Angliában két különböző alakot öltött magára a reformáció. A nemesség és a papság szemeiben csakis Rómától való elválás volt, míg az egyház szorosan egyesülve marad az állammal. A polgári osztály és a köznép benne épp úgy politikai, mint vallásos felszabadulást látott; a nép vallása a kálvinizmus volt, mely szakított az állammal, és a hívők minden községéből egy köztársaságot alkotott, hol mindenkinek joga volt profetizálni, azaz minden dologról szólni. Miután üldözőbe vette a királyság, a puritanizmus Cromwellben diadalmaskodott. Rövid volt ugyan ez a diadal, azonban a köztársasági csíra megmaradt az angol társadalomban, és amennyit átvittek belőle az újvilág ültetvényeibe, az életet adott az Amerikai Egyesült Államoknak.
Ha az első forradalmat a kálvinizmus és a demokrácia, a másodikat 1688-ban az anglikanizmus és a konzervativizmus hatotta át. A politikai változás éppen úgy, mint a vallásreform, a lehető legkisebb nehézséggel volt egybekötve. Megbuktatták a királyt, de nem a királyságot; visszaállították a II. Károly által megvetett, fivére által megtámadott nemzeti hagyományt; ez a szabadság hagyománya volt.
Ha elolvassuk VIII. Henrik vagy a hatalmas Erzsébet történetét, Angliát nem találjuk kisebb alávetettségben, mint a szárazföldet; a század eszméi, valamint a spanyol monarchiát illetőleg az ellenállás szüksége a hatalmat egy férfiú kezében összpontosították, de a függetlenség és a nemzeti nagyság védfalaként elfogadott despotizmus alatt fenntartotta magát a régi szász szellem. Angliába soha nem hatottak be a római eszmék és törvények; a szabadság hanyatlott ugyan ott, de soha el nem bukott. A községi függetlenség, a polgári és büntetőügyi esküdtszék, a parlament, az adómegszavazás nem újabb keletű szerzemények az angoloknál, hanem a „common law”-ban, a szokásjogban lettek felállítva, más szóval azok a szokások, melyeket a szászok hoztak magukkal Nagy-Britanniába, és amelyek – bár fejlődésüket néha megakadályozták – sohasem szűntek meg létezni. Ez magyarázza meg azt, hogy Anglia 1688-ban, önmagának birtokába jutva, minden késedelem nélkül létrehozta azt az alkotmányt, mely a civilizáció élére helyezte az országot.
Az 1688-i forradalom politikáját John Locke írta meg. Olvasva az Értekezés a polgári kormányzatról című művét, csak alig tudjuk elhitetni magunkkal, hogy e könyv szerzője kortársa volt Bousset-nak. Locke úgy gondolkozik és ír, mint a tizennyolcadik század második felének bölcsészei; nála több helyes érzékkel és a tapasztalásra fektetett mérséklettel találkozunk, mint teoretikusainknál, kik e két tulajdonságot rendszerint nélkülözték. Locke szerint a polgári társadalom szerződés, mely által mindenki lemond természetes függetlenségének egy részéről, hogy mint polgár, békében élvezhesse fenntartott szabadságát. Következésképpen az állam nem minden, hanem bizonyos célból lett megalkotva; és ez nem egyéb, mint megőrzése a tulajdonoknak, azaz mindannak, amit mindenki sajátjaként birtokol: életének, szabadságának, javainak. Ezek nem a hatalom engedményei, hanem hozzánk tartoznak, mint emberekhez; természeti jogok ezek, melyekről nem mondhatunk le. Ha a fejedelem megtámadja e jogokat, megsérti egyszersmind a szerződést is, melyből hatalmát meríti, és az alattvalók fel vannak oldva az engedelmesség alól; a felkelés az ultima ratio-ja a népeknek, melyeket a zsarnokság megfoszt jogaiktól. Nincs itt helye azonban e rendszer részletes fejtegetésének, melynek több gyenge oldala is van; amit Locke-tól nem lehet elvitatni, az azon érdem, hogy tisztán kifejezte azt, miszerint a nyilvános hatalomnak korlátái vannak, és ha az állam szuverén, ebből nem következik, hogy abszolut is legyen.
Az angol eszméknek igen jelentős volt a befolyása Franciaországra a múlt században; nagy publicistáink közül kettő is, Voltaire és Montesquieu Locke-tól kölcsönözte vagy Nagy Britanniából hozta legmerészebb nézeteit. A vallásos és politikai kétkedés egyidejűleg jött át hozzánk Angliából; a reformok pedig mindig a kétkedés által veszik kezdetüket; az emberi dolgok változása nem egyéb az eszmék változásának anyagi megtestesülésénél.
Voltaire két nemes ügynek, a türelmességnek és a humanitásnak volt a bajnoka. Hogy a protestánsok ismét visszatértek a nemzetcsaládba, hogy a tortúrát és a kínzásokat kitörölték a törvényeinkből, azt Sirven, La Barre és Calas védőjének köszönhetjük, kinek az utókor előtt nem ez képezi legkisebb érdemét. A büntetőügyi reformok, melyek mellett Voltaire annyi hévvel és szellemmel buzgólkodott, újabb győzelmet képeztek a fejedelem abszolút joga fölött, s újabb kísérletet a polgári hatalomnak azon határok közé szorítására, melyeket átlépnie nem áll szabadságában. Luther az ember lelkiismeretét, Voltaire a polgár testét vonta ki az állam alól. És ennek a vívmánynak nem volt csekély jelentősége. A büntető törvények mindig viszonyban állnak az alkotmánnyal. Rómában, a köztársaság alatt szelídek és védelmezők, a császárság korában kegyetlenek és vérengzők voltak. Szabad országban a vádlott ártatlan, míg az ítélet ki nincs mondva; zsarnoki uralom alatt ellenben már bűnössé vált, mihelyt a rendőrség rá tette kezét; a szerencsétlenséget megillető kímélet, a védelem szent joga: mindez elenyészik az állam érdeke előtt. Enyhíteni a büntető törvényeket, világosságot árasztani a perfolyamatra, érdeket kelteni a hatóságban a vádlott gyámolítása iránt: az egyik legmagasztosabbja azoknak a feladatoknak, melyekre az emberiség barátja vállalkozhat. A személy iránti tisztelet képezi a polgárosodás valódi nagyságának mérlegét.