Míg Jules Simon, a politikai filozófus összefoglalta a szabadságok minden nemét és kimutatta az azokat egyesítő közös köteléket, más kisebb látkörű írók külön-külön küzdenek ezen jogok mindegyikéért. Különböző, egyenlőtlen törekvésekkel találkozunk, melyek éppen változatosságuk által szabatos értesülést nyújtanak nekünk a közvéleményről.
Mindenekelőtt figyelemre méltó az, hogy nem beszélnek többé politikai szabadságokról. Megemlítem e tényt anélkül, hogy ítéletet mondanék fölötte. Harminc évvel ezelőtt még alig volt olyan művelt ember, aki ne képzelt volna magának egy-egy alkotmányt; a napi kérdések voltak: a királyi hatalom természete, a béke és háború joga, a kamarák kezdeményezése, a miniszterek és a hatalom ügynökeinek felelőssége, s az adminisztráció joghatósága; ma az ilyen beszélgetések nem találnak többé visszhangra. Több okát lehetne adni ezen közönyösségnek; leginkább szemünkbe ötlik azonban az, hogy eddigi csalódásaink után csak középszerű értéket tulajdoníthatunk a politikai elméleteknek. Ösztönösen érezzük, hogy két kamarával, szabad szószékkel és sajtóval a nemzet mindig szabad lehet, ha a nyilvános szellem élettel, a közvélemény tevékenységgel bír; érezzük azt is, hogy a hírlapok és képviselők mitsem használhatnak olyan népnek, mely elhagyja önmagát s nem szereti a szabadságot. Nem mutatunk többé szenvedélyességet e politikai garanciák irányában, melyek mégis annyira méltók a polgárok érdeklődésére, s melyeknek órája még el fog érkezni; ellenkezőleg többet foglalkoznak, mint bármikor, a polgári, az egyéni szabadságokkal – e jogokkal, melyek mindennapi életünket áthatják; s így történik, hogy előleges megegyezés nélkül is egymásután kerülnek tárgyalás alá azon kérdések, melyeket Mill és Eötvös tanulmányoztak.
A szabadságok minden neme közül legnagyobb eréllyel a vallásszabadságot követelik. Harminc év telt el azóta, hogy Vinet felszólalt az állam és egyház politikai elválasztása mellett, hogy Samuel Vincent közzé tette mély vizsgálódásait a francia protestantizmusról; hangjuk akkor a pusztában enyészett el, ma azonban mindez megváltozott; mindenki hallgat Pressensé, Jules Simon, Paradol tanaira; érezzük, hogy átmeneti korszakot élünk, s éppen ezáltal ferde helyzetbe jutottunk, melynek véget kell vetnünk a forradalom által megdöntött rendszer maradványaival egyetemben.
Hajdan, amikor az egyházat és államot valódi házasság kötötte össze; amikor a francia király szentelt személy, az úr felkentje, az egyház első gyermeke volt, a vallás támogatta a királyságot, a királyság viszont védelmezte a vallást. Ez hiba volt ugyan, de legalább meg volt benne a logikai indokolás. Ma az állam egyenlően gyámolítja a katolikusokat, a protestánsokat, az izraelitákat, és szükség esetén a muzulmánokat is. A kormányzat szelleme világiassá, a törvény közönyössé lett. S mi lehet egyéb a protekció, melyben e különböző egyházakat részesítik, ha nem az adminisztratív szolgaság? Az államra nézve ez semmi előnnyel nem jár; beavatkozása fölbátorít olyan szenvedélyeket, melyek nem elégíthetők ki, s felhalmaz olyan nehézségeket, melyeket nem kerülhet el. Tekintsük meg például azon különböző mozgalmakat, azon égő szenvedélyeket, melyek által forrongásba hozatnak az olaszországi ügyek. A belkérdésekre nézve szintén több kellemetlenséggel jár ez; a törvények nem egyeznek meg többé a vallásszabadság nagy elvével, mely korunk dicsősége. Protestánsok vagy katolikusok elszakadnak az elismert egyháztól, egyesülnek, hogy közösen olvassák az evangéliumot, és átszolgáltatnak a büntető hatóságnak olyan cselekedetért, melyet a törvény bűnténynek minősít, de minden becsületes ember tiszteletben tart. Elítélve a hatóság, megkegyelmezve a közvélemény által, az új egyház ismét elkezdi gyűléseinek megtartását – s ennek folytán papok és hívők bebörtönöztetnek. Ilyen cselekedet után felébred a közszellem, és