követ el senkin sérelmet. Mill ennél is tovább megy; szerinte ezt követeli nemcsak az egyén joga, hanem a társadalom érdeke is. E kevéssé érzett igazság kimutatása végett Mill három hipotézist állít fel és azokkal bizonyítja be, hogy semmi esetben sem célszerű elhallgattatni azt, aki nyilvánosan ki akarja fejezni véleményét. Lehetséges ugyanis, hogy e vélemény helyes; tagadni e lehetőséget annyi, mint magunknak csalhatatlanságot követelni. Hasztalan hivatkoznak nagy frázisokkal a vallásra, az erkölcsiségre és a társadalom érdekére. Szókratész mint hitetlen és az ifjúság megrontója szenvedett halált, Jézust mint istentagadót feszítették keresztre. Vajon több szellemmel bírunk-e mi, mint az athéniak, vajon vallásosabbak vagyunk-e, mint a zsidók? Megtérése előtt Szent Pál a keresztények első üldözői közé tartozott; Marcus Aurelius mint istenteleneket és lázadókat végeztette ki a mártírokat. Ilyen példák megtaníthatnak bennünket a szerénységre és a szólásszabadság elfogadására. A régiek „igazságai” között hány olyan van, melyet mi otromba abszurditásnak tartunk? És ki tudja, a napjainkban bölcseknek és csalhatlanaknak tartott nézetek közül mennyi fog húsz év alatt az elavult s veszélyes dőreségek közé vándorolni.

De tegyük fel, hogy a kérdéses vélemény téves; az mégis tartalmazhat részben igazságot; az emberi ismeretek történelme mutatja, hogy a hiba általában nem egyéb, mint a dolgok hiányos felfogása, az igazság egyik oldalának aránytalan megnagyobbítása. A politikai tudomány el van árasztva állítólagos axiómákkal, melyek se feltétlenül helyteleneknek, sem igazaknak nem mondhatók, s amelyek éppen a valóság és a tévedés ezen összevegyülése által tévesztenek meg bennünket. A szólásszabadság megakadályozása arra kárhozlatna, hogy soha ne szabaduljunk meg e zavarból.

Tegyük fel végül, hogy az adott közvélemény maga a tökéletes igazság, s hogy (amit feltennünk nagy merészség) arról egészen bizonyosak vagyunk; a szólásszabadságot ekkor is meg kellene engednünk. Miért? Mert az igazság nem valami kézzelfogható dolog, nem bűvös szólásforma, melynek említése már csodákat művelhetne. Hogy az igazság lelkünkre hasson, szükséges, hogy meggyőződéssé váljék, hogy szívünkbe vésődjön és egy részét alkossa életünknek. Nem bizonyítja-e azt a történelem, hogy amely országban a tévtanokat üldözték, ott a hit is meggyengült? Nem látjuk-e, hogy mindenütt, ahol a sajtó néma, a romlottság, a hanyatlás következik be? Mint fény árnyék, úgy igazság tévedés nélkül nem létezik; az egyiknek elnyomása mindkettőnek kialvását vonja maga után.

Mill igazsággá változtat át egy szofizmát is, ami bár divatos, de nem kevésbé hamis. A szólásszabadság – mondják – megengedhető, de csak ha mérsékelik. Legyen, dehát mi eszközölheti ezt a mérséklést? Egyetlen érvnek el nem hanyagolása, semmi ténynek el nem nyomása, az ellenkező véleménynek gúnytárggyá nem tétele, alaptalan okoskodásoknak mellőzése: ezek nagyon helyes feltételei az igazság felfedezésének, azonban kénytelenek vagyunk bevallani, hogy minden vitában azokat mindkét oldalon egyenlően elfelejtik. Legalább – mondják – ismét tiszteletben kellene tartani a jellemet, mellőzni az epésséget és a becsületsértést. Igen helyesen – válaszolja Mill – csakhogy a fegyverek legyenek egyenlők mindkét félnél és ne tekintsék erőszakosságnak, kihágásnak, alávalóságnak az egyiknél azt, amit a másiknál buzgalom, nemes hév és szent indignáció névvel illetnek. Mindezekre nézve csak egy bíró létezhet; s ez nem a törvény, hanem a közönség.

