A görögöknél és a rómaiaknál (ezek a mi politikai őseink) az állam csak látszólag hasonlít a jelen kormányrendszerekhez. Nagy távolság választja el egymástól a két társadalmat. A régieknél hiányzik az ipar és kereskedelem, és a földművelés rabszolgák kezére van bízva; nem becsülnek, nem óhajtanak egyebet a kényelemnél; háború és politika a rómainak egyedüli foglalkozásai. Amikor nem harcol a távolban, a köztéren találjuk öt szuverenitásának örökös gyakorlatában. Polgárnak lenni nála funkció; mint választó, szónok, esküdt, bíró, tisztviselő és szenátor, a római csak egy erénynek, a patriotizmusnak, s egy hibának, a nagyravágyásnak van és lehet birtokában. Tegyük hozzá, hogy a középosztálynak nyoma sincsen, valamint hogy Rómában a legnagyobb nyomorral a legpazarabb bőség szomszédos, és beláthatjuk, hogy a régieknél a szabadság nem egyéb néhány kiváltságos uralmánál.
Ilyen kormányrendszer alatt nem képzelhető, hogy valaki jogokkal bírjon a közösséggel szemben; az állam korlátlan ura a polgároknak. Nem mondhatni ugyan, hogy a római el van nyomva, de ha vannak jogai, azokat nem mint ember, hanem mint szuverén gyakorolja. Atyái vallásán kívül más nem jut eszébe: egyedül a capitolium-i Jupiter védelmezheti meg Romulus gyermekeit. A gondolat azonban nincs korlátozva, mert a fórumon mindent el lehet mondani; a szó nyilvános, az ékesszólás kormányoz. A szabadság nincs fenyegetve, senki nem meri a polgárt illetni, mégha rongyokba van is burkolva. Olyan szélsőségig viszik a római név tekintélyét, hogy még a büntetés is megtorpan a bűnös előtt. Ha az elítélt lemond polgári állásáról, mint egy király, ki otthagyja trónját, és valamely más városban keres otthont, akkor a törvény nem ismeri őt többé és a nyilvános megtorlás le van fegyverezve.
Nem igen szükséges ítéletet mondanunk e régi alkotmányok fölött, melyek reánk nézve csakis a különösség érdekével bírnak. A mi szükségeink és eszméink különböznek a régiekéitől; az iparűző és kereskedő társadalomnak több dolga van, hogysem napokat tölthetne el henyélve a fórumon; a közügyek csak egy kis részét foglalják el életünknek; előbb emberek vagyunk, és csak azután polgárok, s ha a jelenkor gyermekeinek vannak politikai igényei, ezek nem annyira az önmaguk általi kormányzásra, mint inkább a kormányzás ellenőrzésére vonatkoznak. Másfelől a könyvnyomtatás feltalálása véget vetett a köztér fontosságának, s teremtett egy erőt, mely félelmesebb, mint a szószék köré gyűlt plebejusok százai, ez pedig a közvélemény, ez a hozzáférhetetlen elem, mellyel mégis számolnunk kell. Végül a vallás reánk nézve nem puszta szertartás, hanem kötelességeket szab elénk és jogokkal ruház fel, melyekre nem terjed ki az állam hatásköre. A hajdankor utánzása tehát csak tévedések közé vezethet bennünket; eléggé tapasztalták ezt atyáink, amikor ügyetlen törvényhozók megkísérelték őket spártaiakká és rómaiakká változtatni; sőt, ebből az antik kovászból nekünk is több maradt fönn, mint amennyit a mi társadalmunk megtűr.
Míg Róma köztársaság, vagyis mindenható arisztokrácia volt, a nemesség nem érezte államelméletének veszélyeit szuverén szabadságának élvezetében; ez a maroknyi kiváltságos kifosztotta a világot anélkül, hogy sokat törődött volna a szolgasággal, melyet magán kívül elterjesztett, és a korrupcióval, melynek magvait elhintette a nép között. De amikor a nép megtanulta magát áruba bocsátani, elég volt egy merész kéz a hatalmas családok monopóliumának eltörlésére; az általános szolgaság nyomása eltaposta a római szabadságot; minden provinciává lett, melyben az uralkodó szeszélyén kívül semmi más törvénynek nincs érvénye.
