Az 1789. év feltűntekor voltak Franciaországnak felvilágosult fiai, akik különböző elveket követvén, mint Voltaire, Montesquieu vagy Turgot tanítványai, abban megegyeztek egymással, hogy érezték az állam despotizmusa korlátozásának szükséges voltát; azonban fájdalom, e szabadelvű iskola mellett egy heves párt is kifejlődött, amely összezavarta a nép hatalmát a szabadsággal, s kész volt minden jogot feláldozni a népszuverenitásnak. Ez a párt, amely végül győzelmet vívott ki, Rousseauhoz kapcsolta magát.
Ha nyugodtan tanulmányozzuk a Társadalmi szerződést vagy Mably-nak azzal közös eredetű ábrándozásait, alig tudjuk megérteni, hogyan ragadhatták el ezen utánzásai a hajdannak, e félreismerhetetlen szofizmák a jelenkor embereit; ugyanakkor mégis be kell látnunk, hogy Rousseau tana, minden hiánya dacára, semmit nem vesztett befolyásából. Minden forradalmunkban találkozunk vele, a pogánykorbeli eszmével, hogy a szabadság egyértelmű a szuverenitással, a jog pedig a nemzet akaratával. Rousseau szerint a politika feladata
találni egy olyan társulási alakot, mely az összes közerővel védelmezze a társultak mindegyikének személyét és javait, s amely által mindenki csatlakozván a többihez, mégis csak önmagának engedelmeskedjék és olyan szabad maradjon, mint azelőtt volt.
E nehéznek látszó feladat megoldására Rousseau csak egy eszközt ismer, s ez minden egyesülőnek teljes átengedése, lemondás személyéről és jogairól a közösség irányában. Ezen átengedés valódi polgári halál, hasonló a szerzetesnek kolostorba lépéséhez; de Rousseau szerint semmi veszéllyel nem jár, mert
1) Mindenki magát egészen átadván, a feltétel mindenikre nézve egyenlő, és így senkinek nem áll érdekében azt a többi számára terhelővé tenni; 2) mindenki magát az összesnek, és nem egy személynek engedi át, s mert nincs egyetlen egyesülő sem, aki fölött bárki ugyanazon jogot ne nyerné, amelyet neki átengedett, mindenki egyenértékét kapja az átadottaknak, és emellett több erőt annak megvédésére, amije van.
Átadni a közösségnek lelkünket, szabadságunkat és javainkat, hogy viszont polgártársaink is ugyanazt tegyék, ez, mint első pillanatra beláthatjuk, olyan vásár, amelyben senki sem nyer, hanem mindenki feláldozza magát egy elvont lényért, melyet szuverén-nek vagy államnak neveznek. Rousseau azt mondja, hogy e szuverén az egész világ, de én azt tagadom. Amikor a gyakorlati alkalmazásra kerül a sor, amikor hatóságokat és hivatalnokokat kell kinevezni, kiderül, hogy a nép, mely gyakorolja a hatalmat, nem ugyanaz, amely fölött ezt a hatalmat gyakorolják; a Társadalmi szerződés kormánya nem, mint Rousseau hiszi, mindenkinek önmaga, hanem elméletben mindenkinek a többiek összesége általi kormányzása, a valóságban pedig a többségnek, sőt legtöbbször egy vakmerő és rendzavaró kisebbségeknek az uralkodása. A köztársaság szabad, de a polgárai rabszolgák.
Rousseau érezte, hogy a rendszere ezen zsarnoksággal fenyeget, ellene azonban nem látott más óvszert, mint hogy a szuverén, azaz a nép mindig foglalkozzék a közügyek gondozásával; íme, visszatérünk az agorához és a fórumhoz. De hogy a társadalom életét szónokok hallgatásával, választások és ítéletek hozatalával töltse, szükséges az alsóbb néposztályok létezése is, melyek amazok helyett dolgoznak; a rabszolgaság tehát legelső feltétele az így értelmezett politikai szabadságnak.