amikor az állítólagos bűnösök elvesztették perüket, a kormány megadja nekik azt az elismerést, melyet előbb hasztalanul megoltalmaztak. Vajon ki nyer e cselekvésmód által, a vallás, a hatóságok vagy a hatalom? Nem volna-e sokkal egyszerűbb és méltányosabb, ha mindenkire rábíznák hitének megválasztását, büntetéssel fenyegetve azokat, kik – ami lehetetlen – az egyház álszine alatt politikai klubbot alakítanának? Bizonyára az ilyen reform nem gyengítené meg semmi tekintetben az államot, s mégis mérhetetlen horderővel bírna. Nem vagyunk képesek felfogni, milyen nagy mértékben uralkodik a vallás minden eszménk fölött; bármennyire aláhanyatlottnak képzeljük is, még mindig királya az lelkünknek, és hogy visszahódítsa birodalmát, csak a szabadságra van szüksége. Egyébiránt ez az emancipáció nemcsak a keresztényeknek válna hasznára; ha elismertetik a hívők gyűlésezésé és egyesületi joga, hogyan lehetne azt a polgároktól megtagadni?
A gyűlés és egyesületi jog olyannyira ismeretlen Franciaországban, hogy még nem is gondolnak rá. Az a csekélység, ami azt helyettesíti, el lett nyomva az utolsó kormányrendszer alatt egyrideg törvény által, melynek nem kellett volna túlélni létrejöttének körülményeit. Egyik helyén emlékiratainak, melyekben önmagát tapintatos szigorral bírálja, Guizot sajnálkozik afölött, hogy határozatlanul és általánosan korlátozták a polgári jogok egyik legbecsesebbjét, a modern civilizáció leglényegesebb feltételeinek egyikét. Csak Angliát kell megtekintenünk, hogy beláthassuk az egyesülés által létesített csodákat. Ez a szabad országok ereje, mely minden egyébnél többel járul az állam fenntartásához, önkéntesen, a társadalom által létesítve azt, amit a kormányzat nélkülünk, néha ellenünk, s mindig a mi pénzünkkel foganatosít. Az Egyesült Államokban és Angliában az asszociáció mindenre kihat; vallás, nevelés, tudományok, művészetek, kórházak, jótékony intézetek, takarékpénztárak, biztosításügy, bankok, vasutak, ipar, hajózás, mindez a polgárok szabad munkássága által jön létre és virágzik. És vajon ez okból kevesebb számú és gyengébben javadalmazott egyházakkal, kevésbé buzgó missziókkal, lanyhább könyörérzettel és csekélyebb vállalkozási szellemmel találkozunk? Mindez újabb bizonyítéka egy igazságnak, amelyet nem ismételhetünk eléggé: a centralizáció ellenségei nem akarják meggyengíteni azt, amit társadalmi munkának nevezhetünk, hanem – ellenkezőleg – annak növelésén és erősbítésén dolgoznak. Annak a követelésünknek, hogy a hatalom kevesebbet tegyen, értelme az, hogy a társadalom annál többet fog cselekedni.
Franciaország – ellenvethetik – megszokta azt, hogy az államra támaszkodjon; tudom én ezt, éppen itt van a mi gyöngeségünk. De azon ürügy alatt, hogy rossz nevelésben részesítettek és helytelen szokásokat erőltettek ránk, nem szabad magunkat tehetetleneknek nyilvánítanunk. A vasúti és hajózási társulatok sikeresen létesültek; a kölcsönösen biztositó egyletek teljes munkásságban vannak; soha nem nélkülöztük a szabadságot, valahányszor bennünket cselekedni engedtek; csak többet kellene bízni az országban.
Az állam – mondhatják ismét – semmitől nem tagadja meg elismerését, ami jó, becsületes és célszerű; legyen, ámde ez mindig csak gyámság, mégpedig olyan, amelyet semmi nem igazol. Hogy felvilágosítsam vagy szolgáljam a polgártársaimat; hogy egy iskolát, kórházat vagy egyházat alapítsak, hogy a vagyonomat a saját költségemen védelmezhessem, kénytelen vagyok a hatóságok engedélyét kérni és előítéleteik előtt meghajolni. A kormányzat – folytatják – eszes emberekből alakult, kiket a legjobb szándék vezérel; ezt is megengedem, de eltekintve attól, hogy ők nem tévedhetetlenek, és hogy elődeik nem egyszer botlottak meg, már a régiek több mint húsz évszázaddal ezelőtt a szabadságot olyan kormányzatnak nevezték, amely mellett nem embereknek, hanem törvényeknek engedelmeskedünk.