A gondolat és szólás szabadsága után Mill áttér a cselekvés szabadságára. Itt is ugyanaz a feladat és ugyanazon érvek döntenek. Ha hasznos különböző vélemények létezése, nem kevésbé szükséges, hogy változatos cselekvések is legyenek, és – mindenkor fenntartatva mások jogkörét – szabad tér engedtessék a szeszély és az elme játékának. Az egyéniség, vagy más szóval az eredetiség feltétele és lételeme mindannak, amit tudományok, művészetek, nevelés és polgárosodás neve alá foglalunk. Ez az, amit nem látnak be a szocialisták, akik az emberiségből mozdulatlan tömeget akarnak alkotni; ez az, amit nem értenek meg a politikusok, akik magukat hiszik az egyedüli bölcseknek és okszerűen cselekvőknek, és akik a társadalmat örömest átalakítanák egy katonai ezreddé; ez az, amit nem érez maga a társadalom sem, mely csodálkozik azon, hogy iránya nem tetszik mindenkinek; mely fél az eredeti szellemektől, bárha csakis általuk halad előre.

Nem az a fontos dolog, mondja szokott mélységével Mill, hogy mit tesznek, hanem hogy mik az emberek. Mindazon művek közül, melyeket kezeink alkotnak, legnagyobb maga az ember. Ha közelebbről olyan gépeket találnának fel, melyek gabonát vetnek, harcolnak, pereket folytatnak és ítéletet mondanak, templomokat építenek és azokban térdre hullanak: ezek a gépek, melyek mindent megtesznek, amit mi, érnének-e annyit, mint az emberi lények legutolsója? Az emberben egyébnek is kell lenni, amiből tettei erednek; erőnek, mely ezen tetteket létrehozza; és ezen erő az egyéniség, vagy más név alatt a szabadság. Az emberi természet nem gép, megnyilvánulásaiban és munkájában nem változatlan, hanem szüntelen növekedő és változó élettel bír. Ez függetlenséget kíván meg, hogy minden irányban kiterjeszkedhessen.

De, mondják a politikusok, miért is ne szabályozhatná ezt a fejlődést az állam, mely a társadalomnak minden ismerete és segédeszköze fölött rendelkezik? Mert nem tudja, és nem tudhatja, hol fogja magát kivetni azon nedv, mely a fa belsejében folydogál. Az emberiség nem hasonlít a géphez, melyben minden résznek működését ismerjük, holott senki nem tudja azt, mi forr az ember szellemében. Az állam látja a múltat, de mitsem tud a jövőről: minden, amit állítólagos bölcsességével tehet, az, hogy a társadalmat a már elkészített barázdában tartsa és mozdulatlanságra kárhoztassa, ami élőlényre nézve annyi, mint a halál. E részben, teszi hozzá Mill, intő példaként szolgálhatnak a Kínaiak, egy sok tehetséggel, sőt, némi tekintetben mély bölcsességgel megáldott nemzet, mely e tulajdonságait leginkább azon ritka szerencsének köszönheti, hogy már igen korán kiemelkedően jó szokásokra tett szert, melyek nagyrészt olyan férfiaktól származtak, kiket bizonyos megszorításokkal még a legfelvilágosultabb európai is bölcseknek és bölcsészeknek kénytelen elismerni. Nevezetes e szokásokban azon intézmény, mely szerint a község minden egyes tagját a bennük foglalt lehető legnagyobb bölcsesség részesévé igyekszenek tenni; azok számára pedig, akik abból legtöbbet sajátítottak el, biztosítják a hatalom és tisztesség polcait. Kétségkívül azon nép, mely erre képes, feltalálta az emberi haladás titkát, és azt hihetnénk, hogy állandóan meg is maradt a világ művelődési mozgalmának élén. Pedig éppen ellenkezőleg, a Kínaiak megtorpantak, és évezredek óta egy lépést sem tettek előre; és ha valaha megindulnak a haladás útján, az csak idegenek közbejöttével történhet. Reménységen felül sikerült nekik az a cél, amin jelenleg az angol filantrópok olyan szorgalmasan fáradoznak, t. i. az emberek egyenlősítése; náluk már gondolkozásban és magaviseletben is mindnyájan ugyanazon elveket követik. Korunk közvéleményének uralma szervezetlen alakban éppen az, amivé a kínaiak nevelési és politikai rendszerei szervezett formákban fejlődtek, s ha az egyéniség nem rázza le jármát, Európa nemes múltjának és a kereszténységnek dacára abba az állapotba jut, amelyben Kína tesped.