Hogy miféle lehetett ez a zsarnokság, ami mindenre kiterjedt, mely alól csak a halál nyújtott felszabadulást, azt nehezen tudjuk elképzelni mi, kik a kereszténység által megszelídített, valamint más szabad és keresztény népek szomszédsága által mérsékelt társadalom közepette élünk. Minden Caesar kezeiben volt, hadsereg, pénzügyek, kormányzat, igazságügy, vallás, nevelés stb., a legutolsó polgár vagyonáig és életéig. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a rómaiak az imádat érzetével közeledtek császárukhoz, és életében Numen-t, védő istenséget, halála után pedig Divus-t, a birodalom felett őrködő szellemet láttak benne; a hivatalos nyelvüköni isteni az a kéz, mely kiadja a törvényeket; jóslatoknak tartják a császár szavait és fennhéjázó címei által ez a halandó szuverén még az isteni örökkévalóságot is magának tulajdonítja.
És miként kormányzott a császár? Az első Caesarok alatt személyesen, mint ezt megítélhetjük Traianus-nak Pliniushoz írt leveleiből; később, amint az utolsó municipális jogok is elenyésztek, a közigazgatás, a hivatalok gondolkoznak és cselekszenek mindenki helyett. Tanulmányozva az inskripciókat, melyek Theodosius vagy Iusztinianosz kódexeiben fennmaradtak, a centralizációnak egy nemével találkozunk, mely folyvást nagyobbodva, rémítő gyámsága alatt megfullasztja a társadalmat. Ha helyes fogalmat akarunk alkotni magunknak arról, hogy milyen lehetett a császárság állapota a barbár invázió korában, gondoljunk a mai Kínára. Megtanulhatjuk e példán, hogy bizonyos századokban a kormány túlkapásai miatt a legbölcsebb és legértelmesebb tisztviselők által alkalmazott intézkedések is megfoszthatnak egy engedelmes népet életerejétől, és azt szolgaságba és halálba vezethetik.
A birodalom hanyatlásának okai között nem utolsó helyre kell tennünk a hamis elképzelést, melyet a rómaiak maguknak alkottak az államról. Ez a népszuverenitás régi felfogása volt. Elméletben a köztársaság mindig fennállott, a fejedelem nem volt egyéb a demokrácia képviselőjénél, a plebs állandó tribünjénél. A harmadik század jogászai, miután tanulmányozták a császári hatalomkört, arra a következtetésre jutottak, hogy az ő akarata törvény erejével bír, quod principi placuit, legis habet vigorem1: ennek okát abban találták, miszerint a nép a fejedelemre ruházta minden hatalmát. Íme, a legnagyobb szabadságból leszármaztatott legterhelőbb szolgaság! Ezen elmélet ellen, mely letiporta őket, a rómaiak soha nem tiltakoztak. Tacitus sajnálja a köztársaságot és gratulál Traianusnak, aki egyesített két dolgot, a fejedelemséget és a szabadságot, melyek addig Rómában nem jelentkeztek együtt; de nem képzeli, hogy korlátozni lehetne a szuverenitást. Megosztott, évente választható és felelős hatóságok: ez minden, amire a régiek bölcsessége kiterjedt; ez volt a polgár függetlenségének politikai garanciája, melynek megdöntésével minden visszahozhatatlanul elveszett.
Új vallás volt szükséges, hogy a világ az államnak helyesebb ismeretéhez juthasson. Az evangélium megdöntötte a régi eszméket, és ezzel szétrombolva azt a társadalmat, előkészítette az új korszak kezdetét. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” Ezek a gyakran ismételt szavak magukban foglalták a római politikának megcáfolását és a hadüzenetet a császári despotizmus ellen. Valóságos forradalom volt ez; ott, ahol erőszakos egység uralkodott, a kereszténység elkülönülést hirdetett; ezután ugyanazon emberben meg kellett különböztetni a keresztényt és a hívőt; tiszteletben kellett tartani a keresztény jogait és meg kellett hajolni az egyén lelkiismerete előtt.
Nem is ringatták magukat ez iránt tévedésben a császárok, a nagyok közülük még kevésbé, mint a többiek. Innen veszi a keresztények üldözése azon jelleget, melyet eddig nem méltattak elég figyelemre. Helytelenül keresik a fejedelmek szenvedélyében és kegyetlenségében az üldözések okát. Ez a bűn egészen politikai volt; az állam, a megsértett szuverenitás és a megszegett törvények nevében börtönözték be és öldösték le a keresztényeket. Ha eltekintünk a szörnyeteg Nérótól, ki elsőként üldözte a kereszt híveit, hogy a nép gyűlöletét egy megvetett hitfelekezetre irányítsa, nem a keresztények által körbevett Commodust, nem a csak szíriai istenségével foglalkozó Heliogabalust, nem Caracallat, mert e fivérgyilkos uralkodása alatt senki nem szenvedett vértanúságot, hanem a legbölcsebb fejedelmeket és a legnagyobb adminisztrátorokat, Traianust, Marcus Aureliust, Severust, Deciust és Diocletianust találjuk a keresztények gyilkosai között. És miért? Mert minden áron fenn akarják tartani az állam egységét; ez az egység pedig abszolút; a lelkiismeretet járuléknak tekinti és az egész embert kívánja magának.