A katolikusok megtámadták az egyetem monopóliumát, és sikerült is nekik végül azon rést törni. Az 1830-i monarchia alatt ellenszegültek a kívánságuknak; egy pártnak a fogását látták benne, és – ami nem ritkán történik Franciaországban – elvetették a szabadságot, tartva tőle, nehogy az barátaikon kívül másoknak is hasznot hajtson. Ha a kamarák több bizalommal viseltetnek az ország irányában, Guizot bevégezhette volna az általa szerencsésen megkezdett reformot, és mi ma olyan intézményeket élveznénk, melyekre nagy szükségünk van, bárha e tekintetben a közvélemény mindenesetre elerőtlenedett. Nincs többé a legcsekélyebb fogalmunk sem arról, hogy milyennek kell a felsőbb nevelésnek egy civilizált népnél lenni; pedig egyetemeinken kellene a nemzedéknek, mely majdan az ügyek élére áll, magát tágkörű és józan eszmékkel ellátni. Van-e tehát valami veszély a tanárok és tanítványok felszabadításában? Belgium megengedte a papságnak, hogy egy szabad egyetemet alapítson Leuvenben, míg a liberálisok egy másikat Brüsszelben állítottak, fel; és vajon a rendetlenség szellemét látjuk-e határainknál uralkodni? Németországban a tanár aránytalanul nagyobb függetlenséggel bír, mint Franciaországban; ott olyan merészséggel beszélnek mindenről, amely bámulatunkat kelti fel. És mi az eredménye ennek az állítólagos szabadosságnak? Az, hogy általa némely ország eltakarja a politikai szabadságnak ama szükségességét, mely benne 1815 óta jelentkezik, egyetemein a forradalom állandósítva van, de amiket ott megdöntenek, azok nem kormányok, hanem bölcseleti rendszerek. Amikor az ifjúság első szenvedélye lecsillapodik, visszatérnek a reális élethez a tudomány ápolása és a haza szeretetének kíséretében. Elmondhatjuk-e ezt olyannyira szabályozott intézeteinkről?
A sajtószabadság az egyike azon vívmányoknak, melyeket az 1830-i chartának köszönhetünk. Egyik nagy oka ez a francia befolyás elterjedésének Európa fölött. Nyelvünk tisztasága és íróink lángelméje által eszméink behatolnak azon kormányokhoz, melyek bennünket leginkább félnek, s azon népekhez, melyek felénk a legkevesebb szeretettel viseltetnek. De a sajtószabadság mindaddig tökéletlen, míg nem birtokoljuk a hírlapok teljes szabadságát is. Tudom, hogy különbséget szoktak itt tenni; hogy a hírlapokból politikai eszközt, kiváltságos orgánumot, az állam által engedélyezett egyedáruságot alkotnak, melynek szabályozási joga az államot illetné. Olyan elmés és finom elméletek ezek, hogy érdemük egészen elkerüli figyelmemet, és én bennük csak a valótlanságot és veszélyt látom. A hírlap a modern népek fóruma, a köztér, ahol mindenki kifejtheti eszméit és előterjesztheti panaszait. Ha ez nem így van, azt nem neki, hanem a féltékeny törvényeknek lehet betudni, melyek harminc év óta csak fél szabadságot engedélyeztek. Amikor a bélyeg, a biztosíték, a hatósági engedély, a bejelentés, a felelős szerkesztői és nyomdászi kiváltság által megkisebbítették a hírlapok számát, nem tettek egyebet, minthogy arra kényszerítették a pártokat, hogy kevés számú lobogó alatt egyesüljenek. El kellett feledniük belső nézetkülönbségeiket, el kellett törölniük az elválasztó árnyalatokat, s mint ugyanazon hadsereg, egy közös vezérletet, közös jelszót és cselekvési irányt fogadtak el. Ezen fegyelmet és egységet, mely