Az eddigiekből látjuk, hogy Mill a társadalomnak azokat a határokat tűzi ki, melyeket Humboldt az államnak szabott meg; és igaza van. Hogy jámborok, műveltek, becsületesek, szorgalmasak legyünk, ez kétségkívül mindenkinek érdekében áll, de vajon ad-e ez az érdek szomszédomnak jogot arra, hogy nekem megszabja a magaviseletemet és az eszméimet? Van-e jogom valakit arra kényszeríteni, hogy úgy gondolkozzon és cselekedjen, ahogyan én? És ha ez nincs az egyénnek hatalmában, hogyan illetné meg a társadalmat, mely nem egyéb, mint az egyének halmaza, vagy az államot, mely a társadalom orgánuma? Van-e ezen független egységekből alakult összeségben olyan misztikus erő vagy jog, mellyel az egységek egyike sem bírna? Nyissátok fel a történelmet. A társadalmi érdek nevében ragadta az állam kezei közé a vallást, erkölcsöt és ipart, és mi lett ennek az eredménye? Hogy az embereket vallásosságra kényszerítsék, a vérpadhoz, száműzetéshez és inkvizícióhoz kellett fordulni, és arattak ezek által hitetlenséget, babonát és tudatlanságot. Az erkölcsiségről való gondoskodás minden intézmények legerkölcstelenebbjéhez, a rendőrséghez vezetett. Azok-e a felvilágosult nemzetek, melyeknél a kormányok elnyomják a sajtó túlkapásait és csak az igazságot hagyják szabadon? E kérdésre válaszul előttetek áll Ausztria és Oroszország! És keressetek végül olyan országot, melyben a nemzeti munkát tilalmakkal és monopóliumokkal támogatják; vajon munkás és szorgalmas polgárokat, vagy pedig tunya és nyomorult népet fogtok-e benne találni? Ezeknek az örökös számítási hibáknak az okát könnyen beláthatjuk. A dolgok természetét nem lehet kényszeríteni; a vallás, erkölcs, igazság, művészet és tudomány nem jelvények, melyeket felsőbb rendeletből a sapkáinkon viselhetünk, hanem érzelmek, eszmék és akaratok, melyeknek székhelye az egyén szívében és szellemében van, melyeket csak a szabadság szül és táplál. Erőltetni az embereket a hitre, érzelemre és szabadságra annyi, mint arra kényszeríteni őket, hogy legyenek szabadok. Rousseau, nem tartva a paradoxonoktól, Társadalmi szerződésében eddig ment el anélkül, hogy észrevette volna annak logikai és anyagi lehetetlenségét, hogy belátta volna, miként nem egyeztethetünk össze két olyan kifejezést, melyek egymásnak ellentmondanak és egymást kizárják. Kétségbevonhatatlan igazságok ezek, csakhogy Franciaországban három évszázad szokásai és előítéletei harcolnak ellenük.

Van egy sarkpont, melyet Humboldt mellőzött, míg Mill bámulatos ügyességgel érint meg. Nem elegendő meghatározni az állam és az egyén jogkörét; van a kettő között egy semleges tér, de amelybe az állam magát már rég behelyezte. Mill ki akarja onnan űzni az adminisztrációt, hogy nagyobb teret nyújtson a szabadságnak. Ellenvetései, melyeket az állam beavatkozására vonatkozóan felhoz, eredetiek és megérdemlik figyelmünket. Ahogy írja:

Mindenekelőtt valahányszor az egyének helyesebben intézik el valamelyik dolgot, mint az állam, és rendszerint így szokott lenni, bízzátok azt a magánvállalkozókra. Százszor is megvitatták ezt a nemzetgazdasági problémát, és a tapasztalás mindig az adminisztráció ellen nyilatkozott, úgyhogy szükségtelen is erről többet szólni.

