Midőn egy idegen nemzet irodalmának ezen ifjú szülöttje egyszerű magyar öltönyben olvasóinak ismeretlen körébe lép, igénytelen bemutatója kétségkivül elnézésre számíthat, ha e körnek némi felvilágosítást igyekszik nyújtani az új vendég felől rövid szavaival.
Az alkotmányos államok életének legválságosabb perceiben adták meg századok tapasztalatai az egyéni szabadság érvényesülési módozatának, a községi és törvényhatósági önkormányzatnak a fennállás jogosultságát; századokon keresztül változó szerencsével folytatott küzdelem gyümölcse azon meggyőződés, hogy a zsarnoki önkény által üldözőbe vett, eltiprással fenyegetett népjogoknak nyugalmas révpartot, erős menhelyet gyakran csak a szabadságnak eme szűz földje nyújthat. Eddig csak egyének vagy a többségnek zsarnoksága tartott hajtóvadászatot a nemzeti jogok ellen; a jelenkornak volt fenntartva, hogy emlőin az egyéni és testületi szabad öntevékenységnek egy másik félelmetes ellenségét nevelje naggyá. Az abszolutizmus semmit nem vesztett végzetes hatalmából, fagyos érintése ma is éppen olyan borzadályt ébreszt, mint valaha; mellette áll azonban immár egy másik rémalak is: korunk visszataszító szörnyszülöttje, a szocializmus, vagy igazabb nevén szólítva, a kommunisztikus társadalmi mozgalom. Mindkét szörnynek egyaránt mérgesek fogai, egyaránt halálos harapása; összeütközésük azonnal, az egyiknek túlsúlyra emelkedése lassanként vezet el a forradalomhoz ott, ahol hiányzik a varázserő, mely egyedül képes megtörni ádáz rohamukat; ott, hol megsemmisítették az államélet regulátorát, a községi és törvényhatósági önkormányzatot!
Sokan még hazánkfiai közül is azon óriási tévedésbe ringatják magukat, hogy az önkormányzat anyja az elégületlenségnek, fő eszköze a kormány iránti gyűlölet szitásának, szóval elsőrendű tényezője a forradalomnak. Mi ellenkezőleg azt hisszük, hogy az önkormányzat képezi a legbiztosabb villámhárítót úgy az abszolutizmus halálmerevsége, mint a társadalmi rend erőszakos felbomlása ellen; belőle fakad fel az, ami e két szélsőség között van: a népélet szabad, s bár olykor magasan felcsapkodó, de végeredményében mindig jótékony, mindig üdvös áramlata. Észak-Amerikában vagy Angliában az önkormányzat szárnyai alatt mindenki védelmezi jogait, agitál, zajt csap, opponál, összecsoportosul, dühös beszédeket tart, azonban forradalmat soha senki nem idéz elő. „A népek – mondja Eötvös oly szépen, mint igazán1 – megrothadnak, ha nincs, mi őket megmegmozgassa.” Mutassatok csak egyetlen országot is, mely az önkormányzat teljes birtokában valaha forradalmak alatt szenvedett volna! Ellenben mondjátok meg, mi egyéb a centralizált államok története az abszolutizmus és forradalmak egymást felváltó uralmánál? Elég legyen Franciaországra, e könyv szerzőjének hazájára hivatkoznunk.
A XIV. és XV. Lajosok abszolút uralkodását – melynek sivatagjában az egyetlen oázist Turgot 1776-i rendeletének a közigazgatásra alkalmazott következő szavai jelzik:
Isten a munkára való jogosultságot minden embernek tulajdonául adományozta, s e tulajdon a legelső és mindenek fölött szent és elidegeníthetetlen.
E sötét korszakot a nagy francia forradalom követte, és ennek a nemsokára zsarnoksággá fajult erőszakos szociális átalakulásnak következménye a régihez hasonló, sőt talán még annál is gépiesebb centralizáció lett.
Ez a körforgás azóta ismételten megújult; forradalmak döntötték meg a Bourbonok és Orleansok uralkodását, hogy széttépett győzelmi lobogóikon keresztül készitsék elő az utat a napóleoni cézárizmus minden politikai, önkormányzati jogot felemésző, telhetetlen, de már-már ismét egy közelgő forradalom előjeleitől megingatott Molochjának.
Mily bizarr eszme az, midőn a nép önmagát akarja kormányozni! A népet vezetni kell. A nép tudatlan s ennélfogva vak. ... De miért tudatlan a nép? Azért, mert tudatlannak kell lennie. A tudatlanság az erény őre. Ahol nincs széles látkör, ott nincs nagyravágyás; a tudatlan ember igen üdvös sötétségben jár; ami a látóképességet korlátozza, az irigy versengést is korlátozza. Így lesz aztán a nép ártatlanná. Aki olvas, az gondolkodik. Aki gondolkodik, az okoskodik is. Az okoskodást mellőzni nem csupán kötelesség, hanem egyúttal boldogság is. Ezen igazságok megcáfolhatlanok. A társadalom ezeken az alapokon nyugszik.
E szavak, melyeket Victor Hugo Nevető emberéből idéztük, egész hűen fejezik ki a merev centralizáció apostolainak programját. Mi e térre nem követhetjük őket; nem dolgozhatunk sem az államtest összpontositó sorvasztásán, se nem kovácsolhatjuk önkezeinkkel a társadalmi egyenlőség paródiájának, a kommunizmusnak a bilincseit; nem is akarhatjuk meggyengíteni a terhekkel túlhalmozott állam erejét, hanem inkább arra törekszünk, hogy az állam hatalmas, sőt mindenható legyen, csakhogy nem a centralizált önkény, hanem a helyesen értelmezett azon szabadság szolgálatában, melynek alanya az egyén, s iskolája a községi és törvényhatósági önkormányzat. „Mindent az állam által!” Ezt hangoztatják ellenvéleményeseink. „Mindent a szabadság által!” Ez a mi jelszavunk!
Ez egyszersmint törekvéseinknek célpontja is, melyet soha, semmi körülmények közt nem fogunk szemeink elől eltéveszteni. Ha sikerül e mű átdolgozása által is bármi csekély részben hozzájárulni az utunkat eltorlaszoló akadályok leküzdéséhez; ha az eszmék káoszának jelen korszakában vethet némi fényt az igazság rejtett ösvényére ez a kölcsönözött mécses, abban az esetben fáradságáért dúsan megjutalmazottnak fogjuk magunkat érezni.
Molnár Antal
Kolozsvár,
1869 június
Lábjegyzetek
-
A XIX-ik század uralkodó eszméi, első kötet, 2. o. ↩