az államot félelemmel tölti el, önmaga hozta létre; ami visszariasztja őt a hírlapoktól, az az általa teremtett tényleges erő. Angliában, ahol a sajtó egészen szabad, a feloszlásoknak nincs határa; nemcsak minden párt külön közeggel bír, hanem mindegyike a kis egyházaknak is névleg ugyanazon pártokhoz tartozik, s nincs vallásos, politikai vagy irodalmi árnyalat, mely ne volna valamely hírlap által képviselve. S mit eredményez ez? Azt, hogy a sajtó megszűnik politikai hatalom lenni. A Times nem emeli fel s nem buktatja meg a minisztereket. A sajtó nem negyedik hatalom az államban, hanem a közvélemény hangja, melyet a kormánynak mindig szükséges meghallgatni. A nyomtatott lapoknak ezen ezrei minden reggel értesítik Angliát arról, hogy mit akar, mit tesz, mit szenved gyermekeinek legkisebbike is; legjobb és semmibe nem kerülő rendőrség, egyetemes és ingyenes nevelés, minden jogok pótolhatatlan garanciája, röviden a működési szabadság ez. Ugyanazt látjuk az Egyesült Államokban is. Míg Franciaországban a hírlap alkotja a közvéleményt, és következőleg olyan hatalom, mellyel számolni kell, Amerikában a közvélemény teremti a hírlapot, mely önmagában véve semmi. Így lesz ez mindenütt, ahol csekély áldozattal minden polgár szabadon szólhat a közönséghez. Kerülöm a dolgok égető oldalának érintését, pedig a történelem segítségével könnyű volna kimutatni, hogy a szabad sajtó erő az állam számára, míg a befolyásolt kellemetlenségekbe bonyolítja őt a külföldön anélkül, hogy benn hasznára válna. Megtéveszti a kormányt, de nem ámítja el a közönséget. Vajon mikor fogjuk érezni, hogy az igazság az értelem tekintetében az, ami a szabadság az emberi cselekvésre nézve? Minden, ami azt elnyomja, gyengíti az egyént; ami pedig erőtlenné teszi a polgárt, az nem erősítheti meg az államot.
Az egyéni szabadság tárgyát képezte atyáink lelkesedésének; ma a jogtudósokon kívül senki nem foglalkozik vele; hozzászoktunk azon kormányzathoz, melyet gyakran a forradalom egyik vívmányaként hallunk dicsértetni. Hivatalnokaink tiszteletet érdemlő jellege, eléggé nem méltányolható engedékenysége, valamint az esküdtszéknek türelmetlensége, sőt néha gyöngesége is szerencsésen elrejtik előlünk büntető törvényeink hiányait. E törvények szelleme még azonos a régi inkvizícióéval; azok inkább bűnösöket, mint ártatlanokat keresnek. Az előzetes fogság kiterjedt használatban van; a titkos instrukció a vádlottnak a bíró becsületén és értelmén kívül semmi biztosítékot nem nyújt; a törvényszéknél egyedül az elnök vezeti a megidézettek és tanúk kihallgatását, s az végső elaóadása határoz rendszerint a vádlott sorsa fölött. Mindez ellentétben áll az angol és az amerikai törvényekkel, melyek a kezesség melletti szabadon hagyást pártolják, a perfolyam minden fokozatán a nyilvánosságot érvényesítik, s az ítélőszék elnökét a vádlott védelmezőjévé teszik. Angliában nincs vádlott, ki az intézmények és egyének ellen panaszkodhatna; ha elbukik, az csak saját bűnösségének súlya alatt történik meg. Mennyire kívánatos volna, hogy a közvélemény, mint hajdan, úgy most is felszólaljon e nagy reformok mellett. Hatóságaink, meg vagyok győződve, örömest csatlakoznának hozzá, s az állam semmit nem vesztene hatalmából, hisz az igazság és emberiség győzelme az övé is.