A második ellenvetés inkább megközelíti tárgyunkat. A társadalomban nagy számmal léteznek olyan ügyek, melyeket az egyének talán kevésbé jól végezhetnek el, mint a hatósági közegek, de amelyeknek a polgárokra bízása mégis kívánatos. Mill példaként felhozza a polgári esküdtszéket, a municipális közigazgatást, kórházakat, jótékony intézeteket, takarékpénztárakat. Számos üzletágat csatolhatnánk még ide, mint pl. a biztositó intézetek, bankok, a vasúti és hajózási társulatok. Nemcsak szabadsági, hanem közművelődési és fejlődési kérdések is ezek. A község és a társulás, íme az a két iskola, melyekben a polgár kiképezheti magát a nyilvános életre; íme a foglalkozás, mely kiragadja őt egoizmusából vagy családjának szűk köréből; itt tanul ő meg a közérdek szempontjából cselekedni, itt találja meg hazáját s lelkesül érte. Vegyétek ezeket el, és a szabad alkotmány se nem fejlődhet, se magát fenn nem tarthatja, ahogyan ezt Franciaországban már tapasztaltuk. Ha az egész nyilvános élet egy szószéken van összpontosítva, az ország két részre, a kormányra és az ellenzékre oszlik, s ezen utóbbi ellen, melyet az elégedetlenségnek, a megtorlási és dicsvágynak minden neme növel, a kormány vak, és előbb-utóbb tehetetlen ellenállásra lesz kényszerítve. Osszátok szét a folyót ezer csatornára, melyek mindenfelé elviszik a termékenységet; ez az egyetlen eszköz annak elhárítására, hogy idővel az összetorlódott hullámok ne áradjanak ki és ne romboljanak le mindent. Egy másik nem kevésbé nyomós ok az állam beavatkozásának korlátozására az, hogy hátrányos szükség nélkül növelni az adminisztráció hatalmát. Minden újabb működési ágazat, mely által a kormány cselekvési köre tágul, csak az emberi vágyakra és félelmekre gyakorolt befolyását növeli.

Ahogy Mill mondja:

Ha az utak, vasutak, a bankok, biztosító intézetek, a nagy részvénytáraságok, az egyetemek és a jótékonysági intézetek mind a kormány tevékenységének kifolyásai volnának; ha ezenfelül még a municipális testületek és a helyhatóságok is a központi kormányzat fiókjaivá válnának; ha mindazon különféle vállalatok tisztviselői a kormánytól várnák kinevezésüket, fizetésüket és előléptetésüket, maga a sajtószabadság és a törvényhozás népszerű szerkezete sem volna képes meggátolni, hogy Anglia vagy bármely más ország csak névleg legyen szabad. És a baj annál nagyobb volna, minél hatékonyabb és tudományosabb szerkezettel bírna a kormánygépezet, s minél ügyesebb intézkedések állnának fenn aziránt, hogy csakis a legképesebb egyéneket szerezzék meg hozzá eszközként. Ha az ország minden kitűnő tehetségét kormányhivatalokra lehetne szorítani; ha minden olyan társadalmi ügylet, melynek elintézése rendszeres együttműködést és kiterjedt, sokoldalú ismeretet igényel, a kormánytól függene, és ha a kormányhivatalokat általában a legképesebb egyének töltenék be, úgy a puszta szemlélődés kivételével, az ország magasabb műveltsége és gyakorlati értelmisége egyedül egy nagy számú hivatalnok-testületben központosulna, melyet aztán a nagy közönség minden kérdésben irányadóként tekintene; a tömeg attól várna útmutatást teendőire nézve, a tehetséges nagyravágyó pedig személyes előléptetést.

E bürokrácia körébe bejutni és ott magasabbra emelkedni képezné a nagyravágyás egyedüli tárgyát. Ilyen rendszer mellett nemcsak a korlátokon kívül álló tömeg lesz képtelen –a gyakorlat tapasztalása hiányában – a bürokrácia működési módját megbírálni vagy korlátozni, hanem még olyan esetben is, amikor a zsarnoki intézmények eshetőségei vagy a népintézmények természetes fejlődése folytán újítási hajlammal bíró uralkodók jutnak hatalomra, olyan újítás, mely a bürokrácia érdekeivel ellenkezik, nem lehetséges.

Az ilyen állapot szomorú példáját nyújtja az orosz birodalom, miként azt a szemtanúk leírásai tanúsítják. A cár maga sem tehet semmit a bürokrácia ellen; Szibériába küldheti ugyan annak bármely tagját, de az egész nélkül, vagy éppen akarata ellenére nem kormányozhat. Minden rendeletét hallgatólagos vétóval illetheti a félelmes testület, amennyiben nem teljesiti. A civilizáltságban előrébb haladt vagy élénkebb ellenállási szellemmel bíró országokban, ahol a nép megszokta, hogy mindent a kormány tesz helyette, vagyis inkább hogy ő maga semmit sem tesz anélkül, hogy a kormánytól nemcsak engedelmet kérne, hanem hogy még a cselekvés mikéntjét is meg ne tudakozná, az ilyen nép természetesen a kormányt teszi felelőssé mindazon bajért, mely őt éri, és ha e bajok meghaladják béketűrését, feltámad a kormány ellen és kitör a forradalom; mire aztán akad valaki, aki a nemzettől nyert jogos hatalmánál fogva, vagy anélkül is a kormányra lép és rendeleteket oszt a bürokráciának, és minden körülbelül úgy folytatódik, mint azelőtt; a bürokrácia nem változik, és senki nem is képes helyét elfoglalni.

