Amióta az észleleti módszerek átalakították a természettani ismereteket, mindenütt a jelenségek végtelen változatossága fölött uralkodó és azokat megfejtő általános törvényekre mutatva, hasonló változáson mentek keresztül azon tudományok is, melyeknek tárgyát az ember képezi. A történelem filozófiájának, a politikai gazdaságtannak, valamint a statisztikának célja korunkban nem egyéb, mint a társadalmakat szabályozó természeti és erkölcsi törvények vizsgálata. Az ember és a természet között kétségtelenül megvan az a különbség, hogy az előbbi szabad, míg az utóbbi elé megváltoztathatatlan utak tűzettek ki; azonban ez az új feltétel csak bonyolultabbá teszi, de nem változtatja meg a feladatot. Bármilyen legyen az egyén szabadsága, bármily visszaélések eredjenek is abból, érezzük, hogy aki bennünket alkotott, ezeket is felvette tervébe, hogy maga a szabadság játéka is előre tudva és rendezve volt. Ebben az értelemben igaz, amit Fenelon mond, hogy az ember cselekszik és Isten vezeti őt. Erényeink, hibáink, bűneink, sőt szerencsétlenségeink is, sorsunkról határozva, nem kevésbé tűnnek a legfelsőbb akarat végrehajtásának.
Felfedezni ezeket a törvényeket, amelyek az erkölcsi világot szabályozzák: ezt a célt tűzi ki maga elé a politikai filozófus. Ma már nem hisszük, hogy Isten folyvást beavatkozva szenvedélyeink és bajaink közé, mindig kész volna az égből alászállni, villámmal kezében, az ártatlanság megbosszulása és a bűn megtorlása végett. Istenről sokkal magasztosabb fogalmunk van; megválasztja fellépésének idejét, saját eszközeit, s nem a mieinket, és ha büntetni vagy megtéríteni akar, elég, ha tulajdon öntudatunknak enged át bennünket, mert a gonoszság önmagában hordja bűnhődését.
Ha nem várjuk többé az isteni igazságszolgáltatástól azokat a színpadi csattanókat, melyek rémítő hirtelenséggel megoldják a dráma bonyodalmát, még kevésbé képzelhető, hogy egy nagy ember egyszerre feltűnjön valamely társadalomban, azt tetszése szerint átalakítsa és Prométheuszként lehelletével életet adjon neki. A lángelmének a történelemben van helye, ami teresebb annál, semhogy a mi időnkben mérjék ezt ki; de a hősnek a kellő időben kell érkezni, előkészítendő számára a színpad. Ő csak a kegyenc színész, aki az első szerepet játssza egy darabban, melyet nem maga készített. Hogy Caesar lehetségessé váljék, a megromlott római népnek annyira kell süllyedni, hogy urat kérjen magának. S mi haszna lett volna Washington erényeinek, ha e nagy férfiút nem érti meg és nem támogatja egy nemzet, mely szerelmével csüngött a szabadságon?
Érezzük mi ezt, de a tudomány, fájdalom, még új és nincs helyes alapokra fektetve. Adatokat gyűjteni fáradságos és fénytelen munka; sokkal könnyebb rendszereket képzelni, egy részletes jelenséget általános princípiummá tenni s mindennek egy szóval okát adni. Innen azok a szép elméletek, melyek születnek és meghalnak egy idény alatt a faj vagy az égöv befolyásáról, a hanyatlás és visszatérés törvényéről, az oppozícióról, a fejlődésről. Mi sem csillogóbb, mint egy Vico, Herder, Saint-Simon vagy Hegel eszméi; de könnyen beláthatjuk, hogy fényességeik nem pótolhatják a hiányzó alapot. A végzetszerű erőkkel szemben, melyek az emberiséget elkerülhetetlen sorsa felé vonják, hova helyezzük a szabadságot? Miféle cselekvési rész és felelősség marad az egyén számára? Sok elmésséget elfecsérelnek azért, hogy a megoldás helyett más fordulatot adjanak a problémának, de elvégre is mi eredményhez vezethetnek e költői kimérák? Ami bennünket érdekel, az egyetlen, amiről semmit nem szólnak.
Ha a történelemnek olyan filozófiáját akarjuk megírni, amelyet a tudomány is elfogad, módszert kell változtatnunk, az észlelődéshez kell visszatérnünk. Nem elég tanulmányoznunk az eseményeket, melyek puszta eredmények, hanem fel kell emelkednünk az azokat előidéző eszmékig, mert ezek az okok, és bennük nyilatkozik meg a szabadság. Ha megismertük az eszmék genealógiáját, ha tudni fogjuk, milyen nevelésben részesült minden század, hogy miként javította és egészítette ki elődeinek tapasztalásait, akkor meg fogjuk érteni a múlt folyamatát, és talán a jövő irányát is megsejthetjük.
A társadalmaknak éppen úgy, mint az egyénnek, élete bizonyos vélemények, bizonyos hit uralma alatt áll. Még amikor nem is terjed ki rájuk öntudatunk, legközönyösebb cselekvéseinknek szintén megvan bizonyos princípiuma, szilárd alapja. Ha megtekintünk bármilyen embert, első pillanatra önzése és szenvedélyei ötlenek szemünkbe; nemzeteknél az ellentmondó egyéni szenvedélyeiken felül a közös eszmék áramlatával találkozunk, mely mindig amazoknak legyőzésével végződik. Nyissuk fel a történelem könyvét és nem találunk nagy népre, mely ne lett volna valamely eszme képviselője. Görögország a művészetek és a filozófia hazája. Róma a kormányzatnak és a politikának mintaképe. Izrael a legtisztább monoteizmus kifejezése. És napjainkban is nem-e Németország a tudomány, Franciaország a centralizáció és Anglia a politikai szabadság képviselője? Íme egyike azon világos igazságoknak, melyek feltárulnak a tudomány előtt és tőle várják megvizsgáltatásukat.