A keresztényeket azzal vádolták, hogy istentagadók, az állam ellenségei, lázadók és törvényszegők. E vádakat, melyek számunkra éppen oly gyermekeseknek, mint gyűlöleteseknek tűnnek, a rómaiak indokoltaknak tartották, és saját szempontjukból igazuk volt. A keresztények istentagadók voltak a római törvények értelmében, mert nem imádták a hazai isteneket; ellenségei voltak az államnak, mert a császárság egész szerkezete a valláson és a polgár korlátlan alávetésén alapult; lázadók voltak, mert titokban gyülekeztek, a féltékeny intézkedések ellenére, melyek megtiltottak mindennemű összejöveteleket.
A pogányoknak a keresztények ellen intézett vádjai ugyanazok, melyekkel IV. Lajos alatt a protestánsokat illették. Olyan társadalomban, mely az állameszme által nagyon hasonlított a rómaihoz, a protestánsok is megvetették a nemzeti vallást, megtörték a kormányzat egységét és a törvények tilalma ellenére összegyülekeztek; megvetésre méltó lázadók voltak, akiket a bíró gályákra küldött, nem is kételkedve a bűnösségük felől.
Igazságosan cselekedtek-e az első keresztények és a tizenhetedik század protestánsai, amikor ellenszegültek a politikai törvénynek? Én azt válaszolom, hogy igen; ez volt a joguk és a kötelességük, ők az evangélium parancsát követték. De sem a római, sem pedig a francia hatóságok nem értették ezt a jogot és kötelességet; és ez így is lesz minden alkalommal, valahányszor az állam mindent magához vonva nem ismer el semmi szuverenitásán kívül. Monarchia vagy köztársaság alakjában, ez mindenkor zsarnokság lesz!
Az állameszme ezen felfogása olyan általánosan elterjedt és meggyökerezett, hogy az első keresztények csak részben támadták meg a törvényt, mely őket földre sújtotta, sőt még olyan politikai reform megtervezésével sem foglalkoztak, amivel helyet nyerhetnek a császárságban. Minden, amit kértek, az, hogy nézzék el békés összejöveteleiket; hogy tűrjék meg őket, körülbelül olyan módon, ahogyan megtűrték a középkorban a zsidókat, mint alárendelt népet, mellyel az állam nem törődik. Tertullianus meg van győződve arról, miszerint ha a római birodalom megdőlne, a világnak is vége volna; ő sokkal könnyebbnek hiszi az egész világrend megbomlását, mint annak a kormányrendszernek az átalakulását, ami elnyomja őt. Órigenész tudtunkkal az első,2 aki egy görög bátorságával és lángelméjével a jövő más alakját látta; korában ő merte egyedül hirdetni, miszerint a kereszténység egyetemes vallás lehet anélkül, hogy a föld és az ég megrendülne.
Egyike volt ez azon fényeknek, melyek előtűnnek és elenyésznek az éjszakában. Senki nem vette fel Órigenész elejtett eszméjét, senki nem kételkedett a birodalom örökkévalóságában. Az állam szuverenitása nem volt kevésbé megszilárdult politikai hitszabály. Olyan mély gyökereket vert ez az eszme, hogy a kereszténység nem tudott diadalmaskodni felette –– vagyis helyesebben szólva, az egyház nem is kísérelte ezt meg. Amikor Constantinus, ki szerencséje nagy részét a keresztényeknek köszönhette, saját hatalmához kapcsolta az egyházat, csak Athanázban ébredt fel egy neme a nemes nyugtalanságnak, ami elijesztette őt az eretnekség hatóságok általi üldöztetésének látványától. A püspökök örömmel léptek a császári közigazgatás nyomdokaiba; elfogadták a pogány főpapok kiváltságait, címeit és rangját; semmi nem változott meg az államban, csak néhány méltósággal lett több, melyek fölött állott a császár, mint a vallások Janus-a, mint pogány egyházfő és mint a keresztények külső püspöke.