Egészen másként áll a dolog olyan népnél, amely megszokta az ügyeit önmaga intézni. Ha az amerikaiak egyszerre csak kormány nélkül maradnának is, minden kis testület képes lesz magának náluk azonnal kormányt teremteni, s bármely közügyét elegendő renddel, értelemmel és határozottsággal intézni. Ilyennek kellene lenni minden szabad népnek; amely nép erre képes, bizton remélheti, hogy szabad lesz; az ilyen nép sem egyesek, sem valamely testület előtt nem fog szolgailag meghajolni, csak azért, mert ez utóbbiak képesek a központi kormány rúdját megragadni és irányítani. Semmiféle bürokrácia sem kecsegtetheti magát azon reménnyel, hogy az ilyen népet olyan tettnek elkövetésére vagy olyasvalaminek eltűrésére bírhatja, ami neki nem tetszik.

Ahol azonban mindent a bürokrácia végez, ott semmi sem létesülhet, amit a bürokrácia valóban ellenez. Az ilyen országok alkotmánya nem egyéb, mint a nemzet tapasztalásának és gyakorlati ügyességének szerves összpontosítása egy fegyelmezett testületben, melynek feladata a nemzet többi részét kormányozni, és minél tökéletesebb ez a szervezet magában véve, minél nagyobb képességgel bír a különböző osztályok legkitűnőbb tehetségeit magához édesgetni és ügyének megnyerni, annál tökéletesebb mindenkinek a szolgasága, még magának a bürokráciának tagjait sem kivéve. Ugyanis a kormányzók épp olyannyira rabszolgái saját rendszerüknek és fegyelmüknek, mint amennyire rabszolgáik nekik a kormányzottak. Egy kínai mandarin épp úgy a zsarnokság teremtménye és eszköze, mint a legegyszerűbb földműves. Az egyes jezsuita az alacsonyságig rabszolgája a rendnek, pedig maga a rend csak tagjainak együttes hatalmáért és fensőbbségéért áll fenn.

…Valamely állam csak annyit ér, amennyit alkotóelemei, az egyének érnek, és az olyan állam, amely polgárai értelmi fejlődésének és fensőbbségének érdekeit képes háttérbe szorítani, valamivel több kormányzati ügyesség, vagy ennek azon látszata előtt, melyet az ügy kezelése részleteiben a gyakorlat nyújt; az olyan állam, mely az embereket eltörpíteni iparkodik, hogy így, ha mindjárt jótékony célokra is, annál engedelmesebb eszközként használhassa őket, csakhamar kénytelen lesz belátni, hogy kis emberek soha sem voltak képesek nagy dolgokat létesíteni, hogy a gépezet tökéletessége, melynek mindent feláldozott, végül mitsem használ, mert hiányzik az életerő, melyet, hogy a gépnyugodtan működhessen, önmaga erőszakosan megsemmisített.

Mill munkájának e zárszavai határozott megtagadását foglalják magukban korunk filozófiájának; ő szembeszáll az árammal, ellenszegül a szárazföld mindenható közvéleményének, mely tért foglal Angliában is. A politikusok nem fognak mellette lenni. Szüntelen ismételni fogják minden hangnemben, hogy a népek nem képesek önmaguknak a vezetésére; a teoretikusoknak azt mondják, hogy mindez kis mértékben félelmes; ha a baj egyszer jelezve s az igazság felismerve van, a siker csak idő kérdése; ezen teoretikusok, akiket nem méltányolnak a törpe s mégis dölyfös szellemek, mindig azok, akik megírják a darabot, melyet a jövő fog eljátszani.

Az egyedüli ellenvetés, melyet Millnek tehetünk, meghagyva neki a felelősséget néhány részletes eszméjéért, az, hogy ő csak egyik oldalát mutatja fel a kérdésnek. Látjuk nála a szabadságot, de az államot nem. A kormány úgy jelenik meg, mint ellenség, mely ellen harcolni kell; az adminisztráció mint seb, mely begyógyítandó. Ez volt a század elején a francia nemzetgazdák véleménye is, de nem érvényesíthették azt, mert igen messze megy; napjainkban meg van a hajlandóság az ellenkező túlzásba esésre, de e hajlandóságban nem éppen minden tekinthető tévedésnek.

Lábjegyzetek

1. John Stuart Mill, On Liberty, London, 1859. ↩