Nem igen szükség bővebben szólnom az ipari és kereskedelmi szabadságról; ez ma már megnyert ügyet képez; minden egyéni jogok közül ezt fogta fel az állam a leghelyesebben. A pénzügyi érdek őt is tisztánlátóvá tette; tudva van elvégre, hogy az egyének gazdagsága képezi a közvagyonosságot, és hogy az mindig arányban van a szabadsággal; Velence, Hollandia és Anglia szembeszökő bizonyítékok ezen igazság mellet. Mennyi időre volt szükség, hogy ide juthassunk! Hány század alatt nem tartott a saját bölcsessége által elvakult kormányzat képtelennek a járszalag nélkül haladásra! Mennyi intézkedést nem tettek, melyeknek a hasztalanság még legkisebb hibája volt! Földművelési, gyártási és hajózási törvények, semmi nem kerülhette el királyainknak és tanácsosaiknak szerencsétlen buzgóságát; jót akarva, teljes jóhiszemmel örökítették ők meg a tudatlanságot, nyegleséget és nyomort. Végül a világosság kívülről hozzánk is elérkezett; megértették, hogy nem volt tudomány, sem kormányzati ügyesség, mely felért volna a magánérdekkel; hogy a látszólagos szabálytalanság, mely őseinket elijesztette, termékenyebbnek mutatkozott a meddő egyöntetűségnél, amelyben önmagának tetszelgett az államférfiak eszessége. Nagy tanulságot képezne ez, ha nem hiányozna a bátorság azon elvnek tökéletes érvényre emelésére, mely nem kizárólag az ipar terén alkalmazható. Legyünk igazságosak a francia közgazdászok, Dunoyer, Michel Chevalier, Passy, Wolowski, Baudrillart iránt; mindnyájan érezték, hogy a politikai gazdaságtan kevésbé a vagyonosodás, mint az emberi tevékenység tudománya; a leggazdagabb ország mindig az, melyben az emberek legtöbbet dolgoznak és termelnek. Összeköttetésbe hozzák ők ezáltal a politikai gazdaságtant az erkölcstannal, és az ipari szabadságot a szabadságok minden nemével. Érdekelheti-e valami például inkább az államot, mint a köztáplálkozás kérdése? Nem remegtette- e meg Tiberiust, a világ egyeduralkodóját az a gondolat, hogy Alexandriából jövő hajóinak egynapi késedelme megdöntheti a birodalmat és romhalommá teheti Rómát? Voltak-e régi monarchiánknak súlyosabb pillanatai, mint amikor e nehéz feladatra gondolt? Nem tartozott-e ez azok közé, melyek a Konventet is a legnagyobb mértékben foglalkoztatták? És vajon mégis félünk-e azóta az éhségtől, hogy az állam e kényes ügy gondozását a magán iparra bízta?
A kérdés meg volt oldva azon a napon, amikor az állam nem avatkozott többé belé. De ha a polgárok képesek önmaguk által, az állam kezei nélkül táplálkozni, ugyan miért volnának képtelenek az istennek, akit imádjanak, a vallásnak, mely lelkük szükségeit kielégítse, és az igazságnak, mely elméjüket megvilágítsa, szintén felismerésére? A vallás szenved-e az Egyesült Államokban, a tudomány el van-e nyomva Németországban, a közvélemény kevésbé igazságos-e Angliában, mint a szárazföldön? Vajon mikor fogunk végre hinni az emberiségben?
Hosszú ideje, hogy követelik a törvényhatósági szabadságot, melyre Franciaországnak nagy szüksége van: e tekintetben azonban én Eötvös eszméit pártolom, s azt hiszem, hogy itt két elem létezik, melyeket a centralizációnak ellenségei és barátai igen gyakran összetévesztenek; a támadás épp úgy, mint a védelem rosszul körvonalozott téren folyik. Meggyőződve arról, hogy éppen a szabadság érdekében van szüksége az államnak erélyes hatalomra, melyet csakis az összpontosítás létesíthet, nem gondolom azt, hogy visszatérhetnénk a középkor municipális eszméihez; szükséges, hogy a kormány politikai tevékenysége a legelfeledettebb községig is kihasson; semminek nem szabad meggyöngíteni azon egységet, mely az ország erejét és nagyságát képezi; csakhogy a politikai egység nem kormányzati egyöntetűség. Megterhelni az államot a helyi ügyek gondjával, bebonyolítani olyan kérdésekbe, melyek nem érdeklik annyi, mint a hasztalan felelősség súlya által meggyengítését idézni elő. Itt lehetséges a reform, melyet a közvélemény egyhangúan követel, s mely a kormánynak és polgároknak egyenlően hasznára válik. Általános igazság napjainkban az, hogy a község a szabadság iskolája. Itt képződnek a gyakorlati szellemek, itt ismerkedhetni meg a közügyekkel, azoknak feltételeivel és nehézségeivel; itt élünk együtt polgártársainkkal, ragaszkodunk a kisebb hazához, megtanuljuk benne szeretni a nagyot; itt lehet becsületesen kielégíteni a jogos ambíciót. Negyvenezer törvényhatóság körében érdeklődhet kétszázezer ember a közügy iránt, és eleget tehet a politikai tevékenység azon szükségletének, mely a munkás lelkekben és nemes szívekben jelentkezik. Olyanok vesztek el vagy jutottak nyomorba Párizsban, akik kis városkájukban becsületes hatósági főnökök vagy értelmes tanácsosok lehettek volna. Azt hozzák fel e reform ellen, hogy a községek forradalmi tűzhelyekké lennének. Ettől nem lehet tartani; a forradalmakat csak az elégedetlenek összeségének egyesülése hozza létre; ezért vannak a centralizált országok annyira kitéve a mozgalmaknak, míg a municipális élet kifejlődése menhelyet nyújt e rémületes kór ellen.