Nem akarom azonban, hogy félreértsenek. Ha valaki, úgy én elismerem, hogy a kereszténység azoknak az erkölcsi forradalmaknak a legnagyobbikát idézte elő, melyeket a világ valaha látott; az evangélium új tant és új életet terjesztett el a földön, mely tizennyolc század óta fennáll anélkül, hogy isteni ereje gyöngült volna. Amit mondani szándékozom, az az, miszerint a negyedik században az egyház, a hierarchia az államban a hajdani pogány főpapság helyét foglalta el, megtoldva azt új előjogokkal. A püspökök nemsokára valódi közhivatalnokok, hatósági felügyelők, a városok védői, a szegények és elnyomottak pártfogói lettek, egyszersmind hódoló szolgái és nagyon tanulékony ügynökei az isteni uralkodónak is. Ellenvethetnék ugyan, hogy Ambrus az egyházának előcsarnokából űzte ki Theodosiust, kinek keze még véres volt egy szörnyű bosszúállástól; azonban nem minden püspök volt Ambrus vagy Athanáz. Constantinus, még mielőtt meg lett volna keresztelve, elpirult egy püspök szentségtörő hízelgésétől, aki nem félt az uralkodót Isten fiához hasonlítani. És ez a püspök nem maradt követők nélkül.
Hogy a lélek alacsonysága, hétköznapi nagyravágyás volt-e ez, vagy pedig az uralkodó iránti vallásos hódolat túlcsapongása? Nem tartották-e a püspökök az ég küldöttjének, Isten földi képviselőjének az állam fejét? S nem mutatja-e be – anélkül, hogy igazolná – ez a felfogás meghunyászkodásukat, ami igen gyakran a szolgaiságig ment? Én ezt a nézetet fogadom el, mert különben nem tudnám megérteni azt a szoros viszonyt a püspökség és a királyság között, ami egészen napjainkig fennállt. Bossuet semmivel sem maradt hátrább Bizánc püspökeinél, pedig ő nem tartozott a közönséges elmék sorába. Nem egyéb ez, mint az állam szuverenitásának régi eszméje keresztény lepel alatt. Feltéve, hogy a fejedelem szolgálja az egyházat és védelmezi a szent tanokat, minden a hatalma alá tartozik, alattvalóinak lelke és teste egyaránt. Ezen lárva mögött nem nehéz felismerni a pogányok bálványimádását, a lelkiismeret megvetését, a fejedelem iránti imádatot. És ha tudni akarjuk, hogy a vallásra nézve milyen veszélyeket rejtett magában ez az elmélet, tekintsük meg, mivé lett a görög egyház. Constantinustól Iusztinianoszig nem változott a törvényhozás szelleme, a fejedelem semmit sem tesz anélkül, hogy tanácsot kérne az udvarában hemzsegő püspököktől, és mi lett az eredmény? Az egyház szolgasága; olyan szolgaság, mely azóta a legkevésbé sem enyhült; amelyet ma is tanulmányozhatunk Keleten, és még jobban Moszkvában!
Míg a birodalom naponta tovább terjeszti az erejét kimerítő közigazgatást, a barbárok közelednek és elfoglalják a tartományok szívét. A szilaj hordák könnyen elbánnak a társadalommal, mely az állam félelme által régóta lefegyverezve, kedvet sem érez a védelemre. Ezek a barbárok egy új eszmét hoznak magukkal, mely erejüket képezi; határtalan megvetéssel viseltetnek ők azon csodálatos gépezet iránt, mely elragadja a jelenkor embereit. Ők nem értenek meg semmit a népeknél, melyeket védelmeznek vagy kizsákmányolnak. A római szemében az állam minden, a polgár semmi; a germán ellenkezőleg a polgárt tartja mindennek, és az államot semminek. Minden családfő ott telepedik le, ahol akar – ut fons, ut campus, ut nemus placuit3 – úgy kormányozza házát, amint ért hozzá, az igazságot a hozzá hasonlóktól nyeri és azoknak osztja, háborúba csak választott főnökének vezetése alatt bocsátkozik, csak azt a hatóságot ismeri, amelyet önmaga alkot, csak azt az adót fizeti, amit maga szavazott meg, és a legkisebb igazságtalanság miatt istenre és kardjára hivatkozik. Ez felforgatása minden római eszmének, ellenlábasa az imperiális társadalomnak. A germánoknál bámulatos szabadság párosul középszerű biztonsággal; a rómaiaknál igen nagy biztonság – leszámítva a félelmet a fejedelemtől és ügynökeitől – éber és erélyes rendőrség a szabadság hiányával.