Megírni az eszmék történetét, követve azokat lépésről lépésre, születésektől fejlődésük, bukásuk vagy átalakulásukon keresztül: napjainknak ez a legszükségesebb tanulmánya, mely száműzi a történelemből a „véletlen” nevét, tudatlanságunknak ezen mentségét. E szempontból tekintve a vallás, a politika, a tudomány, az irodalom és a művészetek nem rajtunk kívül álló dolgok, nem nemes kíváncsiság tárgyai, hanem saját lelkünk részei, saját erkölcsi életünk elemei, melyeket atyáinktól úgy örököltünk át, mint a vért, hogy azokat elvetnünk lehetetlenség; melyeknek módosítása mindennapi foglalkozásunk. Itt nyílik mega szabadság országa.
Ezek az emberi szellem által lassanként eszközölt változások a leghasznosabb és a legérdekesebb látványt képezik, melyet a történelem nyújthat számunkra. A nemzedékeket magukkal sodorják bizonyos áramlatok, melyek alig látszó forrásból indulnak ki, útjuk során egyre inkább megnagyobbodnak, messze elterjednek, s miután mindent elborítottak folyásuk zajával, ismét megapadnak és névtelenül elenyésznek a homok között.
Ha a reformáció eredetét kutatjátok, fel kell mennetek tapogatózva a középkor éjszakájáig; Wycliffe és Husz János korában már nőni és zajlani halljátok a minden felforgatására hivatott eszmét. És Luther után két évszázaddal a folyó ismét visszatért ágyába, és a vallásos dühből, mely megrázta egész Európát, csak a teológusok vitái maradtak fönn; maga az emberiség más vágyaknak engedte át magát.
És ki tudná megmondani, hogy hol veszi kezdetét az egyenlőségnek azon erős szeretete, mely a francia forradalommal győzedelmeskedett? Pedig hosszú idővel 1789 előtt érezzük a vihar fuvallatát, látjuk darabonként szétmálni azt az elvénhedt társadalmat, melyet nem tart már össze sem politikai, sem vallásos hit, ami minden nap csak sietteti az egész összeromboltatását. Egy eszme volt az, ami széthasította a hűbériség vén tölgyét, melynek árnyékában annyi nemzedék nőtt fel.
Követhetjük-e ezeket a rémisztő erőket, melyek megváltoztatják a világ arculatát, a történelmen kívül is? Szükséges-e robbanással kimerülniük, hogy megismerhessük rejtélyeiket? Amikor az eszme még él, nem lehet-e felismerni hatalmát, lehetlen-e kiszámítani hajlását és robbanóerejét? Az emberiség nem élt-e eleget ahhoz, hogy megismerje önmagát? Akadályozza-e valami az erkölcsi tudományok megalkotását az észlelődés segítségével, és elvezetnek-e ezek bennünket határozott törvények felfedezéséhez és a jövő előrelátásához? Igen és nem, a jelentés szerint, melyet az előrelátáshoz kötünk. A csillagászat pontosan megjelöli a századok múlva bekövetkező napfogyatkozás idejét, de azt nem tudja megmondani, hogy akár csak holnap milyen időnk lesz, mert nem terjed ki a légkör változékony jelenségeire. Így van ez a politikai tudomány körében is. Nem határozhatja ugyan ez meg, hogy mit fog tenni vagy akarni Franciaország hat hónapig, mert a szenvedélyeinkre jellemző változékonyság lehetetlenné teszi azt; de talán mégis elég valószínűséggel megmondhatja, hogyan fog gondolkozni Franciaország vagy Európa egy adott kérdésre vonatkozóan tiz év alatt.
Kétségkívül vakmerőnek látszik ez az állítás, még ennyire is leszállítva; de én saját felelősségemre bebizonyítását óhajtom előterjeszteni. Kitéve magam annak, hogy hamis prófétának tűnjek, célom tanulmányozni egy eszmét, mely ma félreismerve, szerintem diadalra jut a közeljövőben. Ez az eszme, mely elvégre is nem új, de amelynek még nem ütött órája, az, hogy az államnak, vagy ha úgy tetszik a szuverenitásnak természeti határai vannak, melyeknél végét ér hatalma és joga. Korunkban, leszámítva Angliát, Belgiumot, Hollandiát, és Helvétiát, világrészünkön sehol sincs kelete ennek az eszmének. Az állam minden, a szuverenitás korlátlan, a centralizáció naponta nagyobbodik. Ha csak a gyakorlatra terjesztjük ki figyelmünket, látjuk, hogy az állam mindenhatósága sohasem volt nyilvánosabban elismerve; az elmélet azonban e mindenhatóság hanyatlását mutatja számunkra. Míg a közigazgatás hatalomköre folyvást nő, a tudomány harcol e terjeszkedés ellen, jelzi jogtalanságát és veszélyeit. Hogy meddig tart ez a küzdelem, azt nehéz megmondani, de van egy szellemi törvény, mely minden habozás nélkül hinnünk engedi, miszerint ha ma a választottak kisebbsége küzd is az igazságért, végül e kisebbség mellett lesz az egész ország!
Hogy alapjában megismerhessük az uralkodó eszmét, azt, amelyet az államról alkotnak maguknak azok, akik Európában az ügyek élén állnak, vizsgálnunk kell, hogy miként alakult ki ez az eszme, mert ennek is megvan a maga genealógiája, mert századok gyermeke ez és éppen mivel lassan nőtt fel, önmagától fog elvénhedni; múltja kezeskedik nekünk a jövőről.