Nem vesszük-e észre az ebben rejlő hasznos tanulságot? Megosztás az uralkodás végett utálatos elvet képez, amikor az emberek rossz szenvedélyeire alkalmazzák, míg ellenkezőleg, kitűnő elv az érdekek megosztása, azaz a részletekben kielégítés csak a politikai szuverenitás megőrzése mellett. Ez fejti meg az angol intézmények erejét és hosszú életét; a gyermekkora előítéleteitől eltelt francia szemeiben mi sem lehet gyengébb az angol királyságnál, melynek cselekvősége alig érezhető; a részrehajlatlan észlelő előtt pedig semmi nem erősebb e hatalomnál, mely minden akadályt nélkülöz, őre a közszabadságoknak; fenntartva az ezeket élvezők észszerű ragaszkodása által, eggyé olvad az egész országgal; háborút vagy reformot kezdeményezhet anélkül, hogy a közvélemény elhagyásától vagy forradalomnak az útjába állásától félne. A szárazföldön a kormányzat egy test, mondhatni egy hadsereg, melynek külön szelleme és érdekei vannak; bír ez törvényekkel, szószékekkel és kiváltságokkal, melyek a közjognak kívül helyezik; ellenségei pedig mindazok, kiket feltartóztat vagy megsért közegeinek legkisebbike; az államot vádoljuk azon igaztalanságért, melyet rajtunk egy erdőcsősz elkövet. Angliában panaszt emelhetni bármilyen nagy és kis hivatalos közeg ellen; de a panasz és a visszatorlás itt megállapodik; az államot, melynek az inkriminált tényhez semmi közé nincs, még a sérelmes sem tartja felelősnek. Vajon hol találunk inkább a forradalomnak csírájára?
Még egy másik, nem nagyobb mértékben helyes ellenvetést is tesznek; a községek – mondják – rosszul lesznek kormányozva és tönkre fognak jutni. Ez az adminisztráció örökös felelete a függetlenségi követelésekre, mely feleletet a tények mindig meghazudtolnak. Ha az állam vagyonunk kezelésébe elegyedne, kétségkívül sokaknak jobb sorsa lenne, de hányán nem roskadnának eme szünetet nem ismerő gyámkodás alatt? A feladat mindkét esetben ugyanaz; adjátok meg a községeknek és egyéneknek azon jogot, hogy magukat tönkre juttathassák, mert meggazdagodásukat is csak ezáltal eszközölhetik; bízzatok a felelősségben, azon erőben, mely az embert az eszesség útján vezérli és biztosít helytelen tettei ellen. Mindazon országok, melyek a történelemben nagyokká, a civilizáció dicsőségévé lettek: Athén, Róma, Velence, Firenze, Flandria, Hollandia, Helvétia, Anglia, melyekben az önmagukra hagyott községeket mindig megilleti az önmegrontás joga; azon országokban pedig, melyek elsüllyedtek anélkül, hegy erejük volna a felemelkedésre: Egyiptomban, a Római Birodalomban, Bizáncban és Kínában a municipális élet helyett a centralizációval találkozunk! A tapasztalás vagy hazudik, vagy pedig útmutatása szerint mindig a szabadsághoz kell visszatérnünk.