Ez az ellenvetés nem ijeszti el Rousseaut:
Hogyan, a szabadság nem tarthatná-e fenn magát, csak a szolgaság támogatásával? Talán. A két szélsőség érintkezik. Minden, ami nincs a természetben, nehézségekkel van összekötve, s egyebeknél még inkább a polgári társadalom. Vannak olyan szerencsétlen helyzetek, amikor a szabadságot csak mások szabadságának árán lehet megvédeni, amikor a polgár nem lehet teljesen szabad, ha a szolga nem egészen rab. Ilyen volt Spárta helyzete. Nektek, modern népek, nincsenek rabszolgáitok, hanem ti vagytok azok, ti fizetitek meg az ők szabadságát a tiétekkel. Nincs miért kérkednetek ezen előny fölött, melyben én több gyávaságot, mint humanitást látok.
Hogy Rousseaut mulattathatták az ilyen paradoxonok, azon nem csodálkozom; de hogy egy egész, és méghozzá felvilágosult század azokat komolyan vette, ez nagy szerénységgel tölthet el bennünket és megérteti velünk egy szellemdús férfiú e felkiáltását: „Ó, helyes érzék, téged a forradalmak kimenetelénél imádnak!”
Tegyük fel, hogy a Társadalmi szerződés rendszere lehetséges volna. Minden polgár szavaz, foglalkozik a közügyekkel és a többség határoz; mi garanciája van itt a kisebbségnek és az egyéneknek?
Semmi.
Rousseau egy újabb paradoxon által (mely nagy sikert aratott) megtanít bennünket arra, hogy a szuverén csalhatatlan és a népnek mindig igaza van:
A szuverénnek, mely csakis a társuló egyénekből áll, nincs és nem lehet azoktól különböző érdeke, következőleg felesleges kezeseket adni az alattvalóknak, mert lehetetlen, hogy a test ártani akarjon minden tagjának. ... A szuverén, már az által, hogy létezik, mindig az, aminek lennie kell.
Nero és a Convent sohasem mondtak egyebet. Ők is a népet képviselték és a nép mindent megtehetett.
De amit egy római császár, egy halandó isten követelni merészelhetett, az egy keresztény hatalomnak nem áll tehetségében. A vallás nem tartozik Caesar alá, a lelkiismeret az államon kívül áll. Rousseau felfogta ezt, és a rómaiakat utánozva, egy politikai vallást alkotott, a szuverént pedig a társadalom főpapjává tette.
Van – úgymond – egy tisztán polgári hitvallás, melynek cikkeit megállapítani a szuverén joga, nem ugyan megszabott égi dogmák gyanánt, hanem mint a társulás érzelmeit, amelyek nélkül lehetetlen jó polgárnak és hű alattvalónak lenni. Senkit sem kötelezhet azoknak elfogadására, de a szuverén mindazokat, akik bennük nem hisznek, száműzheti az álIamból, nem csak mint vallástalanokat, hanem mint alkalmatlanokat a társulásra, akik nem képesek őszintén szeretni a törvényeket és az igazságot, szükség esetén életüket is feláldozni a kötelességnek. Ha valaki, miután nyilvánosan elismerte ezen dogmákat, hitetlenséget tanúsít irányukban, halállal büntettessék, mert a legnagyobb bűnt követi el, hazudván a törvények előtt.
Látjuk, honnan is vette Robespierre „legfelsőbb lényét”; mind a vallásban, mind a politikában nem ismert ő egyebet a Társadalmi szerződésnél; Saint-Just és ő a legfanatikusabb apostolai voltak Rousseaunak; mindketten egy evangéliumot hirdetnek a guillotine segítségével, ami azonban nem a szabadság evangéliuma. Az alkotmányozó gyűlésben, mely nemeslelkű és kitűnő elméjű férfiakból alakult össze, fájdalom, Rousseau befolyása emelkedett túlsúlyra. Korlátok közé szorították a végrehajtó hatalmat, a népre bízták a hivatalnokok és bírák választását és komolyan törekedtek szabad intézmények felállítására; azonban jó vagy rossz intézkedéseik mindegyike fölött egy elv: a gyülekezetük mindenhatósága, uralkodott. Mint a nép közege, magának tulajdonította a jogot minden megtételére, s reformálta az egyházat éppen úgy, mint a monarchiát. Mint Rousseau, a szabadságot azonosnak tartotta a népszuverenitással. A „Constituante” ezen hibájában osztozkodnak a forradalmi időszámítás szerinti III-ik és több más éveknek patriótái. Ha a szabadság csak egy alkotmányhoz volna kapcsolva, Európa népei már rég békésen élveznék e kincset, mely után folytonosan sietnek, de mindig eltűnik előlük.