1.
Amikor egy nagy háború után felvetik a haderő leszerelését, mindig attól rettegnek, hogy nem lesz elég munka ezeknek a katonáknak, és következményképpen munkanélküliek lesznek. Igaz, hogy amikor hirtelen elengednek millió és millió embert, időbe telhet, míg a magánipar ismét elnyeli őket – bár a múltban a gyorsaság volt figyelemre méltó, nem pedig a lassúság, amellyel ez megtörtént. A munkanélküliségtől való félelem azért jelenik meg, mert az emberek pusztán a folyamat egyik oldalát nézik.
Látják, ahogy a katonákat kiengedik a munkaerőpiacra. Honnan jön létre a foglalkoztatásukhoz szükséges „vásárlóerő”? Ha feltételezzük, hogy az állami költségvetés kiegyensúlyozott, a válasz egyszerű. Az állam nem támogatja többé a katonákat. De az adófizetőknek megengedik, hogy megtartsák a pénzt, amit előzőleg elvettek tőlük a katonák támogatása érdekében. És az adófizetőknek immár lesz további pénzük, amivel további javakat vásárolhatnak. Más szóval megnő a polgári kereslet, és munkát fog adni a katonák képezte munkaerő-többletnek.
Ha a katonákat kiegyensúlyozatlan költségvetés támogatta – azaz állami hitelfelvétel és a hiányfinanszírozás egyéb formái – másabb a helyzet. De ez egy másik kérdést vet fel: a hiányfinanszírozás hatásait egy későbbi fejezetben tárgyaljuk. Elegendő megérteni, hogy a hiányfinanszírozás irreleváns az imént felvetett érvre vonatkozóan: hiszen ha feltételezzük, hogy jár bármilyen előnnyel a költségvetési hiány, akkor fenn lehet tartani pontosan ugyanazt a költségvetési hiányt, mint ezelőtt, egyszerűen az adók akkora mértékű csökkentésével, amennyit előzőleg a háborús hadsereg támogatására költöttek.
De a leszereléssel gazdaságilag nem pusztán ugyanott fogunk kikötni, ahol azelőtt voltunk. Az előzőleg civilek által támogatott katonák nem pusztán más civilek által támogatott civilekké válnak. Önfenntartó polgárok lesznek. Ha feltételezzük, hogy nincs már szükség védelem gyanánt az emberekre, akiket máskülönben a haderőben tartottak volna, akkor a visszatartásuk teljes pazarlás lett volna. Improduktívak lettek volna. Az adófizető, cserébe azért, hogy támogatja őket, semmit sem kapott volna. De most az adófizető egyenlő javakért vagy szolgáltatásokért cserébe adhatja át pénze ezen részét, mint polgártárs polgártársnak. A teljes nemzeti termelés - mindenki vagyona - magasabb.
2.
Ugyanez az érvelés vonatkozik a kormányhivatalnokokra, amikor túlzott számban tartják őket vissza a piacról, és nem végeznek olyan szolgáltatásokat a közösség számára, amely ésszerűen egyenértékű a fizetéssel, amit kapnak. Viszont amikor bármiféle törekvést tesznek arra, hogy csökkentsék a szükségtelen hivatalnokok számát, biztosan elhangzik a kiáltás, miszerint ez a tett „deflációs.” Egyszerűen elvennéd a „vásárlőerőt” ezektől a hivatalnokoktól? Károsítanád a főbérlőt és az iparost, akik arra a vásárlóerőre támaszkodnak? Pusztán lecsökkented a „nemzeti jövedelmet,” és elősegíted egy válság eljövetelét vagy mélyülését.
Ismét, a tévedés abból ered, hogy kizárólag arra tekintenek, milyen hatással van ez a tett az elbocsátott hivatalnokokra és a tőlük függő kereskedőkre. Ismét elfelejtik, hogy ha ezeket a hivatalnokokat nem tartják a hivatalban, az adófizetők megtarthatják a pénzt, amit korábban a bürokraták eltartására vettek el tőlük. Ismét elfelejtik, hogy az adófizető jövedelme és vásárlóereje legalább annyival növekedik, mint amennyivel a volt hivatalnok jövedelme és vásárlóereje csökken. Ha üzletet veszítenek azok a boltosok, akiknek a bevétele korábban ezektől a bürokratáktól származott, más boltosok máshol legalább ugyanennyit nyernek. Washington kevésbé lesz virágzó és talán kevesebb boltot fog tudni eltartani; de más városok többet.
Viszont ismét, az ügynek itt nincs vége. Az ország nem egyszerűen ugyanolyan jól jár a felesleges hivatalnokok nélkül, mintha megtartotta volna őket. Sokkal jobban jár. Hiszen a hivatalnokoknak most magán munkahelyeket kell keresniük, vagy magán vállalatokat kell elindítaniuk. És az adófizetők megnövekedett vásárlóereje, ahogy azt megjegyeztük a katonák esetében, ösztönözni fogja ezt. De a hivatalnokok csak akkor kaphatnak magán munkahelyeket, ha egyenértékű szolgáltatást biztosítanak a munkaadóknak – vagy pontosabban a munkaadók fogyasztóinak. Ahelyett, hogy paraziták lennének, produktív férfiak és nők lesznek.
Ismét meg kell jegyeznem, hogy mindeközben nem olyan köztisztviselőkről beszélek, akiknek a szolgáltatásaira tényleg szükség van. A szükséges rendőrök, tűzoltók, utcaseprők, tisztiorvosok, bírók, törvényhozók és végrehajtók produktív szolgáltatásokat végeznek, amelyek olyan fontosak, mint bárkié a magániparban. Lehetővé teszik, hogy a magánipar a törvény, rend, szabadság és béke atmoszférájában működjön. De igazolásuk szolgáltatásuk hasznosságából fakad, nem pedig a „vásárlőerőből,” amit azért birtokolnak, mert fizetést kapnak az államtól.
A „vásárlőerő”-érv, amikor az ember komolyan átgondolja, fantasztikus. Pontosan ugyanannyira igazol egy szélhámost vagy egy tolvajt, aki meglop téged. Miután elveszi a pénzed, több vásárlőerővel rendelkezik. Kocsmákat, éttermeket, éjszakai klubokat, szabókat, talán autóipari munkásokat támogat vele. De minden egyes munkáért, amit a költekezése biztosít, a te költekezésed eggyel kevesebbet tud biztosítani, mivel annyival kevesebbet tudsz költeni. Mint ahogy az adófizető eggyel kevesebb munkát biztosít minden egyes munkával, amit a hivatalnokok költekezése biztosít. Amikor elveszi a pénzedet egy rabló, semmit nem kapsz cserébe. Amikor adókon keresztül veszik el a pénzedet - hogy szükségtelen bürokratákat tartsanak el - pontosan ugyanez a helyzet. Valójában szerencsések vagyunk, ha a szükségtelen bürokraták pusztán könnyelmű léhűtők. Manapság sokkal valószínűbb, hogy energetikus reformerek, akik el vannak foglalva a termelés elbátortalanításával és megzavarásával.
Amikor nem találunk jobb érvet a hivatalnokok bármelyik csoportjának megtartása mellett a vásárlóerejüknél, az annak jele, hogy ideje megszabadulni tőlük.